Már így is két évvel többet éltem, mint ami József Attilának összesen megadatott. 100 ezer évvel korábban már öregnek számítanék, köröttem egyetlen ficsúr sem lenne, aki több tavaszt látott volna. Most pedig a középkor köszönt rám... Sötét Középkor? Ugyan már, hiszen olyan szőrszálaim is képesek őszülni, amire soha nem gondoltam volna...

(...)

A jólléttől el vagyok tunyulva, a szívem nem biciklizésektől, futástól és jóízű gyaloglásoktól kalapál, csupán a villódzó, processziós televízióból áradó híreken húzom fel magam...

Meglepődnétek, ha holnap nem az ágyatokban érne a reggel? Nem a zúzmaratövisek merednének a fákon, nem lehelne senki gömböcnyi párát a levegőbe? Milyen hihetetlen, hogy néhány hét, inkább hónap, után visszatérnek a madarak, belekezdenek majd a cserfes békák... Ki hisz a mínusz 10 fokos didergésben a napsütésben, ki hiszi el, hogy a fülledt, dombrádi éjszakában majd ugyanezek a csillagok remegnek? Ki hinné a fagyott Földön, hogy van megváltás? Hát azt hiszem így vagyunk mi az istennel, az isten létezésével is. Amíg a halál siralomvölgye az élet, amíg nincs más, csak csalódás, könny és bánat, addig valahogy nehezen hisszük, hogy a tükör túloldalán van valaki, aki úgy nézi az életünket, akár egy kiváló mozifilmet. Pedig én néha hallom, ahogy felszisszen, ahogy hüledezik és hallom, hogy mosolyog!

Tégy úgy, mint aki akkor is tud zenélni, amikor elvékonyodik az élet. Amikor a józan, jóravaló ember szava nem több, mint árva gyerek álma. Tégy úgy, mintha a szerelem, ez semmi kis, szeszélyes nőcske nem rúgna beléd, ha egyszer is az életben kacérkodni mertél vele.

A fecsegő Filodendronok mögött egy félénk Schlumbergera exotica bújt meg. A bot kert egyik látogatója mellette felejtette az újságját... A növény elképedve olvasta el az új magyar médiatörvény tervezetét. Miért nem születtem rendes, szúrós kaktusznak – gondolta magába... Majd piros fehér zöld virágszirmokat bontott és mély depresszióba dermedt..

(ez az összegyűrt üzenet a kállósemjéni zártosztály szemeteséből került elő...)             

Amikor tavasszal kézzel lábbal próbáltam kiáltozni: számoljuk fel az országos apátiát, az illegitimitás szürkületi zónájába üldözött kormányt, akkor azt is mondtam, bármekkora mellényt is kapjon a győztes, nem szabad elfelednie milyen törékeny a bizalom, milyen törékeny ez az ország.

Éjszakákon át gondolkodtam, vajon mit tennék, ha én lennék a győztes? Vajon elhinném-e, hogy a győzelmem istentől ered, és innentől fogva, minden nem isteni törvényt átírhatok? Vajon képes lennék-e legyőzni a bennem ágaskodó kétségeket és hinni, szilárdan hinni, az amit elterveztem, az, ahogy én látom, az az egyetlen út az üdvözülésbe???

Nekem Tölgyessy Péter mindig azt tanította, az intelligens embert onnan lehet megismerni, hogy minden véleményben megtalálja az igazságot. Mert igazság sokféle van, csupán a megfelelő értelmi és érzelmi intelligencia kell csupán és  kiderül, hányféle szemüvegen keresztül lehet látni a  világot.  Arra is emlékszem, amikor Orbán Viktor egy dakota indián mondással ábrázolva az emberi viszonyokat, azt találta mondani, ha meg akarsz ismerni valakit, akkor hordanod kell a mokaszinját...

40-41-es a méretem. Nem élek nagy lábon. De most úgy rézem, hogy föltétlenül kölcsön kell adnom a döntéshozóknak a lábbelimet. Legalább két hétig. Vagy el kell hívnom valakit egy pohár bor erejéig, hogy "fésztufész" magyarázza el nekem, mi is történik például média, nyugdíj, alkotmányfronton az országban.

Megígérem jó hallgatóság leszek, és mivel még él bennem a tavaszi "jószándék" (megjegyzem 1998 tavasz óta).  Itt dobog bennem a változás szíve, ígérem hinni is fogok, csak valaki végre játszani is engedje a szép, okos fiakat! Ne zárja őket elátkozott, apró dobozokba.

Mondhatnám másképp: még kér a nép! Még csak kér. Még csak vár.  Még nem kíván elszámoltatni, mert tudja, trágyából nem lehet várat építeni. Most még talán hisz, akkor is, ha az intézkedések közepette szinte semmit sem ért, csak kapkodja a fejét és számolgatja mennyit is fog bedobni a közösbe, ha kilép a magányugdíjpénztárakból.

Sajnálom, de az én demokráciámban, nincs szükség ennyi törvényre, szabályozásra. Az én demokráciában éppen ezért és ugyanakkor a büntetés sokkal szigorúbb és sokkal keményebb. Az én világomban jogok mellett , talán nagyobb szerepet kapnak a az önként, dalolva elfogadott kötelességek. Az én világomban a köz pénze, joga, álma szent. Az én világomban jobban félik az istent és szeretik egymást az emberek, az én világomban kicsi az én, és nagy a mi... Az én apró bolygómon piros, fehér, zöld színű füvek közt hűs boldogságot öntenek a poharakba...

mellékzönge:

A hétvégén Szatmárnémetiben arra kellett rádöbbennem, van megsüvegelendő barátság, tisztelet, udvariasság román és magyar között. A Traian sugárúton a cipőboltokban, kedvesek, édesek és meglepően előzékenyek és udvariasak az eladók. Szemükben nincs az a megátalkodott, kiégett unalom, mint a mi eladóinkban. Persze még most sem tudom, hogy miért kell angolul flörtölni a Danas cipőbolt Tatar Laviniájával, amikor éppen Kányádi Sanyi bácsitól tanultam meg, hogy mondják románul:

Te vagy a láng a szótalan, az áldott anyaméhen túli...

Tu eşti văpaie fără grai, de dincolo de matca mumii...

A nagy közös Európában, a határok nélküli Európában, valahol... Valahol megtörtént, hogy Csengersimánál, az almáskertekig, a diófákig állt a sort. A román vámosok ijjesztően és fitymálva mérgették az utazókat. Rátartian, hegyeset köpködve, kelletlenül dolgoztak  és még ha tudtak sem szólaltak meg magyarul. A feszültség kiélezett kardja lebegett a vámhivatal felett, A Iasi-ból iderendelt kis oláh ólomkatona szájában pedig fémes, érdes volt minden íz... Egyszer az István a király duplakazettámat is elvették tőlem. Ők nem tudták, hogy az bizony nem irredenta, mint ahogy fogalmam sem volt arról, hogy Stefan cel Mare hiába kért segítséget Mátyástól, az csak hitegette... Így lett III. István, kényszerből a török szultán vazallusa... Most meg a román vámos törve ugyan, arra invitálta  a magyar kollégáját, legyen szíves megkóstolni odaza náluk, az asszony pörköltjét.

Ezek után nem csoda, hogy nekem még a Funtinelli boszorkányban is életrevalóbbank tűntek a románok...

Persze belátom, amíg a román nagypolitika csak kirakatbabának használja a magyar politikusokat, amíg nem szavazzák meg az RMDSZ számára is elfogadható oktatási törvényt, amíg csak álomkategória a székelyföldi autonómia, addig nincs Trianon buli a Nemzeti Színházban! És addig ne legyen fényes parola és tusnádfürdői cujkázás, miti-zabálás, Wass Albert hegyei alatt...

Ha ellenben megtörténik a csoda, akkor bizony nekem  egy fikarcnyi ellenvetésem, sem lesz, akárhogy fújják a buta marhakürtjüket a tőlem sokkal jobbra állók...  

Ha úgy történne valamikor,
hogy szétosztod mindenedet,
legdrágább ajándékaidból
add nekem egy könnyedet.

Megkapnám így lelked egy cseppjét,
ami mélyten-mélyről jöhet,
hisz' csak a tenger fenekéről
lehet halászni gyöngyszemeket...

(Octavian Goga)