- Tudod, félúton meggondolta magát a Jóisten. Egyszerűen rájött, nem vihetnek még el… - mondom és mosolyogsz. Folytatom.

- Tudod, már a fél oldalam átkerült a másik világba. Tetőtől-talpig. Aztán, meggondolták magukat. Az isteni kegyelem már csak ilyen, megszántak. Megkönyörültek rajtam. Egyszerűen átment a szűrőn az elszólításom. Van ilyen, egyre több a lélek, egyre több a papírmunka, a könyvelés. Aztán az égi „szupervájzer” észrevette, de akkor már béna volt a kezem, a lábam, az agyamat vér mosta, a cortexet az egyébként éltető vér cunamiként öntötte el, és lassan elfeledtem mindazt, ami oly büszkévé tett, a tudatom, az énem, a hiú valóságom. És aztán, amikor rájöttek, mégsem kellene, akkor gyorsan fordították vissza a dolgokat. Ám, akkor már mint régi hajó, recsegni-ropogni kezdett az ütött-kopott szerkezet. Micsoda küzdelem, az égiek tartják bennem a lelket. Közben ezer imádság közelít felém, mint tiszta gyolcs ölelnek az őszinte dallamok és angyali hangján a Kedves énekel nekem… Féltem. Remegtem. Nem voltam más, mint 80 kiló tiszta félelem. A testbe zárt lélek őszinte rettegése, ez a vég. A legvég. A végérvényes, a visszavonhatatlan, a tragikus, a kijózanítóan valóságos… Ott nincs már illúzió, nincs semmi, csak az ítélet. És aztán a Kedves, és Dániel ereje, rimánkodása, ószövetségi prófétákat megszégyenítő perlekedése visszakövetelt.

Álltam a szülészet májusi fényében, álltam és csöndesen szipogtam. Hát ezért jöhettem vissza. Mert szükség volt rám. Pont rám, akiről már rég lemondtak odafent, csak éppen egy malőr miatt majdnem… Mit majdnem… Hetek óta tölt a kisember roppant élni akarása, energiája, édes mosolya. És közben jön vissza az élet, a kézbe, agyba, jön elő az érzés, tör elő vérrel átmosott, tiszta gondolat, jön elő az élet, a legszebb ajándék…

Micsoda földöntúli erővel bír egyetlen, ártatlan mosoly…