"Reám néztél s én mindent elejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam."
Gyermekké tettél. A kórházba ébredtem, a született ficsúr, és a drága parfümbe mártott hiúság helyett pelenkát és pittyegő ketyeréket kaptam játékszerként és könnyedén, fütyülve elvetted az eszem. Bár mit számít, sok úgy sem sok volt...
Gyermekké tettél. Féltem, remegtem, toporzékoltam. Gyermekké, aki járni sem tud, aki tán enni sem. Éhes voltam, és nem tudtam elég mélyre bújna a párnába, hogy már ne szégyelljem magam. Gyermekké tettél, hogy ne fájjon, a kéz, a láb, meg a gondolat hiánya.
"Mondd, - távozzon tőlem a félelem..." Kértelek Uram! Kértelek. Még tél volt, éjszakáid súlya úgy zuhant rám, mint a vacogó rettegés; mi van, ha minden így marad? Ha megváltás lesz az örök álom, s elhiszed, az élet nem minden, hanem csak egy fertelmes, szubintenzív pillanat...
"Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg."
Csenddel büntettél. Pirulák gurultak a szobámba, és szigorú nővér fenyegetett, meg nem mozdulhatok. Kikötöz, kifeszít, a bolond gyermeket. A hajnalok lefitymálva néztek rám és hiába volt meleg a "zárkám", én a hidegbe vágytam a repülni képes galambok közé...
"Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zudítja minden pillanat."
Most elég, ha csak elviselsz Uram. Elég, ha elfeledkezel néhány kóbor évig rólam. Ugye értesz? Félek, képtelen lennék újra elviselni látogatásod súlyát... Félek, képtelen lennék újra felmondani az örök leckét. Mert pontosan tudom, nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem minden, de minden perc, élet, pillanat, a könyörületes Istené...
