Azokra gondolok, akik ma arra ébredtek egy kórházi ágyon, hogy az egész életük megváltozott. Azokra, akiknek most derült ki lebénult a kezük, lábuk, akiket hirtelen ágyhoz láncol a sors, akik sokszor azt sem tudják majd, hogy hívták őket évtizedekig. Fiatalokra és idősebbekre, akikhez nem kegyes a sors. Akiket a saját testük hagyott cserben.

Rájuk gondolok és egyszerre szeretnék veszettül ordítani és nagyokat hallgatni...

Aztán eszembe jut a mi Attilánk; "légy fegyelmezett"...

Leszek. De egy pillanatig sem hagyom abba az imát. Egy pillanatig sem lankadok; veletek vagyok, akik nem adják majd fel, akik visszakérik, visszafohászkodják az életük, van hitük újból élni, újból mindent előröl kezdeni. Ők a legcsendesebb, legszelídebb hősök...