Valahogy mindig Goethe. Valahogy mindig a Meister jut eszembe. Ahogy ott áll Napóleon előtt. Majd a császár azt mondja a mamelukoknak: íme az ember... Vajon valóban tudta-e a korzikai, hogy a kis, weimari hercegség majd 60 éves miniszterében, a kor költőfejedelme áll előtte? Vajon tudta-e az apró teremtű félisten, hogy Wilhelm Meister áll előtte. Vajon komolyan gondolta, hogy nem alkalmazza a vae victis, ősi dühét, amikor maga elé rendeli a Weltliteratur korabeli uralkodóját.

Azt hiszem a válasz igen. Napóleon tudta, ki áll előtte. A császárban megvolt az emberi nagyság, és tiszteltettel adózott Johann Wolfgang előtt. Napóleon tudta, hogy valahol élni, alkotni, dolgozni kell, hogy nem lehet mindenki Császár, hadvezér és hódító. Éppen ezért, 1808-ban, Erfurtban olyan pillanatot élt meg a  világ, ami bevonult a történelemkönyvekbe!

Most a pénteki közgyűlés előtt ezer kérdés fogalmazódik meg bennem. Kolontár a vörösiszaptól fuldoklik, az ország másik része a kétségektől. Valóban félni kell a Fidesz erős politikai-gazdasági centralizációjától? Valóban minden lázas igyekezet, a 1989-es alkotmányosság felszámolásáról szól. Gyurcsány ezt állítja. Azt mondja ezt a demokráciaellenes helyzetet, majd az MSZP-ből főnixmadárként megújuló balközép centralisták fogják felszámolni, 2014-ben, vagy rosszabb esetben 2018-ban.

Közben azonban belátom, vannak korok, amelyekben a (ál)liberalizmussal átitatott demokrácia egyszerűen képtelen válaszokat adni a kor kihívásaira. Képtelen kezelni a gazdasági válságot, az emberéleteket követelő, emberi hanyagságból keletkező katasztrófákat. Mi a fontos ilyenkor? A magánvagyon védelme, vagy olyan speciális jogok kialkudása, amelyek segítenek megoldani a kritikus helyzetet?

A hangsúly továbbra is az önmérsékelten van. Az önmérséklet ellenben gyönge kismadár. Egy apró Kolibri. A hatalomhoz görcsösen ragaszkodóktól soha nem várhatunk humanizmuson alapuló önmérsékletet. Nem várhatjuk, hogy belássák, az életben vannak "szükségszerű ellenfelek", akik felett aratott győzelem, a saját értéküket növeli.

Dicsérd az ellenfeled, hizlald is mértékletesen, hogy a győzelmed még többet érjen! A középkorban fogalmazták meg ezt az igazságot.

Azt látom, a baloldal gyorsan tanul a Fidesztől. Gyurcsány a miniszterelnökéhez hasonló VW Multivannal országot kezd járni. Suttog; rövidesen megérkezik a guillotine az önkormányzatokhoz is. A félelemben élőkbe reményt csöpögtet, szervezkedik, tárgyal és erős ellenzékről beszél. Pénzembereket keres, hogy erős pártot gründoljon. Fogalmam sincs, hogy sikerül-e neki.

Az ellenben biztos, hogy hosszú életű csak akkor lehet egy kormány, egy párt, egy vezető egy állam élén, ha az ország többségével sikerül valamiféle kiegyezést kötnie. 10 millió ember próbál boldogulni ebben az országban, így legalább 2/3 most azt várja, békés építkezés kezdődjön. Legalább két harmad azt várja, hogy véget érjen a boszorkányüldözés és elkezdődjön az érdemi munka. Legalább két harmad csökkenő törlesztő részleteket, infláció feletti béremelést, kevesebb mutyizást, uram-bátyásdit, korrupciót kíván. Ennek érdekében ugyanis még azt a kockázatot is bevállaltuk, hogy az eddig megszokottnál sokkal nagyobb hatalmat adtunk egy párt kezébe. A kockázat óriási, talán még az égiek is beleremegnének, ennyi hívő, vágyó és várakozó láttán. A kockázat óriási, mert a törékeny bizalmat pillantok alatt el lehet veszíteni. Egy ember életében 4 év talán hosszúnak tűnik, egy ország életében azonban csupán vágóképnyi epizód. Na de aki Robert de Niroval fotózkodik, az talán megérti, mit ér epizodistának lenni, ha főszerepet és hitelesen játszva, Oscar díjat is kaphatunk...                                

Eszembe jut egy régi "nagymagyar" trauma után rigmus: nem, nem soha... Egy másik térben és másik dimenzióban ugyanezt kiálthatjuk, a kolontári eset nem történehet meg még egyszer az országban, nem, nem, soha!

Az IMDb-én, a Top 250-et évek óta a Remény rabjai című film vezeti.  A Shawshank Redemption-t, Steven King azonos című kisregényéből álmodta filmre az a Frank Darabont, akinek a szülei ötvenhatos menekültként kerültek az Államokba… Amióta láttam a filmet, azóta tartozik a kedvenceim közé. Ez a megindító, fordulatos és meghökkentő emberi dráma, a világon mindenütt meghódította a nézők szívét. Ez a fajta kifinomultság, ordító optimizmus, életszeretet, hit az emberekben, barátságban és az ész erejében mindenütt ugyanazt az érzéseket váltja ki a befogadóból. Nem is lehet másképp. Az a mozi, amely epikus hömpölygésével, de szofisztikált fordulataival, a katarzisig repíti a nézőt, kortól, nemtől függetlenül, az megérdemli a rajongást.

Az ember még napok múlva sem tud szabadulni a látottaktól. Egyszer csak azon veszi észre magát, rádöbben a börtönfilm inkább egy metafora, az emberi lét metaforája, ahol bűn és büntetés, értelem és érzelem ugyanabban a koordinátarendszerben kap többféle értelmezési lehetőséget.

A lebilincselő történeten túl, nekem a film az élet értelméről beszél. Arról, hogyan kell valóban értelmessé, emberivé és elviselhetővé tenni azt a néhány évtizedet, amit nekünk szánt az ég. Hogyan kell a magunk módján harcolni a zsarnokság, az ostobaság, az agresszió, az elnyomás ellen. Arról beszél, miért kell kitartónak lennünk, miért nem szabad feladni az álmainkat és miért kell féltve óvnunk a bennünk gyökeret eresztő, csírázó reményt. Arról szól ez a film, milyen fontos, hogy igaz barátokat találjunk, hogy ebből a zavaros folyóból kimosott élet-öröm darabkákat meg tudjuk osztani valakivel. A film azt sugallja, igaz barátság csak férfi és férfi között jöhet létre, de bennem még dohog az illúzió, a különböző neműek között is megeshet a csoda. Talán csak ritkábban…

Miközben az M2-őn ismét és sokadszorra megnéztem a filmet, könnycseppeket morzsolgatva a szemből, eszembe jutottak a barátaim. Eszembe jutott néhány nagyon fontos ember, akik szétszórva a világban a talán rám gondolnak, ha ilyen filmeket látnak. Eszembe jutottak, és arra gondoltam talán az, amit írok, mondok, amit nagy nyilvánosság előtt teszek talán fontos valakinek. És arra is gondoltam talán lesz egyszer egy pici ember, akinek én fogom ezt a filmet megmutatni. Talán lesz valaki, aki úgy fog engem idézni, mint én édesapámat…

ui: ebben a bizonytalan hetekben, ismét közelebb kerülök az Istenhez…

Wer immer strebend sich bemüht, den können wir erlösen…

szólj hozzá: Jeremy Messersmith: Tatooine

...Kiderült, értelmünkkel nem tudjuk megmagyarázni, miképpen cselekedjünk. Felelőséggel cselekedni nem azt jelenti, hogy értelmünket használjuk, hanem azt átérezzük mások búját-baját. Értelmünkkel ugyanakkor nem ellenkezik, hogy a világ pusztulást válasszuk az ujjunkon ejtett seb helyett...

(Jostein Gaarder - Hume után szabadon)

(kínos)

Napok teltek el anélkül, hogy engedtem volna a gondolati kényszernek, írjam le belül micsoda fortyogó vulkán, húsba petéző gyötrődés és édes repülni vágyás fogalmazódik meg bennem. Önbecsülés és becsvágy állóháborúja, insomnia és a tehetetlenség fokozta, savas önvád. Mindezt tetézi a Nyírségért való rajongásom, féltésem, a magyar genetikából eredeztethető processziós idegek örökös elégedetlensége. A félelem, a rettegés új szintje, formája ez. Őssárkányokat rejtő tojások mindenütt és félelmetes a felismerés, én raktam őket. Az éjszaka a társam, az éjszaka az én örökös hálótársam, ahogy a sötétben megelevenednek a gyermeki énem gyilkosai, gólemek, szörnyek, fekete lángot lehelő sárkányok, érzelemmentes felnőttek. A gúnyos, hideg kacajok, Winston Smith utolsó sóhaja és a televízió, ez villódzó Nagy testvér éles, bántó fényei. Ilyenkor jön a menekülés: el a hétköznapok tyúkszaros harcmezőiről, el a semmirekellő, hátulról támadó ellenfelektől.

Az élet maga az ördög. Maga a kísértés, a lelkem kegyetlen rablója. Tollam az igazság tudója. Tollam tisztább, mint a lelkem. Tollamban az igazság, az ösztönökön túli, szebb, újabb világ.

Ebben a halálos utópiában, már nem tudok én, én lenni. Nem tudok az 16-19 éves suhanc lenni, aki hitte lesz, párja, gyermeke, otthona, ahol az éjszakák és nappalok között nincs különbség. És miközben itt egy csöndes, kataklizmák nélküli életről regélek, izgága szívem és bomlott agyam, már újabb harcara készül. Mocskos játékok jönnek, gennyes küzdelmek. Zsigerek, inak és vénák a számban és  érzem valaki belém harap. A tükörben látom csak, kígyó lettem és a farkamat tartom a számban...

Választani kellene. Menni, és úgy húzni az ikszet, mint először 1998-ban. Olyan bátran, egyenes gerinccel, olyan hihetetlen meggyőződéssel, azzal a tudattal, hogy világot váltok meg, pályára állítom az országot. Pályára állítom a jövőt, benne mosolygó férfit, gyermeket és édes nőt.

Most mégis minden mozdulat lassú. Minden mozdulat tétova. Lepel nélkül látom a  versenyezőket. Lepel nélkül... Felnőttem...  

(feloldozás)

Mikor pedig nagy nyomorúságban volna,

fohászkodik az Úrhoz az ő Istenéhez,

és teljesen megalázta magát az ő atyáinak istene előtt.

És könyörögvén hozzá, megkegyelmeze neki, és meghallgatván könyörgését,

visszahozá őt Jeruzsálembe, az ő országába.

Akkor ismeré meg Manasse, hogy az Úr az igaz Isten.  

(Krónika II. Könyve)

Manasse a krónika szerint mégsem szeplőtlen, Manasse mégsem bűntelen, mert amikor jól megy dolga ismét bálványokat állít. Manasse mégsem Ezékiás, aki - városokat is építe magának, és szerze igen sok juhot és barmot, mert Isten nagy gazdaságot adott neki...   Ezékiás vagy Manasse? Melyik lenne a jobb? Ki legyen a példánk képe? Mindkettőben egyformában megvan a jóravalóság, de ki tetszene jobban az Istennek?

Hiába a sok gondolkodás. Azt Isten jobban tudja. Az isten útjai vezethetnek sötétségben, de mindig világosságba torkollnak...

(a tett halála...)

 A sok okoskodás után nem marad más, mint a bátor cselekedet. Mosolyogva gondolok Hari Seldonra, akinek a falán ez volt bekeretezve: ne engedd, hogy az erkölcsi érzéked, meggátoljon a helyes cselekedetben! Kicsit jezsuita, de még inkább pragmatikus... Félre kétségek. Félre béklyók. Menjünk! Hallgassunk a szívünkre...    

Kiszáll és kívülről nézi a porhüvelyt, ahogy magyarázkodik, mosdatja a szerecsent, ahogy remeg és fél a holnaptól. Kívülről nézem ezt az idegent, aki visszakeresi a korábbi cikkeit, hogy az önigazolás rókafészkében megpihenhessen. Persze tudja a pihenés csak tűnő boldogság, mert a vérebek, hajtók serege már az erdőben csörtet. Pedig a jó tanuló felel most, látom kívülről és Karinthy sem gondolná, de a kérdező, a magát tanárnak hazudó Player a buta. Mögötte kannibál tömeg, amely  Hannibál tanár úr bestiális elfogyasztása után, csak böffent egyet és újabb húst követel magának. Minden porcikám tiltakozik, nem leszek tápszer, hiszen annyi érvem van még, csak képes legyek a kellő időben túlkiabálni a tömeget.

Ez az út hova jut, a hepe csupa hupa,
Indul, aki tud, fut a sete meg a suta.
Sok a jelentkező, hisz a következő
Selejtező ki tudja, mikor adatik?..

...Mit tehet a sejt, aki mit se' sejt?
Kit a sorsa sújt, mit tehet a sejt?

 

(Jazz+Az)

Csalóka remény helyett, ismét fortélyos félelem igazgat Magyarországon. A félelem, pedig a választások miatt rohanta le az országot. Áprilisban az aktív szavazók több mint két harmada adott esélyt a kormányzó erőknek. Most mégsem egyértelmű a helyzet, mert az emberek még nem döntötték el kire fognak voksolni az önkormányzati választásokon. Menni vagy nem menni, teszi fel a kérdést a kisember Hamlet, mert a régiben már nem az újban pedig még nem bízik Nyíregyházán. A régire azt mondja, sok volt, az újtól ellenben fél, mert ismeretlen, bizonytalan. A régit egyszerűen és gondolkodás nélkül lekomcsizza, az újról ellenben az a hír járja, hogy csak az övéinek akar kedvezni, a szakmai hozzáértéstől függetlenül, csak a bejáratott kádereivel kívánja telepakolni a városi hivatalokat. A rettegés így kézenfekvő, hiszen bármilyen furcsán is hangzik a megyeszékhelyen az önkormányzat a legnagyobb munkaadó. Talán nincs is olyan család, akit így vagy úgy, nem érint, hogy mi történik a Városházán.

A régi most bátran ígér, a kitaposott ösvényen fog járni és akkor sem vesz revánsot, ha biztosan tudja kik fordultak el tőle. Az új pedig tiltakozik; neki is szüksége van a szakemberekre, nem akarják kiborítani a fürdővízzel a gyermekeket.

A kisember Hamletet ellenben még nem győzték meg az érvek. Nem győzték meg, mert nincs igazi kampány, nincs kerekasztal vita, csak egy furcsa ultiparti, ahol repkednek a betlik, rebetlik és durtmarsok. Nincs igazi kampány, csak üzengetés a Nyíregyházi Napló oldalán, gyönge próbálkozások, amelyek nem rengetik meg a világot, nem befolyásolják a kisember világnézetét, de kiválóan alkalmasak arra, hogy egy egész szerkesztőséget megbélyegezzenek. Mit tehet a sejt, amikor a szervezet diktál? Mit tehet egy szerkesztő, aki nem szólhat bele, ki, milyen hirdetést jelentet meg az újság hasábjain? Vétkesek közt cinkos lenne, aki néma? De ha nincs vétkes, akkor cinkos sincsen, mert ilyen a boksz kérem: választások idején mindenki azzal operál, üt és érvel, amivel tud. A stílus pedig, maga az ember, és szerencsére még messze vagyunk az USA-ban megszokottá vált lejárató kampányoktól, ahol még a hálószobatitkok sem számítanak szentnek.

Mit tudtuk ti a kampányról! - mondta nevetve Csepely Gergő barátom, aki évek óta él Kaliforniában és elmesélte, milyen gusztustalanul szedik egymást ízekre a bulvárlapok hasábjain, talk-showkban és televíziós párviadalokon a riválisok.

Az amerikai szeméttől ments meg uram minket! - sóhajtok és miközben a nyíregyházi emberekkel beszélgetek, az az egyszerű felkiáltás fogalmazódik meg bennem, hogy kiegyezésre van szükség. Kiegyezésre, mert nem lehet félelemben élni, dolgozni és alkotni.

Senki nem tűzheti ki a zászlajára: Jaj a legyőzötteknek! Senki nem ítélhet el és meg embereket, azzal a hamis tudattal, hogy a választópolgárok erre is feljogosították, senki nem kommunistázhat, besúgózhat, gazemberezhet le másokat, csak mert azok élni, dolgozni, előre jutni mertek az elmúlt években. A választások igazi győztese az lesz - bármelyik oldalról is jöjjön - aki képes integrálni, megszelídíteni, kiegyezni. Nagy formátumú politikus csak az lehet, aki nemcsak káderekkel, véres szájú aktivistákkal és talpnyalókkal veszi körül magát, hanem önálló, mérlegelni is képes kritikusokkal, hozzáértőkkel, akik meg merik mondani, ha valami nem tetszik nekik. Jó városvezető csak az lehet, aki nemcsak akkor találkozik az emberekkel, amikor kopogtatócédulát és támogatókat gyűjt. A jó városvezető nem autokrata, nem kiskirály, hanem menedzser, jó csapatépítő és ha kell, tud háttérbe is vonulni. A jó politikus azt is tudja, a digitális médiavilágban nem az az első, aki a sorban elől áll, hanem az akit megvilágítanak. A jó politikusnak most az kell ígérnie, megtartja, ami hasznosnak bizonyult a városnak, kiegyezik a meglévő, helyi lokálpatriótákkal és melléjük is fog állni, ha megválasztják. Az igazán jó politikus most megnézi a Lear királyt a színházban és megfogadja a „bolond” tanácsát. Ha így tesz, bizonyosan nyerni fog.

Amikor az embert lekommunistázzák, letalpnyalózzák, amikor szemekből áradó, hátborzongató gyűlölettel igyekeznek eltörölni a földről, akkor az ember elbizonytalanodik; mit követett el? Amikor aztán túl van a személyes sértettségen, kicsit elrugaszkodva a földtől, fölülről szemlélve a történeteket, arról kezd filozofálni, mindez, kinek az érdeke?

Cui prodest? Kinek szúrja a szemét, ki áztatta el, miért áztatta el? (Egyszer egy fórumon azt írták rólam, balos, de van gerince. Nevettem, hosszasan őszintén - nem a gerincén. Persze egy másik fórumon voltam már kis, komcsi féreg is... A törvény régóta arra figyelmeztet: hol van az megírva, hogy egy képernyős arc, csak dicséretet és kedvességet kaphat a "nézőktől"?)

Nem is ez fáj igazán, hanem a "nyújork tévére" húzott, ostoba sztereotípia. Most mindenki "cigány", aki a  cégnél dolgozik. Függetlenül attól, hogy dolgos, szorgalmas, tanult, vagy éppen mindezek ellenkezője, egyszerűen "cigányok" lettünk. Kisebbség, aki csak nyűg, teher és állítólag megbízhatatlan. Azt érzem nincs ránk szükség, lyukas garasok vagyunk egyenként és összességében. Artisták, akik alatt sohasem volt háló.

Fura érzés egy olyan cégnél dolgozni, amit mindig mostohagyerekként kezeltek, mert a  fenntartónak soha nem elég lojális, az ellenzéknek meg nem elég harapós. Olyan langyos víz, amit még az úristen is kiköp. Elkerültük a balos privatizáció Szkülláit, most ellenben nem tudjuk megúszni a megbélyegzés Kharübdiszeit. Pedig az általunk megálmodott közszolgálati média egyszerűen csak mértéktartó kívánt maradni, mindig, minden körülmények között. Legalább az "érzetét" fenntartani a függetlenségnek, a szólásszabadságnak, az el nem kötelezettségnek.

Úgy érzem, igyekeztünk mindig a néző pártján állni. Na de tessék megmondani, a néző az olyan homogén fogalom? Az olyan, nagyon is megértő, mindent mérlegelő, a részletekbe is beavatott képződmény? Ugye nem? A néző - a hermeneutika főtétele szerint - azt fogadja be, amivel azonosulni tud, amit a saját tapasztalati alapján el tud fogadni és meg tud érteni! Hiába kérjük mi a nézőket, hogy tessék disztingválni, látni, hogy a politika Hudinijei a szemük előtt csalnak és megvezetik őket, azt hiszem a cirkusz fontosabb, mint az igazság.

Most azért nehéz az álmunk, mert miközben igyekeztünk mindkét oldalon a teljesítményt dicsérni, elismerni, úgy látszik beleestünk abba a hibába, hogy nem választottunk magunknak jobbos vagy balos pártfogókat. (A jutalom a purgatórium. Az újságírók purgatóriumába pedig semmi izgalmas nem történhet... Az itt tengődők belefulladnak az unalomba...)    

Mostanában, így aztán, reggelente azt kérdezem a tükörképemtől ki vagyok én? Mennyit érek én? Valaki tudja-e, hogy mi lakozik mélyen a szívemben? De azt is tudom, úgy jó, ha nem látnak bele. Nekem akkor megmarad, az a pici életterem, ahol én egyszerűen csak, szabolcsi-magyar vagyok, intelligenciapárti, teljesítménypárti, ahol én független újságíró vagyok, aki 15 millió magyar újságírója és több mint 500 millió európai uniós állampolgár (édes)testvére. Megmarad az az emlékfal, amelyen két antikommunista nagyapa képe lóg, amelyen polgárok, kisnemesek, mesteremberek mosolygós képei vannak kifüggesztve, határon innen és túlról. Emberek, akiktől az elmúlt 40 évben, számtalan lehetőséget, álmot és reményt loptak el az ordas eszmék. Megmarad a kereszténységem, a hitem a feltámadásban és a földi paradicsomban. Igen hölgyeim és uram jobbos vagyok, ha hazáról, magyarságról beszélünk és balos, ha társadalmi mobilitásról és közösségről. Konzervatív ha családról, liberális ha nevelésről és a személyek szabadságáról. Ódivatú, ha tanulásról, modern ha szórakozásról. Mert az ember ilyen, nem fehér és fekete, hanem színes, mint a szivárvány. Főként akkor, ha tanult emberként, minden ideológiában és eszmében észre tudja venni a jót és a hasznosíthatót.

De továbbra is hányingerem van a felelőtlen és tudatlan rajongástól, a bagoly hitbuzgóságtól és denevér babonától. Hányom kell, ha látom hogyan használja fel és ki a kisembereket a politika a hatalom megszerzésére és megtartására. Vért köhögök, ha megbélyegeznek valakit, ha nyilvánosan megkövezik. Gyűlölöm, hogy gyerekek maradtunk és a kezdetben lefektetett játékszabályokkal nem tudunk mit kezdeni: bagóért trancsírozzuk a demokráciát. Hol balos, hol jobbos vezéreket látnánk szívesen, pajzsra emelve, és a paternalizmus giccses oltárai előtt áldoznánk. Könyörögöm felejtsük már el a "fix segg" ideáját, radírozzuk ki, hogy bárki is, rajtunk kívül képes a sorsunk kerekén gördíteni egyet!

Senki ne gondolja, hogy a "közellenség" devianciája beszél belőlem. Azt se higgyék, perverz "bozótharcos", gerilla-Rambo lennék. Nem. Képes vagyok beállni a sorba, képes, ha értelmesnek, okosnak látom a feladatot, igaznak a tekinteteket és elfogadónak a légkört! Hányszor ordítsam még: értetek haragszom, nem ellenetek!!!   

ui:

Azt hiszem ideje lenne kicserélni a röntgen készülékeiket a pártoknak és elő kellene venni néhány felvételt az elmúlt 20 évből. Nekem nincs mit szégyellnem az elmúlt két évtizedből. És Önöknek tisztelt politikai elitünk?            

Most amikor azon gondolkodm, hogy eljött a poltikai coming out-ok ideje, akkor nem árt, ha az embernek van egy jó sztorija. Mondjuk ilyen...