Kereng egy videó az interneten; egy déli, pálmafás országban (államban?) egy STOP tábla tartóoszlopában addig nőtt az ég felé egy fácska, amíg ki nem tört a kényszerű csőfogságából és aztán hajrá, nekiállt lombot hajtani. Tudom, az élet már csak élni akar. A leglehetetlenebb helyeken a legelképesztőbb formában, de élni akar. Kinő, kitör, kimászik kibújik és helyet követel magának. Az élet makacs, csökönyös, rendíthetetlen ösztön, aminek elég egyetlen reménysugár…

Furcsa ez. A többség úgy ragaszkodik az élethez, mások pedig egy picit sem becsülik. Popper meséli, hogy egy kollégája kezelt egy pacienst, aki épen, egészségesen lefeküdt sínek közé, majd elgázolta a vonat. Két lábát amputálta a robogó szerelvény. A pasi ekkor döbbent rá, mit is jelent az élet, amit majdnem könnyedén eldobott. Aztán már tolószékben elkezdett ragaszkodni az élethez. Megtalálta szerelem, felesége, gyereke lett, ami lábbal nem kellett, hirtelen láb nélkül fontossá vált…

Ilyen az élet, tanít, nevel, játszani is engedi oktalan fiait is…

A STOP táblából kihajtott fa nekem most erőt és hitet ad. Hogy mondja Ady; „újból-élő és makacs halott…”

Újból élő és makacs… Él és makacsul ragaszkodik az élethez. Makacsul ragaszkodik ahhoz az életéhez, amit néha lefitymált, most égig emeli újra élő kezét, rimánkodik, könnyezve fohászkodik, mert hiszi, hogy van ajtó, lehet zörgetni, van fül, aki hallja, szem, ami látja, közösség, aki szurkol, közönség, aki izgul és kegyelem, ami utolér, felemel…

És már mindegy, ha döcög járás, ha lassan is írja a sort, csak egy számít, legyen egy kósza reménysugár, amibe, mint a kis fa, bele lehet kapaszkodni…

És hiszem, hogy az én boldog hitem lesz mások támasza…