Hetekig néztem a szobám ajtaján keresztül, hogy a szomszéd korteremből egy fiatal srác, mosolyogva, - segítség nélkül -, "kotor" egy kerekesszékkel. Kotort, mert nem a kezével hajtotta magát, hanem a lábával. Boldogan kocsikázott azután, hogy egy bolond, decemberi éjszakán majdnem meghalt, csak mert beütötte a fejét a nagy buli hevében. Hónapokat töltött a rehabilitáción, tegyük hozzá, egy még gégemetszés is kellett hozzá, hogy túlélje azt a fergetegesnek induló estét. Szóval arról álmodtam, egyszer talán én is úgy "kotorok" majd a kerekesszékkel... Lesz hozzá bátorságom, erőm... Mindez Kardos Mihály atya és pápa a Szent István-bazilikába történő bevonulásáról jutott eszembe. A két kerekesszékes találkozása közben eszembe hasított, mit jelent mozgásképtelenné válni, kiszolgáltatottá, elesetté, éjszakánként sírni, sírni, sírni, majd mégis "felállni", összeszedni magad és megtalálni a hited, a kegyelmet; a humort, a hálát és a reményt. A képernyőhöz ragadva, már állva néztem a jelenetet. A kerekesszékben érkező pápa és a kerekesszékbe kényszerült pap nagy találkozását. Megkönnyeztem azt a pillanatot, amiben két, lenyűgöző ember őszinte érzései mutatkoztak meg. Még itt a kerekesszékem kórteremben. Megbízható társam volt, amikor az ebédlőbe, vizsgálatra, vagy levegőzni vittek. Most jobb híján, ezzel kínálom a kórházba érkezőket, de szobainasnak sem utolsó...