S nekiálltak a bányászok, nekiálltak a vájárok, hogy kifejtsék, megfejtsék, hogy megtalálják a Titkot. Voltak köztük, akik bámulatosan forgatták a csákányt, mások a robbantásban, a fúrásban voltak kiválóak. Akadtak akik csak okoskodtak, tervezgettek, papírok felett görnyedtek, arra hivatkoztak ők diplomás geológusok. Mások inkább csak az izmokban, a nyers erőben, a gyors cselekedetben hittek. Így aztán ástak. Ástak éjjel és nappal. Ám, amit kiástak éjjel, beomlott nappalra, amit kikapartak nappal, visszahullott estére.

Tehetetlenségükben sokan az isteneket szidták, mások magát a Titkot gyalázták. Káromkodó, dühös bagázs lett a díszes kompániából. A sziszifuszi munkától senyvedők vedelni, és kábítószerezni kezdtek. Pogány isteneknek áldoztak és időről- időre sorsot húztak. Aki a rövidebb pálcikát tartotta a kezében, véráldozat lett.

Gyalázatos, kegyetlen és hátborzongató táborrá vált, az egykor hatalmas becsvággyal és önteltséggel érkező, szép reményű ifjak serege.

A mélyben lapuló, megfejthetetlen Titok packázni kezdett velük. Mélyebbre és mélyebbre csábított, de mint egy szűzlány nem adta magát...

A vájárok, bányászok és a szakértők már majdnem feladták, amikor munka közben az egyik brigád egy kis könyvecskére nem bukkant. A kötetnek ugyan nem használt, hogy oly sok időt töltött a föld mélyén, de igazából nem is ártott neki. A legnagyobb  baj mégis az lett vele hogy senki sem akadt, aki képes lett volna megérteni, lefordítani, mi is rejtenek a sűrű sorok.

Vizsgáltak jobbról, szaglászták balról, bizottságok, kormánybiztosságok jöttek létre a  rejtélyes szöveg miatt, tudományos akadémiák fejei hullottak a porba a sikertelenségek következtében, de megfejteni senki nem tudta az ősrégi, kusza írást. Összeesküvéselméletek születtek. Az egyház kiátkozta még azt is, aki először ért hozzá  és az ördög bibliájának nyilvánította az egyébként ártalmatlan lapokat. Egyvalamiben értett csak egyet mindenki, 1100 méter mélyen a Föld felszíne alatt mégiscsak meglepő egy nyomdaipari termék fizikális jelenléte.

A talk-showkban, a kereskedelmi televíziókban csalásnak, egyszerű szemfényvesztésnek nevezték, míg egyes titkos közösségek szent szövegnek, az igazság zálogának vélték az apró betűkkel rótt könyvecskét.

Sok idő telt el míg egy nap, egy férfi azzal állt elő, hogy az írás az ő elveszett lelke. A benne található gondolatok a sajátjai és a kígyós ábrák ellenére, nem egy herpetológiai album, és még csak nem is a bűnbeesés pontos kronológiája.  Állította, csak ő képes pontosan értelmezni a rúnák értelmét. A férfit bíróság elé cipelték. Az inkvizíció is kihallgatta, perről perre járt, míg egyszer, miközben rendőrök kísérték az utcán, a feldühödött tömeg meglincselte és darabokra szedte.

A könyv további sorsa tisztázatlan. Egy meg nem erősített infomáció szerint , a "kötet" jelenleg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban található meg. A megsárgult lapjait rég nem fogta ember a kezében. Szerencséjére, mert fedlapja nincs, és a megsárgult papiros szét is porladna egy határozott mozdulattól. Az első oldalon még jól olvasható  a címe, amit gót betűkkel, dombornyomással helyeztek a  papírra: Diary of Cardinalis...                  

Sok- sok évvel ezelőtt a mester egy vidám, bőkezű délután maga köré gyűjtötte tanítványait. Velük akart nevetni és örülni a röpke életnek. A Mester úgy nézett a tanítványaira, mint a saját, édes gyermekeire. Nem is tudott másként. A lelke úgy nyílt meg köztük, mint a barlang rejteke Ali baba előtt és ilyenkor szétosztotta kincseit. A tanítványok ismerték a jelszót és Szezám, mint egy fotocellás ajtó, játszi könnyedséggel bocsátotta be őket  a szentélybe. Ide jártak a tanítványok, ha ismét gyermekek, bűntelenek akartak lenni és itt időzött a mester is, ha azt akarta érezni, a sáros élet-mezsgye helyett, van "aranyos" alternatíva.

A mester önfeledt volt, mint amikor még bátrán, büszkén kente szét a születésnapi, tejszínhabos tortáját a pólójában. Tavasz volt, hűvös május, de mindenki tudta, ezt a bolond fuvallatot, már langy szellő váltja. A madarak fél szemmel, firtatva néztek az égre, már nagyon várták a fülledt napokat. Egy Becherovkás üveg járt szájról- szájra. Jan Becher csinos, zöld-sárga palackja. Közben a nagy nevetések úgy pukkantak szét, mint egy augusztus 20-i tűzijáték. Az élet betöltötte a Harangodi katlant.

A mester ölelte és csókolta a tanítványait. Majd komolyra váltott és azt ígérte nekik:

- Egyszer tiétek lesz az országom! Egyszer átveszitek a helyem. Egyszer ti fogjátok kormányozni azt a hajót, aminek illesztékeit még én vízmentesítettem. Egyszer nektek kell majd átvenni a helyem és én azért választottalak benneteket, mert tudom, Ti képesek vagytok rá. Bennetek bízom és bennetek él az én művem is tovább...  

A mester életében először volt kíméletlenül őszinte. Életében először valóban elhitte, amit mond. Szája, mint egy liturgiát végző papé, komoly volt és ünnepélyes.

A tanítványok itták a szavait. Nem volt olyan zsemle, ami nem fért volna a  szájukba. Majd kicsattantak a becsvágytól és a tenni akarástól. Sikerről, tapsról, pénzről álmodtak. Éhesek voltak és zsizsegtek mint egy nagy rakás májusi cserebogár. A bátrabbak képzeletben, már a mester székébe is beleültek. Az óvatosabbak pedig csak mosolyogtak, az idol jóságán...

A mester mellett ott ült Péter és ott Júdás is. Mindketten nevettek és mindketten erősen hitték a szavakat...

Soha senki nem álmodhatja meg, holnap hová fog utazni. Soha senki nem tudhatja, valóban arra  a vonatra szállt-e fel, amely a boldogságba, a mennyországba, vagy legalább haza viszi.

A híradósok olyan mint  a hírek maguk. Csak egy pillanatig érdekesek. Csak egy pillanatig meghökkentőek. Legföljebb három napig képesek forogni a köz nyelvén, megkapaszkodni a köz száján.  A híradósok naponta élnek meg egy életet. A híradósok mint a faszén nehezen gyulladnak lángra, füstölögnek magukban, aztán parázslanak egy picit, talán megsül is rajtuk a hús, de holnapra biztosan csak és kizárólag pernye lesz belőlük...

Száz panasz ég a dalomban...

Bennem a vágy muzsikál...

Nincs kinek elpanaszoljam, azt ami FÁJ...

 Ó, tudnék én udvarolni egy percig Karádynak, Szeleczkynek és Hepburnnek is... Ó tudnék én egyszerre ezer helyen lenni, látni a múltat, jelent, jövőt. Bika, aranyeső és isten képében gyermeket csinálni féltve őrzött, bővérű asszonyoknak, gyermekből éppen csak kívánatos szűzzé érett leányoknak, és a véremet szívó, mérgezett pillangóknak...

Micsoda mocskos mosoly ég a pofámon. Ez már pofátlanság. Billog, hogy nem én lettem életté, hanem az élet lett hozzám hasonlatos. Tudom, gyermekkorom óta tudom, hogy egy mocskos kisistennek szántak, hogy aztán betört fejjel én is úgy hagyjak itt mindent, mint egy kóbor, kivert kutya...

Csak az a vég... Csak az mocskos végződés. És nem vagyok elég jó nyelvész, hogy kimagyarázzam magam. Bizonyítsam, eloxidálódott sejtjeim is értékesebbek, mint a napos bájgúnárok, készre sütött, gyorsfagyasztott, egyen-magazinarcai...

Talán soha nem tudom majd leírni a mesét, ami itt nyomja az oldalam, bütyköt növeszt a cipőmben, kelést okoz a homlokon, pattanást a seggemen. Nem tudom, majd megírni ezt a Kelet- Európai, provinciális mesét, hogy majd egyszer, 100 ezer év múlva, az akkori Rómában hit és vallás legyen belőle...

Marad a semmi, a por, a hamu. Marad egy megismételhetetlen kiáltás, vagy inkább sóhaj. Az enyém: szeretek élni...        

"A királysikló arról a tulajdonságáról kapta nevét, hogy képes más kígyókat megenni, csörgőkígyókat például szívesen fogyasztanak, habár valójában nagyon változatos az étrendjük. A tejkígyók onnan kapták nevüket, hogy a hiedelem szerint szeretik a tehéntejet, ami valljuk be, elég szokatlan és elképzelhetetlen dolog lenne."

Nem kedves naplóm, nem feledkeztem el rólad. Csak éppen annyi gondolat, idea fogalmazódott meg bennem, hogy alig bírtam megnyugtatni a hirtelen jött, érzelmekben fogant írásokat. Ma már tartom magam, bármit is érezzek, alszom rá egyet. Csak ritkán ragadtatom el magam. Talán ez is a Krisztusi kor adománya. Vagy csak túl sokszor nyúltam volna darázsfészekbe?

Tegnap itt ültem éjjel a gép előtt és miközben jutott eszembe számtalan megíratlan gondolat, zenét hallgattam. Sokszor megesett már, hogy a munkát halogattam és elmerültem a számomra kedves, sokat mondó muzsikák világába. Valahogy tegnap a lelkem megérezte az esőt. A repedéseken pedig könnycseppek csillogtak. Néha jó megsiratni ezt a semmire sem elég, semmire sem jó, kurva életet. Emlékezni olyan emberekre, akikkel csak Odaát, az út végén fogok ismét találkozni. Egyre többen vannak, egyre fontosabbak és miközben a kortársakra nézek, látom hogyan fog rajtunk az idő...

X-faktor. Először csak a versenyzőket hallgatom. Próbálom hallani, érteni. Aztán a "tecsőn" megkeresem az eredeti előadókat. Minden zene egy emlék, minden zene egy állomás, a nosztalgia-vonat  itt zakatol a lelkemben. Ma egy pityergő masiniszta vagyok. Vagy Thomas Mann Düdülüje, aki feltartja a kezét a pályaudvaron és azt hiszi, ő irányítja a vonatok forgalmát. Nem is a múltból, hanem a Futur zwei-ból jönnek elő; Nagyapám, Szták tanár úr, Bodnár tanár úr. Jönnek a hallottjaim. És jön a még élő Kányádi Sanyi bácsi. Jönnek az örökre szépek, az örökre karcos mondatok, jönnek a memoriterek. Minden perccel jövök én is... Jön az Androméda köd is (68km/h sebességgel), jön az Ő Perzeuszához, hogy 3 milliárd év múlva összeütközzön a mi galaxisunkkal és aztán tényleg semmi, de semmi ne maradjon belünk, csak magányos hidrogénatomok, melyek rettegve szorítják magukhoz egyetlen társukat, törpe játékszerüket, Holdjukat, a köröttük hűségesen kerengő aprócska elektront...   Sinatra My way... Máté Péter elmegyek, meg hull az elsárgult levél. Már hosszúak az esték, hosszú minden, mint a sötétség, amitől talán csak a hitem, Krisztusom, a kereszténységem menekíthet meg. Feltéve, ha nem feledkezik meg az Isten az ígéreteiről..   

Fura, hogy a könnyek mellett, csak az írás képes visszavezetni az ártatlanságba. Fura, hogy a lelkem kipucolásához már nem elég kisírni magam, zenéket hallgatni és az önsajnálat mocsarában megfürödni. Ma már azt követelik az agysejtjeim, hogy ha másképp nem is, de legalább próbáljak meg digitális nyomot hagyni. Ez a napló a kiborg-ZPZs naplója. Ha most egy szívinfarktusban itt patkolnék el a gép előtt, ennyi maradna meg belőlem. A föníciai karakterekből kifejlődött, latin betűkkel rótt, bináris nyelven is értelmezhető napló. Sorok, melyekbe beleültetem az embert. Szívet, lelket, hitet. Mindazt, ami fontos és ami kevésbé fontos. Itt vagyok, íme a megismételhetetlenségem, gyönge, de mégis olvasható bizonyítéka.

Néha úgy érzem, ez édesapám legnagyobb ajándéka, hogy akkor ott a 80-as években rádöbbentett, az írás mívesség, az írás kézimunka, az írás egyetemes művészet, induktív retorika, amely az egyeditől jut el az általánosig...

X-faktor. Nem tudok énekelni. De már tudom mire érdemes odafigyelni. Keresem magamban az X-faktort. Keresem, hogy bebiztosítsam a megváltásom. Hogy a szívek mellett, néhány agytekervénybe is beköltözzek, hogy a múlandóságom, a hulló hajam, a romló fogaim helyett valami kristálytisztát hagyjak magam mögött. (csöndben mondom, mindezek mellett kell egy család és kell egy gyerek, mert ez a sztori csak így lesz kerek...-))

X-Faktor... Kinek szurkolok? Norbinak? Vecának? Wolf Katinak? (már versenyen kívűl, Szabó Mariannak? a Nyári Lányoknak?), annak Vastag Csabának, aki tavaly karácsony előtt a Városházán, mindnyájunk örömére széténekelte a Krúdy termet? Kinek szurkolok? A zsűrinek, hogy igazak legyenek és ne egy buta, vállalhatatlan forgatókönyv  szerint dolgozzanak?

Magunknak szurkolok! Magunknak, hogy a leendő sztárokban magunkat lássuk! Mi győzzünk! Vegyük ki a részünk az ő boldogságukból, bánatukból, legyünk ismét emberek.

Papolok. Semmi értelme. Nincs bennem most az isteni szikra. Csak a vágy, hogy írjak, hogy reggelig, másnap estig, mit sem törődve ezzel a buta és szürke valósággal. Nem törődve azzal, hogy hiába írom meg a legjobban egy botrány részleteit, az élet kiheréli a munkám. És még csak nem is vagyok kiábrándult.

Mesét kellene írni, szépirodalmat. Nem magamról, csak és kizárólag másokról. Piszár Tündéről, aki most talán Amerikában találja meg maga-magát. Csepely Gergőről, aki immár biztosan Amerikában találta meg önmagát. Szoboszlai Tibiről, Fekete Gabiról, Somlyai Paliról, Szabó Jani barátomról. Polgármesterekről és a szomszéd lányról, aki úgy döntött egy hús-vér pasi helyett egy sokkal megbízhatóbb kutyát vesz magának. El nem csattant csókokról, tönkre ment kapcsolatokról. Gyerekekről, akik két hetente látják az apjukat. Hajléktalanokról, akik boldogabbak, mint én. Jégről, korcsolyáról. Egy Főiskoláról valamikor a 90-es évek második felében. Veszprémi éjszakákról. Hideg, érzékelten pillangókról és meleg, befogadó anyákról. Igen írni kell arról a dán záporról Bogenseben, amitől férfi lettem. A tenger ízéről, Kefalóniáról, Odüsszeusz szigetéről, ahol az egész európai kultúra rám borult. Jannecke Fosdahl lenszőke, norvég és Tina Anderssen rozsszőke, dán hajáról.

Legyen egy jó sztorid? Legyen??? Legyen!!! És lépjen elő Mr. Frank Sinatra. Mutassa meg azt a végső függönyt. Jöjjön Fincher fesse, vérvörösre. Mondja ki valaki: a baglyok nem azok, aminek látszanak és én nevetve indulok el az Androméda köd felé, hogy majd egyszer 10 és 100 milliárdok múlva az isten és a sors kikockázzon ismét valami bonyolult, összetett fehérjeláncot, aki érti a zenét, az istenek gondolatát, a verset és állítsa, én jósoltam meg, az isteni, vagy jobbik részem, hogy jönni fog...

Mert jőni kell valakinek, aki helyettem, akik helyettünk fognak ott, akkor nevetni, sírni... Ámen...          

Mert csak akkor érzem magam embernek, amikor a végtelenre állítom a szemem fókuszát, amikor az építkezők fraktálszerű mozgását bámulom, amikor vers, szózat és taps hangzik. Csak akkor vagyok büszke, amikor a háromszínű lobogónk az égbe kúszik és alatta egy honfitárs, velem együtt a boldogság könnyeivel küszködik.

Ma már tudom, nem a simulékonyaké és nem is a gyorsaké a futás és a kegyelem. Ma már tudom, hogy Moorcook a Harcikutyában miért hangsúlyozta, csak azzal érdemes tárgyalni, aki okosan érvel és még okosabban tagad.

Azt hiszem, nem embernek születünk, azzá leszünk, ah képesek vagyunk rá. Te ember vagy? Leszel? Voltál?

Én szeretnék Ember lenni...

Most még nem tudok kommentet írni...

Kezdem érteni, min mehettek keresztül édesapámék, amikor a hőn áhított rendszerváltás után, egyszer csak lezseren, hetykén rájuk köszönt a Vadkapitalizmus. Ott állt a gyár udvarán és gőgösen méricskélt. Felmért, hisztizett és alkudozott. Aztán blöffölt egyet. Mondott egy  elképesztő számot. Mivel senki sem tudott versenyezni vele, mindenkinél erősebb és hatalmasabb volt, mindent vitt. Aztán a Vadkapitalizmus nemcsak a gyárat rajzolta át, hanem az egész ország képét. A lázas 80-as évek végi változni és változtatni akaró, boldog, magyar  emberekből egyszerre csak megkérgesedett szívű zombikat kreált.

A keveseket, akiknek sikerült jól kijönni a rendszerváltásból, meghülyített a hirtelen ölükbe hulló gazdagság, míg a többségnek a munkanélküliség és a kilátástalanság jutott. A társadalom sem a pénz torzító erejére, sem a kényszerű versenyre nem volt felkészülve. A 89-ben meghirdetett szép eszmékben így, már néhány év múlva sem hitt senki. A politikai elit, az első pofonok után rádöbbent, a hatalom megszerzéséhez nem elég okosakat mondani, meg kell tanulni pókerezni is.

2006-ig látszólag minden eldöcögött. A hitelekből, ígéretekből finanszírozott állam  vegetált. Az uniós pénzekhez és a működéshez felvett összegekből látszólag gyarapodott és fejlődött is. Az uram-bátyám, hazug operettországban, gyér társadalmi mobilitás mellett kialakult valamiféle status quo, beletörődés. A megkeseredett emberek közben valami fika-kultúrába menekültek, ahol ha a közéletről, kultúráról, társadalomról lett szó, akkor alsó-felső szinten köpködő elégedetlenség uralta a közbeszédet. Az irigység és a tehetetlenség tartotta egyben a nemzetet.

Az ország közben a manipulációknak köszönhetően két térfélre szakadt. Minden cselekedetünknek, szavunknak narancsos, vagy szegfűs, liberál-bolsevik, esetleg Árpád-sávos értelmezése lett.

2010 áprilisában úgy mentünk el szavazni, hogy ennek véget kell vetni. Mert hiába minden istent kereső cél, szent akarat és erős fogadkozás, a változáshoz legitim, szerethető kormányt óhajtott a nemzet. Olyan miniszterelnököt, minisztereket, polgármestereket akik értik, felfogják, milyen egy "nemszeretem" országban vegetálni. A siker érdekében, soha nem látott felhatalmazást adtak az emberek a jobb oldalnak. Még azok is rájuk szavaztak, akik néhány éve meg sem álmodták volna, hogy a tolluk a Fideszes köröcskében is fogni fog.

Immár fél éve, hogy narancs színű az ország, a  függönyök, a zászlók, kabátok és a közbeszéd. Lassan egy hónapja, hogy önkormányzati szinten is bekövetkezett a fordulat, még Nyíregyházán is.

És lassan egy hónapja, hogy a város legszebb székeibe új arcok kerültek. Egy hónapja, hogy az újak  munkába kezdtek, saját arcukra formálva a települést. Akik a Városházán dolgoznak tudják, az örökségük súlyos és kegyetlen. A döntéshozók most szembesülnek azzal, mennyi elvarratlan szál maradt a múltból és milyen sokan akarják benyújtani máris a számláikat. Nyomasztó, sötét döntések kísértik őket és most látják csak, milyen könnyű vérig sérteni az érthetetlen tömegeket. A nézőtérről könnyű kiabálni, ám aki kilép a manézsra, annak nem elég csupán okosnak és ügyesnek látszani. Annak a vérében kell lenni az egyensúlyozás művészetének. Az igazi akrobata most nem a könnyű népszerűséget választja, nemcsak a sima, hosszú nyelvek, hízelgő szavait hallja meg és tisztességes megoldást keres a kérdésekre. Az akrobatának nincs könnyű dolga. Évtizedes reflexeket kell felszámolnia, kötelékeket megoldania és összefonódó gyökérzeteket kiásnia.

Öröksége, most még kusza és szövevényes. A munkában talán nem is mer a saját bizalmi körénél nagyobban gondolkodni. Attól tart, hogy a rossz alapokra helyezett gépezet, rossz irányba mozdul el. Munkája nem irigylésre méltó. Ráadásul belső és külső riválisai torokugrásra készen lesik minden lehetséges ballépést. A városlakó így, egyelőre csak kósza híreket kap a jövőről. A személyi kérdésekről még csak pletykákat hallani, nem volt még elszámoltatás,  nincs még költségvetés és nincs pénzügyileg megalapozott jövőkép.

Ettől függetlenül, titokban a szívek láthatatlan zugában, reménykedik a város. Senki nem hiszi el, hogy rosszabb, kegyetlenebb, zsugoribb jöhet. Nem hiszi, mert azt hallja, hogy változás lesz minden szinten, és senkit nem hagynak a romok alatt. Azt hallja, hogy nem számít kinek milyen a színe, az egész országot magukkal kívánják vinni a döntéshozók.

Miközben október 23-án, Pesten Orbán Viktor szavait hallgattam, Nyíregyházán járt minden gondolatom. Nem mondom, hogy nem nyugtalanítanak kétségek, hogy visszanőttek volna az illúzióim. Mégis a képzeletemben felsejlett egy olyan város képe, amely büszke és nyüzsgő, ahol nagy házak épülnek, ahol sokan és boldogan találnak munkát. Olyan várost láttam, ahol mindig történik valami, amely "otthon édes otthon" és visszatérnek a világgá széledt fiataljai. Olyan várost, amely gyermeket ad nekünk, bölcsődét, óvodát, kiváló iskolákat, jó pedagógusokat, mosolygó szomszédot, kedves kollégákat és igaz barátokat.

És eszembe jutott egy régi történet. A kollégáim a 2000-es évek elején Helsinkiben forgattak. A vendéglátók, miközben büszkén mutogatták milyen fejlődésen ment keresztül a finn főváros, hozzáfűzték; mindent a politikusainknak köszönhetünk. A kollégáim egymásra néztek és vicsorogva felelték: mi is...  Éppen ezért én olyan városról álmodtam, ahol először vagyunk büszkék a politikusokra, ahonnan nem akarunk, de nem is kell világgá mennünk.

Nem is könnyű az "otthonról" írni. Nem könnyű az emlékek közül szelektálni. Nem könnyű végigsétálni az egykor olya fontos, girbe-gurba utcákon, tereken. Az egész hol nosztalgikus, hol nagyon is fájdalmasan valóságos. Mintha csak tegnap lett volna, ahogy dr. Gál Mihály az ordításom közepette megküzd a "majdnem" fitymaszűkületemmel, majd felhívja figyelmem a világ egyik legfontosabb imperatívuszára: tornáztatni kell! Alig egy órája annak, hogy Orosz Bettit megpuszilom az óvodában és szerelemesen nézek egy katonatiszt szép lányára, valami Virágra. Alig egy napja, hogy felvételizek a 2-es iskolába és a kártyán felmutatott, idióta, nálunk nem is kapható, háromszög alakú kakaót nem ismerem fel, de a többi kérdésre kiváló választ adok. Eszembe jut egy délután a bölcsődében, ahogy besüt a nap és spenótillat, valamint szardíniakrémes kenyér illata száll a levegőben.  Még érzem a tenyeremen Pócsfalvi tanár úr hatalmas fakanalának súlyát. Emlékszem Ancika nénire, és Kis Juliannára. Aztán már a felsőből Ircsike nénire, aki azt mondja, az úttörőtábor sokkal jobb, mint egy unalmas mise a templomban... Itt vannak sorban a március 15-ék. A mikrofonok és borzasztó orosz órák.

Aztán a nagy lépcső a gimnázium. Szták és Bodnár tanár úr. Őri Lajos történelemórái. Goethe és Schiller... Istenem itt élnek bennem. Itt van minden szavuk, tekintetük, minden mondatuk...

Itt visszhangzik bennem Petróczki Feri minden okos szava és a szemeim előtt feltűnik, a felesége, Kata ellenállhatatlan szépsége.

Itt van bennem az a májusi délután, amikor a tinédzser szerelemtől hajtva rohanok az Almáskert utcába, Mariannhoz, hogy még ugyanabban az évben megtudjam, milyen érzés piszkosul csalódni...

Hirtelen csak ennyi. Megfogadtam, megírok mindenkit. Aki csak eszembe jut, kap néhány mondatot az én Kisvárosi arcképcsarnokomban. Most ellenben csak annyira futja, hogy idebiggyesszek egy friss fotót (zajlik a Hit és Egészség program) és elmondjam, Nyírbátor még mindig ékszerdoboz és talán nincs távol a kitüntető cím sem: a kisváros kincsei a Világörökség része kitüntető címre is pályáznak.

Nekem Nyírbátor egy közeli Galaxis. Az Androméda köd, amelytől ugyan kicsit távol kerültem, de érzem egyszer ismét magához ölel majd... Néhány milliárd év múlva, hazatér a fiad, édes szülővárosom!

"Csicskalángosok, Csálécsöcsűek, Pedomacik egybesüljetek!"

szólj hozzá: York Pub. Nyíregyháza

„...mich selbst, ganz wie ich da bin, auszubilden, das war dunkel von Jugend auf mein Wunsch und meine Absicht“

Ez a poszt töredéknek született. Azt hiszem, hamarabb találják meg agyfürkész robotok, mit is szerettem volna leírni, semmint képes legyek ma éjjel megformázni minden, bennem dolgozó gondolatot. Kusza vagyok. A hétvégén annyi mindent olvastam, annyi mindenen járt az agyam. Annyi mindent le kellett volna írnom.

Ott akartam kezdeni, hogy pénteken ismét tudósíthattam a közgyűlésről. Láttam érdekes arcokat, hallottam fura mondatokat. Éreztem emelkedettséget, de sok volt a teatralitás, a póz és műmájerkedés. Eszembe jutott Lánchíd Cordelia, aki egyszer azt írta nekem, hosszú ideje készít riportokat politikusokkal és továbbra is hátborzongatónak tartja, mennyire nem jellemző erre az emberfajtára az érzelmi intelligencia... Ugyanakkor volt néhány nagyon fontos kézfogás, néhány nagyon őszintének tűnő szempillantás és néhány imponáló, biztató és kedves mondat. A vége mégis szerencsés, emelkedett hangulatban távoztam. Görcstelenül, magam mögött hagyva az elmúlt 10 évet.

Talán érti, aki akarja, hogy nekem a Krúdy terem egyfajta szentély. Számomra olyan műhely, amely meghatározza a közel 120 ezres közösség sorsát, irányát. Nem tudom Mádi Zoltánék tudták-e, hogy amikor a Kossuth teret átalakították és a Városháza lett a Nap (allegórikusan és a díszkövekből kirakva is), akkor mennyi mindent üzentek az itt élőknek? Nem tudom, egyszer majd rákérdezek...

Szóval megtörtént. A teremben reményt láttam. Boldog, kipirult arcokat és új kezdetet. De nem fogom elhallgatni, hogy észrevettem számító vigyorokat és rosszindulatú, alaptalan ellenségeskedést is... Isten óvja a Várost, az én városom...

Ha már politika, akkor elolvastam a külföldi sajtót is a kormány tevékenységéről. Le Monde, Spiegel és a végére a feketeleves Konrád György véleménye.

Nem szeretem ha, aki odakint borítják ki a bilit. Nem bírom, ha visszaélnek hírnévvel, ismertséggel. Nem bírom, ha valaki nem hasznos, ha valaki nem jóhiszemű, hanem pillanatnyi politikai érdekektől vezérelve üres frázissá alacsonyítja a magyarságát. És persze éppúgy megvetem az erőpolitikát. Azt, amikor a csőcselék hangját is képtelen elnyomni egy vezető. Amikor nem tudnak ráütni a buta ökölre, nem tudják megfékezni a véres, forradalmi jelmezbe bujtatott indulatokat.

Ez nem fog menni. Nem kell túllihegni a győzelmet. Az eredményhirdetés után továbbra is edzeni kell és nem a tribünökről kiabálni. A háború után a kaszákat újra meg kell görbíteni, vetni, aratni kell. A vesztesnek meg nem külföldön kell árulkodni.

Az értelmiség itthon osszon észt! Tessék érthető módon érvelni, tessék jogászokat hozni, akik összehasonlító elemzéseket végeznek, jól működő alkotmányokat mutatnak be a nagyközönségnek. Tessék közgazdászokat hozni, akik érthető képletekkel magyarázzák el, hogyan lehet rend behozni a  gazdaságot. Tessék jó pszichiátereket hozni, akik képesek a nép nyelvén beszélni és csillapítani az elmúlt nyolc évben frusztrálódott, néhány esetben zombivá érett kádereket, komisszárokat. Tessék politikai Csernusokat felkutatni, akik nem félnek a politika szemébe vágni, eddig és ne tovább! A csizma nem kerülhet az asztalra, a hálószobában nincs helye a politikának.  

Az én demokráciámban végtelen számú lehetőség közül lehet választani. Az én demokráciámban az ember érett és rájön, bizonyos szemszögből nézve mindenkinek igaza van, aztán a hátba vágó felismerés ellenére képes megtalálni az ideálist, a majdnem tökéletest...

Kaus media. Az én csillagom. Az íj közepe. December 21-én láttam meg a napvilágot. (este nyolc körül, szóval legfeljebb valami remegő neon érhette először az arcom a nyírbátori télben...) Egy pontos számítás szerint már Bak vagyok nem Nyilas. csak az fura, hogy a számítások ellenére semmi sem igaz rám a Bakból... Akkor hogy is van ez? Kaméleon lennék? Szögpercek és napkitörések... Csak egy biztos az oroszlán aszcendens...

Kaus media. Asimovot olvastam. Izsák bácsi világában olyan jó elmerülni...

Egyébként is mit tudnak külföldön rólunk? Mit tudják, hogy éppen Nyíregyházán, hogyan látjuk mi a demokráciát? Hogyan tanuljuk, építjük? Mit gondolunk népről, nemzetről, Európáról? Nem félek, nem félünk! Valaki üzenje meg ennek a nyugatiaknak. Nem félünk. Nem félünk a politikusoktól, nem félünk a  politikától, bármennyire is pácolta be a hatalom művészete az életünk.

És csillagokba vágyunk. Sic itur, ad astra.