Mielőtt túlmisztikálnánk egy biológiai lény létezését, körbe kell tekintenünk a világban. Körbe kell néznünk a bolygón és látnunk kell az analógiákat és a különbségeket is. Ma, amikor néhány hét téli szünet után újranyit a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és művész, de még a ma esti csodára jegyet váltott laikus is, ünnepként éli meg a kényszerű pauza utáni kultúrnászt, akkor újra és újra kell értékelnünk a világunkat.

Olyan öt óra lehetett, amikor a lét kényszerei felkeltettek, aztán, ahogy nyári éjjeleken szoktam, megnyitottam az erkély ajtaját és beleszimatolt a téli, fagyott éjszakába. A Hold magasán járt az égen és az első gondolatom Asimov volt, meg a két értekezése a „Hold tragédiájáról”. Aki nem olvasta vegye elő, jól fog szórakozni, ahogy a remek és művelt író számba veszi pro és kontra, mit adott nekünk, hogyan befolyásolta a világképünket, az univerzumról alkotott elképzeléseinket Szeléné-Luna.

Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a csillagászok szerint ritkaságszámba megy, hogy egy ekkora méretű kőzetbolygó, mint a Föld, ilyen nagy holddal rendelkezzen és a bennem élő elvételt, félkész, félszerzet költő nagyot sóhajtott, mert tudtam, a Hold „vér” a „vérünkből”, kiszakadt, elszakadt része a Földnek… És mint csonkolt lábú embernek, a lelkemben éreztem a Hold fantomfájdalmát…

És először persze, mint mindig, a Logodi utcában az égre bámuló Kosztolányi jutott eszembe, aztán a többiek…

Mikor a hold kibukkan, tenger terül a földre, s a szív szigetnek érzi magát a végtelenben.

(Federico García Lorca)

Nagy a menny ablaka, süt a hold éjszaka, letekint egymaga... (Weöres)

...a hold lágy fénye a fonál, a bordás szövőszékeken, s reggelig, míg a munka áll, a gépek mogorván szövik szövőnők omló álmait... (József Attila)

Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma… (Ady)

A hold frissen vert érem. (Faludy)

... pedig sehol egy felhő, nincs egy tenyérnyi folt, más csillag sincs ha feljő, egymaga lesz a hold, ormok és tornyok dőlnek, egymásra hangtalan, minden ránca a földnek, kisímul boldogan... (Kányádi)

Bámultam a Holdat, de az gőgös-dölyfösen rám sem nézett, kölcsönbe kapott fénypalástban eltűnni, elbújni készült, lepihenni, meg elfogyni, hogy aztán újra majd és újra az égre hágjon, újból tele legyen, újból, aranytányérrá változzon.

És arra gondoltam, hogy udvarlás, nász számos állatnál megfigyelhető, de hogy az ember, a csupasz majom, az életet, szerelmet, boldogságot, dühöt, bosszúszomjat, ölelést, csókot, mámort és végtelen szomorúságot színpadon úgy játsszon el, hogy az másokból érzést, dühöt, empátiát, forradalmat váltson ki, az úgy tűnik csak az ember sajátja, és innen indultam el, innen néztem önmagamra, a vagyok, mert fájni tud a fül, fog, a gyomortól a lét kínjaitól eltávolodva, az embert a csillagokba rajzolva érted meg, hogy nem csupán evolúciós előny, hanem valami félúton ész és szív között, valami, amit sebész szikével nem tud gyógyítani, no az a valami, az bennünk – hiszed, nem hiszed-, az isteni rész…

És még csak a Holdon sem kell járnod, hogy megértsd, megcsodáld, hogy tudd, lelked haszonélvezete a teremtődé…