És mikor ezt meghallotta Jézus, elméne onnét hajón egy puszta helyre egyedül. A sokaság pedig ezt hallva, gyalog követé őt a városokból. És kimenvén Jézus, láta nagy sokaságot, és megszáná őket, és azoknak betegeit meggyógyítá. Mikor pedig estveledék, hozzá menének az ő tanítványai, mondván: Puszta hely ez, és az idő már elmúlt; bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek el a falvakba és vegyenek magoknak eleséget. Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniök; adjatok nékik ti enniök. Azok pedig mondának néki: Nincsen itt, csupán öt kenyerünk és két halunk. És mikor megparancsolá a sokaságnak, hogy üljenek le a fűre, vevé az öt kenyeret és két halat, és szemeit az égre emelvén, hálákat ada; és megszegvén a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig a sokaságnak. És mindnyájan evének, és megelégedének; és felszedék a maradék darabokat, tizenkét teli kosárral. A kik pedig ettek vala, mintegy ötezeren valának férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül.

(Máté 14/13-21)

Ő pedig monda nékik: Hány kenyeretek van? Menjetek és nézzétek meg. És megtudván, mondának: Öt, és két halunk. És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld pázsitra. Letelepedének azért szakaszonként, százával és ötvenével. Ő pedig vette vala az öt kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada; és megszegé a kenyereket és adá tanítványainak, hogy tegyék azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájok között. Evének azért mindnyájan, és megelégedének; És maradékot is szedének fel tizenkét tele kosárral, és a halakból is. A kik pedig a kenyerekből ettek, mintegy ötezeren valának férfiak.

(Márk 6/38-44)

A nap pedig hanyatlani kezdett; és a tizenkettő ő hozzá járulván, monda néki: Bocsásd el a sokaságot, hogy elmenvén a körülvaló falvakba és majorokba megszálljanak, és eledelt találjanak, mert itt puszta helyen vagyunk. Ő pedig monda nékik: Adjatok nékik ti enni. Azok pedig mondának: Nincs nékünk több öt kenyerünknél és két halunknál; hanem ha elmegyünk és mi veszünk eledelt az egész sokaságnak. Mert valának ott mintegy ötezeren férfiak. Monda pedig az ő tanítványainak: Ültessétek le őket csoportokba ötvenével. És a képen cselekedének, és leülteték valamennyit. Minekutána pedig vette az öt kenyeret és a két halat, a mennybe emelvén szemeit, megáldá azokat, és megszegé; és adá a tanítványoknak, hogy a sokaság elé tegyék. Evének azért és megelégedének mindnyájan; és felszedék a mi darabok maradtak tőlük, tizenkét kosárral.

(Lukács 9/12-17)

Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság jő hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek? Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye őt; mert ő maga tudta, mit akar vala cselekedni. Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset. Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére: Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek? Jézus pedig monda: Ültessétek le az embereket. Nagy fű vala pedig azon a helyen. Leülének azért a férfiak, számszerint mintegy ötezeren. Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a halakból is, a mennyit akarnak vala.

(János 6/5-11)

Öt kenyér, két hal. Leteszik elé. Körbenéz. Lehetnek vagy ötezren a dombokon. Tarka-barka társaság. Bénák és egészségesek. Gazdagok és szegények. Őt félve hallgató, állandóan lopva körbetekingető római katonák, meg viszkető tenyerű árulók, akik csak azt várják, hogy mikor lehet egy kis istenkáromláson kapni. Aztán szaladnak majd a rabbihoz, hogy ez a názáreti már megint mit talált mondani. Bájos arcú lánykák, és csillogó szemű nők, akik szinte isszák a szavait. Jajveszékelő nyomorultak, akik botjaikkal hadonászva könyörgik, szabadítsa meg őket kínjaiktól. Szakállukat simogató, hümmögő férfiak és persze a gyerekek, akik csak nevetnek, meg kergetőznek a sokaság között. Idősek, akik el-elpityergik magukat egy-egy mondatán. Egész délután Őt hallgatták. Isten igéjére most csak a nagyokat korgó gyomrok felelnek. Tanítványai megvizült inggel néznek rá; Mester… Engedd el őket… Hadd menjenek étel után, mert ebből az öt kenyérből meg két halból, talán mi magunk sem laknánk jól…

Megcsóválja a fejét. Elmosolyodik.– Tegyétek  ide a kosarakat. – inti.

Aztán a nagy sürgésben és forgásban, valahogy mindenhová jut egy kosár. Hordják szét az emberek, de nem akar elfogyni.  - Ott a mestertől nem messze, a füge fa alatt… Súgják azoknak, aki még nem kaptak és szalad a sokaság, hogy nehogy elfogyjon. Az apostolok összenéznek, de egyik sem mer nagyon meglepődni, csak feszül a mellük, hogy lám-lám az ő mesterük, még erre is képes…

Jézusra most nem figyelnek. Jól van az így. Két térdére rakja karba tett kezét és ráhajtja fejét. Megfáradt. Még mindig motyogja az imát. A kenyérből, meg halból még marad is, pedig sokan jöttek repetázni az ingyen vacsorából. Maria Magdolna egy kendőbe csomagolva hoz neki a kenyérből és a sült halból. Leteszi a lába elé. Majd megsimogatja a vállát.

• Egyél Te is… - mondja halkan és csinosan elrendezi a vacsorát a kendőn.

Jézus megnyúlt arccal, remegve mosolyog rá. – Köszönöm. – mondja és vizet kér…

Csak egy látomás. A Sóstói Múzeumfalu kemencéje előtt állva, a tűzbe bámulva. Kint sor áll a friss, ropogós, lágy kenyérért.

• Van tejfölös, zsíros meg vajas! Milyet tetszik kérni? – kérdezi a skanzen munkatársa. A tóparti kenyér, Szent István, egyház- és államalapítás. Mind-mind benne a szelet kenyérben, amiért most sort állnak a csepergő esőben az emberek. Összefonódik hit, történelem és az élet. Vetik, aratják, cséplik, őrlik, dagasztják, keltetik, formázzák, sütik… Csupa ige, csupa dolog, csupa fáradtság. Mint alkotni, törvénykezni, összefogni, alapítani, létrehozni, egységesíteni, terjeszteni, hinni, akarni. Veled uram. Csak a vak nem látja Jézus és István között a párhuzamot… Viszik a kenyeret. harapják. És mondá az ember; jó…

A kenyér kívül barna, belül fehér. A kenyér nem válogat. Jól lakatja a kicsit, a nagyot, a fiatalt, az öreget. Hívőt és hitetlent. A kenyér tápláló ökumenizmusa mosolyt csal az arcokra, egyszerűen jó érzést vált ki. Hol kenyér van, ott szükség nincsen. Minden megtört falatban ott az ígéret, ott a remény, hogy eljön ismét elevenek és holtak közé. Eljön, hogy egyszer újból Ő törhesse meg a frissen sült cipót.

A Kossuth téren a történelmi egyházak képviselői összedugják a fejüket. Ki-ki a maga módján áll a kenyér elébe. Áldanak, szentelnek. Belevezetik, akár valami kóbor villámot a kenyér textúrájába, belevzetik a transzcendenst. Aztán ropogva vágják fel, a nemzeti szalagba öltöztetett, immár szakrális pékárut. Még aki nem éhes, az is kér belőle. Néptáncos lányok viszik a kis kosarakat körbe a Kossuth szobor előtt. Egy galamb ekkor száll a székesegyház tetejére.

Van, aki képes ezt másképp olvasni? – kérdezem magamban. Az arcokat kezdem fürkészni. Egyenként ráznám meg a jelenlévőket; tudjátok, hogy csoda történt!?! Éreztétek? Láttátok? Ugye más volt a falat íze???

Lassú léptekkel indulok a szerkesztőség felé. Nehezen hagyom ott a színpadot. Jézus színültig rakott vesszőkosarát boldogan cipelem magammal...    

„Nagyon durva szarszag terjeng Debrecenben” - írta egy éve az Index, miközben idén a füstös éjszaka bluest kezdem dúdolgatni magamban a közeli Nyíregyházán. Nem elég ez a globális eredetű hőség, az Omega blokk, meg az elviselhetetlen forróságra panaszkodó, Lampedusán mélázó menekültek áradata, a klímából vékony csíkban, szépen szivárog a füstszag. Betölti az orom, otrombán költözik be a ruháim szövetébe és amikor kilépek a házból az az érzésem, hogy épp egy szalonnasütést hagytam ott a munka kedvéért.

Felült Lackó a béresek nyakára… Lihegő, botladozó zombi minden ember a perzselő, mindent elemésztő kánikulában. Kókadó lelkek állnak, ülnek az utcákon, mint egy lassított felvételen. A tv-ben délibábot közvetítenek élőben, és egy pék arról beszél, hogy neki a negyven fok az álma, mert abban még nem izzad.

A boltok polcairól elfogyott a dezodor, a stift és minden izzadság elleni csodaszer, mégis mindennek láb, kéz, hónaljszaga van. Egy nagy állatkertre hasonlít a város és a füstből úgy bújik elő a szúrós pézsmaszag, ahogy csak egy zokni nélkül hordott, műanyag cipő tud párologni. Bőszen, orrfacsaróan.

A strand tele, az összes medence szláv nyelven beszél, öntik az eurót a termálba. Ott a klórszag ivódik a bőrbe, fecskébe, sortba, bikinibe. Na meg persze a szőkésbarna, szeplős tót lányok hajába. A lángos odakint egyszerre olaj, füst, ember és klórszagú, a hekkről már nem beszélek, rémálmaiban pedig emberre éhes békacomb kerget a sétányon.

Csókolózó párok a fák alatt. Egymásba folynak, egymásba olvadnak, valaki egy nagy adag málnafagyit önt rájuk, hogy megállítsa a nyelvtanilag kezdődött teljes hasonulást.

A meleg kimerevített felvétellé gyúrja a várost. Fél szemmel az eget kémleljük, mint valami hüllők, hátha megérkezik az égi áldás, vagy csak valami szemerkélő szomorúság, ami még mindig izgalmasabban hangzik, mint ez a ragacsos tespedtség. Édesanyám arról mesél, hogy 20-30 éve ilyenkor jött egy kellemes nyári zápor a semmiből és volt öröm, meg végtelen boldogság.

Most az összeesküvés elméletek gyártói egymás szájából halászva újabb és újabb ötletekkel állnak elő, miért lesz ez írott magyar történelem leghosszabb hőségriadója… persze egyetlen csepp eső nélkül…

Nagy nyár. Néhány hétig csupán. Mezítláb túl forró. A parkban üreget ásó kutyák. A lányok ruha nélkül. Bicikliken. Nagy aviátor-hegesztő szemüvegben. Sóhajok és forró éjszakák. Szédelgő emberiség. Nincs cél, nincs üzenet, csak a falak közé szoruló és hosszan horgonyzó hőség.

Írják a Face-en Jósavárosban már esik. A belvárosban valaki nagy alumínium lavórt rak a térre és lehúzza a cipőjét. Nézünk az égre. Valami tompa imádság kezd szállni. Űzi a füstöt, a meleget és a nyomasztó gondokat. A megváltás hidegfront képében, most indul útnak...

Nyers vihar készül. A júliusi nap még helyet követel magának a lassan tornyosuló felhők, sötétítője mögül. Itt-ott kikukucskál rajta a fehér, tiszta fény, mint egy izgatott színész a premiere előtt, kezében a függönyt szorongatva. Először a dörgés jön meg. Valamivel később moccan a szél. A fecskék magasra szállnak. Ők már élvezik a frissülő levegőt. A felforrósodott pléh előtető pattog, életre kel, mintha csak égi seregek járkálnának rajta. A nyári vihar hírnöke sarkantyús csizmát hord és katonásan ordítja el magát. Egy bolond őrmester dörgedelmei remegnek a gyülekező felhők felett.

Minden vihar teátrális. Otrombán toppan be, mint egy katona, aki rövid eltávra érkezett haza. Belöki a bejárati ajtót, elfojtott, kiszálkásított vágya besuhantja az asszonyt a hálószobába. - Mi lesz a pulyákkal? - kérdi az asszony izgatottan, akit éppúgy csikol az a fülébe lihegő ösztön. - Majd kapnak egy csókot, ha végeztünk! - sziszegi a párosodni készülő kankutya és a ruháit vadul a padlóra hajítja. Nagy emberszaga van. Az asszony sóhajt, akár a fák a fergetegben. Passzívan tűrik, hogy az éltető vízért cserébe hajolni, törni, reccsenni kell. Zöldjüket a földre dobálják, mint az asszony a frissen mosott, máris nedves bugyiját.

- Nem, nem emlékszem az összes viharra. - mondta sötét arccal. - De egyre igen! - kezdett ragyogni a szeme. - Távol a várostól, kint a határban voltunk. Nyomta a fejünk a hőség, satuba rakta az ember koponyáját. Minden kapavágásra, sercegett a föld, mintha zsírjára lenne pirítva. S szállt a levegőben a szürke por, akár a túlsütött szalonna füstje. Megváltásként jött a vihar. Édesanyám úgy döntött elindulunk. A leghevesebb záporban. Kölyök voltam még tiltakozni. A villámok ezüstje köröttünk folyt le az égből. Alig láttunk a bicikliken. Kihalt utcákon tekertünk. Az emberek elbújtak. Az autókat a garázsok mélyébe tolták a jég elől. Anyám nem félt a ménkűtől, fénylő, kipirosodott arccal tekert. Nagyanyám mögötte monoton, az anyaföldből magába szívott erővel taposta a pedált. A libasor végén pedig én cikáztam, belehajtva és lábamat az égnek lendítve, minden magát tónak álmodó pocsolya kellős közepébe. Az a vihar nemcsak a port mosta le rólunk. Visszatért az életkedvünk. Mint hosszú szárazság után, a sűrű záporban frissülő kétéltűek. Nagy sóhajokkal nyugtáztuk, hogy a testünk gyorsan hűl, az ereink feszesebbé válnak, fokozódik a vérnyomás és végre hűtött energiához jut az agyunk limbikus rendszere.

A katona gyorsan durrant el. Az asszony kielégületlenül feküdt az ágyon. A férfi már a zokniját húzta. Nincs szánalmasabb egy zokniban, gatyában hörgő férfinál, aki képtelen volt kiadós örömöt okozni a párjának. Az asszony léhán, szétvetett lábbal fekszik az ágyon. Messze jár a hitvesi ágytól. Egy arc nélküli, izmos, jó illatú, romantikus férfira vágyik, aki az előjáték után rendesen helyre teszi.  A férje olyan volt, mint ez a sokat ígérő, de könnyen elvonuló vihar. Nagy dérrel-durral jött. Pukkant is, de esőt, valódi felfrissülést nem hozott. Meleg az aszfalt. Forró. Néhány apró üvegpötty a leveleken. Ennyi maradt a nyári, nyersnek készülő viharból.

Az asszony aranyszínű haját fésüli. Kombinéban áll a tükör előtt. A férfi a gyerekekkel játszik, de a konyha fele sandít, nagyokat korog a gyomra. Az asszony a szobában is hallja. Bendős, pocakos vénember lesz. Övre fittyenő hassal. Eszméletlenül bír zabálni.

A felhőket közben elfújja a szél. Kisüt a nap. Lágyan, sárgán, hosszú fényekkel. A világ lelassul. A vacsora melegszik. A meteorológus izgatottan mondja: éjjel megszűnik a hőség. Egy front éri el a medencét. Megérkezik az óceán hűvös lehelete. Kipucolja a töppedt aszottságot. Kihűti a kemencét. Nem forognak majd éjjel a saját levükben marinálódó testek. Az asszony nézi a képernyőn a fiatal, életerős férfit. Az ölében vágy gyullad. Szinte érzi, hogy húzná magába a hűvös viharral együtt a pasit. Csak az tudná lehűteni a felizzott testét.

Egy répát vesz a kezébe és dühödten pucolni kezdi...

Képes-e megihletni a borsóleves? Ahogy jóságosan úszik benne a zöldellő borsó, mint apró élő bolygók. Édesapám mértanilag kimért, karalábé- és sárgarépa kockái. Ha választanom kellene, nokedli szeretnék lenni. Ez az amorf, sárga csokornyakkendő, a liszt és a tojás állandó szerelme. A tészta - migráns nevén a  pasta - készítése, olyan mint a teremtés és még attól is több. Isten és ember közös alkotása. Jól kell tartanom a tyúkot, mert nem lesz elég sárga a tojás sárgája, imádkoznom kell a jó búzáért. Legyen elegendő napfény, kellemes, kalászérlelő meleg. Időnként égi vizek. A nagy viharok kerüljenek el. Legyen kedv, társ. Jó deszka, erős kéz. Ne legyen fáradtság a gőzölgő víz felett szaggatni a sárga „csokornyakkendőket”…

Wild…

Reese Whiterspoon nyakába vesz egy nagy hátizsákot és nekivág a PCT-nek. Annak. Te sem tudod? Nekem is utána kellett nézni. A Pacific Crest Trail https://en.wikipedia.org/wiki/Pacific_Crest_Trail nevezetű irgalmatlan Észak-amerikai túrának. Csupa önreflexió, csupa lemondás, csupa lelkizés. Nem a hátizsákba látunk, hanem Cheryl Strayed életébe. Kaleidoszkóp. A nagy hátizsák, nyom, súrol, kisebesít. Csípőnél, háton, vállon. De a test sebei és az irgalmatlanul megrakott hátizsák súlya eltörpülnek attól, amit ez a nő a lelkében hordoz. Az apja egy agresszív állat, az édesanyja egy földre szállt angyal. És ahogy lenni szokott, nem az agresszív állat távozik hirtelen az élők sorából. Az édesanyja lesz végzetesen beteg. Cheryl képtelen elengedni az édesanyját. A film aprólékosan mutatja be, miért nem megy. Ügyes filmes eszközök, jó színészek. Kellemes és fájó jelenetek váltják egymást. Mintha egy mikroszkóp alatt látnánk egy családot. És működik az empátia, ki ne érezte volna úgy, hogy minden, amit tud, ami a szívében megdobban, az valahogy ne lenne összefüggésben a fantasztikus, pótolhatatlan, egyetlen édesanyjával. A filmbéli érzékletes köldökzsinór nő és lánya között még akkor is tart, amikor az anyja már távozik. Cheryl a szex, a drogok rabja lesz, de mint egy felkiáltójel, minden egyes döntésénél megjelenik látomásaiban az édesanyja. Nem képes kitörölni emlékeiből. Elsétál mellette. Rosszallóan néz, amikor a pokolba gurul a lánya. Főhősünk egyik nap aztán eldönti, nem mehet tovább ki kell lépni a heroin és a válogatás nélküli kúrások antivilágából. Ebben ex-férje, a nagy, de megtört szerelem is sokat segít neki. Ahogy a túrán is ő az, aki mindféle küldeménnyel ellátja a volt asszonyát. A poklokat megjárt nő utolsó kísérlete ez. Gyalogolni. Kimenni a világból. Át sivatagon, hegyen-völgyön évszakokon át. Menni addig, amíg fel nem tudja dolgozni a történteket, szembe nem tud nézni magával. Lehet vállat vonni a film közben; kit érdekel egy amerikai picsa picsogása? Lehet fájdalmasan, nagyokat sóhajtva végigülni. Eltakarni a szemünk, amikor lovat lőnek le vagy, ahogy a kiválóan játszó Laura Dern, az utolsó jelenetében valóban egy halottra hasonlít… Egykedvűen bámulni Reese Whiterspoon smink nélküli arcát, esetleg férfias rajongással bazsalyogni többször is megvillanó, lányos mellein. Törékeny testén. Elmélázni azon, miért ő a producer és a főszereplő egyben? Hogy vajon a könyv alapjául szolgáló, önéletrajzi ihletésű bestseller jobb-e? Mindezeken túl, valahogy mégis tetszett a film. Pedig nem lett megváltó. Nem lett felemelő. Hiába ott a vissza-visszatérő róka. A számtalan idézhető mondat. A Kis herceg kellékek. Hiába van megváltó last sentence. Ám ettől még nem elég hatásos. Van egy nő, aki pincérként az étterem hátsó bejáratánál két vendéggel is dug, egymás után, csak úgy ledéren, de halálosan megijed, amikor a hegyek között kódorogva, egy vadász szemet vet rá. Persze a jellemfejlődés… Ám valahogy mégis, írnom kell róla. Írnom erről az eltévelyedett nőről, aki bestsellert faragott abból, hogy nem tudta elengedni az anyukáját… Van ebben a nőben valami nagyon is esendő, túl pszichológusokon, egyszerű képleteken. Valami nagyon is emberi és a film néhol sprőd valósága a kegyetlen őszinteséggel flörtöl. Persze ettől még nem jó, de finoman ráhangolódva fogyasztható.

Nyírségi vágta

Ez lesz az önéletrajzi ihletésű könyvem címe. Ne mosolyogjatok. És nem lovakról fog szólni. Ettől még lehetnek benne lovak, tehenek, kutyák és macskák. Lehetnek benne kommunisták és rendszerváltók. Egy történelemkönyvekbe költözött világ. Szekrények belsejébe írt versek. Nevetve elrontott életek. Csálén megkötött nyakkendők, sok por, sok sűrített tej. Puha kifli, Túró Rudi… Lehet benne csókjelenet. Szex után a plafon foltjait bámuló tétlenség.

 Post coitum omne animal triste est.

Kell benne lenni Tiszának, tengernek. Medúzának és csigáknak. Gyerekeknek, akik egyetlen júliusi éjszaka lettek felnőttek. Lányoknak, akiknek a könnyei súlyos igazságokat, ráolvasásokat és bűbájos nyomelemeket tartalmaztak.

Csak az élet tanít meg írni. Nem adomány ez. Vagy talán mégis. Ha feltételezzük, hogy az isten minden mozdulat és gondolat mögött áll és ebben a fény-árnyék játékban, minden egyes lépés, mint a sakkasztalon meg lenne tervezve, csak akkor hinném el, hogy adomány… Akkor most tegyük fel, ami most éppen megjelenik a „papíron”, az valójában nem is én vagyok, hanem az isteni akarat. Állj meg hát. Gondolkodj el. Mi mozgat? Miért írsz?  A legyen meg a te akaratod, vagy a te sekélyes akaratod, hogy egy szürke reggel másképp nézhess a tükörbe? Te vagy a kérdés, esetleg a magyarázat? Apró betű, vagy vastagon szedett kezelési útmutató? Mi vagy Te? Egy kusza kézzel írt betű, vagy indigós házi feladat. Írd le százszor; tehetséges vagyok, nagy író leszek. Aztán állj fel és nézz a lenyugvó nap fényébe… Nevetni fogsz; semmi vagy. A semmi ága.

Az én történetem egy békalencsére van leírva. Egy nagy zöld békakirály, minden este azt olvassa lefekvés előtt. Furcsa ízlése van. Kényes, nyálkásbőrű, széles szájú béka ő. Kicsit magányos és nagyon különc. Már gyermekkorában sem szerette a rántott szúnyogcombot. Váltig állította, hogy a közepesen sült marha az étel. Vaskos villányi borral. Kopárral. Az esőt szerette, de a kuruttyolást megvetette. Egyszer egy nőnek, akikről azt hitte élete párja, felolvasott a békalencséről. Az nagy szemekkel nézett rá és szinte látszott, hogy minden bőrsejtjén szívja magába a levegőt, annyira furcsállja ezt az agg királyfit. 

Végzet

„Ha egyszer újra ebihal lehetnék, ember fejlődne belőlem!”- mondta mélán, de meggyőződéssel. Azt mesélik import békacomb lett belőle és egy 3 Michelin csillagos étterem bambusz-vágódeszkáján végezte. Nyúzás közben sem ejtett könnyet…

A hittudományi főiskola kívülről meglehet csak egy nagy darab tégla. Vagy sok kis mozaik alkotta nagy tégla. A Szent Péter terem különleges panorámaablaka azonban finoman ébreszti fel a felületes szemlélőt. Íme a világa mozija, balga!

Amikor felcsendül Rachmanyinovtól a „Bogoroditsye Dyevo Raduisya” a szűk folyosón, a Szent Efrém interpretálásban megérted, nem „TE” vagy különleges, hanem az isteni pillanat. Ez a csoda visz magával. Megragad, megfog. Ráz, mint az áram, mint egy testen, inakon, idegeken végigfutó villámcsapás és a ziháló sejtek megszabadulnak a kosztól, a bűnöktől. Ez az igazi döbbenet, amikor belédhasít, hogy a gyermekkor óta, hiúságból rakosgatott kiváltságosság érzés nem egyetlen személyre szabott dicsőség, hanem a csodákban megtestesülő istené. Az Úr van teveled… A liturgikus dal kiszakítja a lelket, megelőlegezi a megváltást, az embernek sírni lenne kedve. Zokogsz, félsz, hogy látják, de folyik a könnyed. Pedig ez csak egy kis ízelítő, ez csak…

- Érsek atya! Tudom, hogy siet… lenne néhány kérdem az ikonkiállításhoz…  

Az ikonok között egy göndör, kisfiús arcú szent. Kezében apró doboz, benne három fiola. Ő Pantaleon. A "névadóm". A családi nevemé. A ruszinok, meg oláhok gyógyító szentje, a Szent Pántyájuk… Mizser tanár úr szerint – az isten nyugosztalja - a Pintye név innen eredeztethető…

Törcsvár alatt, Drakula impozáns kastélyából kifelé jövet, édesapámtól kaptam egy ikont. Gyönyörű darab. Legalább 13 éve már. Akkor csak sejtettem, ma már tudom, hogy Krisztus Urunkat ábrázolja. Mondom gyönyörű darab. Sokat beszélgetünk…

Hetekkel ezelőtt zenét kerestem egy „istenes” poszthoz. Oktalannak, mihasznának éreztem magam, mert nem volt ötletem, tudásom hozzá. Húsvétkor is a mindig figyelmes Baraonda segített ki… Erre kiderül, hogy „Con Spirito” címmel egyházzenei fesztivált rendez a Filharmónia Magyarország. Idén a bizánci zene kerül fókuszba, melyet a görögkatolikus egyház segítségével mutatnak be a népeknek. Rachmanyinov, Éjszakai virrasztásával kezdődött a Con Spirito… Csak, hogy tanulj tinó… És most is zokogni kellene…

Pedig nem is csak nekem szól. Az én sorsomnak csak abban van szerencséje, hogy a görögkatolikus egyház felemelkedéshez lehet köze. Mellékhatás csupán, egy kegyes véletlen. Visz magával a hátán a megváltás felé, minden véletlen, minden „isteni” véletlen. Miközben Bubnó Tamás, karnagy vezényel, szinte érzem, hogy a hitem magasnyomású mosópisztolya leveri rólam a rám rakódott piszkot. Lélek csak tisztán léphet a fénybe…

Az érsek-metroplita arról beszél, hogy a tricentenárium – 300 éve könnyezett másodszor az áldott ikon Máriapócson – olyan csodák sorozatát hozzá magával, amire nincs emberi magyarázat. Kora tavasszal ott álltam Zarándokház átadóján, aztán elindult országos körútra a kegykép, majd a csúcspont idején pápa önálló érsekséggé minősítette az addig egyetlen egyházmegyés, magyar, görögkatolikus egyházat. Hétfő óta azt is tudjuk, a kormányzat több mint 2 milliárddal stafírungozza ki a metropóliát. Most pedig, hogy az „isteni véletlenek” sora meg ne szakadjon, éppen a bizánci egyházzenét,a  bizánci rítust helyezi reflektorfénybe a Filharmónia…

Soha nem felejtem azt a húsvéti virrasztást… Az érsek egy nagy kerekű rollerral jár a városban. A csuklóján ott a csotki. Üdvözlégy Mária! Meg jön a piros pünkösd napja! Rahmanyinov üdvözlégyében a fő tételnél egyre erősebb és erősebb lesz az énekkar hangja. Ahogy emelkedik a hang, hirtelen a lélek kilép a hús fogságából. Nézem fentről a porhüvelyt, az életet, amihez úgy ragaszkodom. A liturgikus zene isteni antigravitációja egyszerre ríkat meg és tol megváltás felé…

Megnyugszom, a boldogság isteni arca bennem is mosolyog…

 A Con Spirito programja "itt" olvasható.

Mondják, nem bíznak bennem, pedig hetek óta azt próbálom megfogalmazni, hogy ez csacsiság. A világ a bizalomra épül. Nézem a pitypang beérett, repülőszőrös magjait. Ezek a légies esernyővázak, most, hogy elérkezett az idő elkezdenek bízni és remélni. Az áldott szélben bíznak. Hogy lesz olyan erős, de mégsem viharos, pusztító szélmozgás, ami csak finoman elszakítja, a hátára veszi a magocskákat az elszáradt tőrózsáról. A pitypang bizalma megkérdőjelezhetetlen…

Ahogy sétálok az akácvirágoktól terhes Sóstói erdőben, látom, hogy ezek a fák a méhekben bíznak. Kedveskedve szórják szét bódító, mézes illatuk, hogy a szorgos rovarok odataláljanak hozzájuk. Az akácok nem kételkednek a méhek egyébként kényes ízlésében. Hiszik, ha eljött az idő, a döngicsélő dolgozók megtalálják a virágokat. 

A méhek kétség kívül nagy bizalommal megáldott jószágok. 15 Celsius fok alatt ki sem mozdulnak a kaptárból. Ők a jó időben bíznak. Meg abban, hogy a tavaszi, nagy szelek nem szaggatják szét a fákat, hogy a májusi esők nem verik le az összes akácvirágot.

Ahogy most kinézek a szerkesztőség nagy ablakán, légi gimnasztikát végző füsti fecskéket látok. Boldogan róják a köröket, időnként valódi akrobatikus elemekkel tarkítva, mintha csak egy tehetségkutató zsűrije előtt parádéznának. No persze mindenféle lámpaláz nélkül. Ők az időben bíznak. A meleg nyárban. Abban, hogy nem lesznek hideg, esős napok, amelyek esetleg százával pusztítanák el őket. Egy szélvédett ereszben bíznak, ahová gondosan kivitelezett agyagfészkeiket felépíthetik.   

Ebben az erős egymásra utaltságban, ebben a szigorú istentől eredő koordináta rendszerben minden, de minden a bizalomra épül. Megkockáztatom, a bizalom egyszerű hitbéli kérdés. Az összes Kasszandra-jóslat ellenére mi magunk is bízunk. Tiszta vízben, harapható levegőben, jó munkahelyben, hosszú életű szülőkben, hozzátartozókban. Bízunk, hogy a rossz után megtalál bennünket a jó. A társ, az intimitás, a szerelem, az anyagi javak. S legfőképp ránk talál az isten, hogy az örök élet ösvényén is elindítson…    

Istenem, mi lenne velünk bizalom nélkül…

Mindenütt jelen van, megszólítható és Ő is szól hozzánk, mindenen keresztül üzen. De leginkább saját magamban tetten érhető. Számomra az Isten-kapcsolat útja a befelé fordulás. Ahogyan Szent Ágoston mondta, Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz. Minél inkább figyelni akarok a bennem lévő Istenre, Ő annál inkább megnyilatkozik. Erre a belső csöndre minden nap szánok időt.

 

(Kocsis Fülöp, hajdúdorogi metropolita az Istenről)

 

A teljes interjú itt érhető el

Imádkozz!

Sanyika és Gabi tudtak imádkozni. Én nem. Nagyanyám arra kérte őket mondják el a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az üdvözlégy Máriát. Úgy fújták, kapkodva, harapva a levegőt a mondatok végén, ahogy azt csak a kisiskolások tudják. Irigyeltem az unokatestvéreimet, irigyeltem, hogy feltétel nélkül hisznek, hogy mama legnagyobb gyönyörűségére kívülről fújják az imát… Talán valamiféle gyermeki féltékenységből és hiúságból (szeretéhségből?) tanultam meg a mitayánkot…  

A kék Biblia

Egy vasárnap délután egy kis papírkötéses, kék műanyag fedelű Bibliára leltem nagyanyám tévés szobájában. Ilyen könnyen pergő, hártyaszerű lapokkal soha addigi életemben nem találkoztam. Károli fordítás. Református Biblia. Az apagyi Kodácsi meg a Szegfű családok hite. Édesanyám hite. Kozma tiszteletes nagyanyám halála előtt mondta, hogy a Kodácsiak már vagy legalább 300 éve a faluban élnek. Szóval kis, kék Biblia. Ma már száz és száz sor aláhúzva benne. Egy lapja, Mózes első könyvének egyik lapja, ki is jár. Szamárfüles, de őrzöm rendeletlenül. Nagyanyám gondolkodás nélkül adta nekem, pedig így ő maradt Biblia nélkül. Évekkel később a kórházból hozott el egy Újszövetséget. Mama! Mennyi minden köt, mennyi emlék, túl a novemberben megszaggatott hitemen. Na, meg az a fejcsóválós úrvacsora, amikor nagyapám magával húzott a templomon keresztül. Nagyanyám meg a nők között integetett; Jani, hát a pulya görögkatolikus!

Ez a kék református Biblia, az én kék útlevelem minden, hófehér, református templomba.

Az erdő

Két napja, az éjjel kellős közepén, széttárt karokkal abban négyszögletű kerek erdőben imádkoztam, amelyet a Hunyadi, a Mák, az Géza és Nefelejcs út határol. Van ebben az erdőben átlósan egy kis girbegurba ösvény. A közepe nagyobb vizek esetén csak gumicsizmában járható, ám most ezen a száraz tavaszon gyerekjáték és valódi öröm a séta rajta. Eleinte térdig érő fűben, majd a Gyűrűk urát idéző nagy, lélegző és mesés fehér nyárfák között. Sárga kis semmi virágaival a vérehulló fecskefű cicázik a szemmel, a fákra repkény szalad, a levegőben, pedig mint tündér-hópelyhek szálldogálnak a bolyhos pollenek. Itt könnyű megtalálni az istent. Minden őt dicséri. Minden róla beszél. A fehér nyárfák alatt, a kelő nap csipás fényében. Az erdő nagy titka, hogy hálát is megtanít mondani. Akkor is segít beszélni az jóistenhez, amikor boldog vagy, amikor alig férsz a bőrödbe. Hagy kiáltani, a nagy rozsdás derekú fa-menyasszonyokat ölelgetni és a bodzabokrok zsenge zöldjét simogatni. Nagy magányomban, mert néha az is megtalál, döbbenek rá, hogy ez az erdő egyenes út a teremtő társalgójába…   

Virrasztás

Fél tizenkettőkor már lenyomtam a kilincset. Hűvös, gyorsan hűlő éjszaka volt, jól esett a templomba betérni. Jó helyet találtam. Kicsit félrevonulva, mert azt reméltem majd csendben figyelek és imádkozom, ameddig bírok. Összerendezem a darabokba került életem. A frissen kinevezett metropolita azonban két kézzel rázta meg a lelkünket. Kitárultak az ajtók. A papok, élén az érsekkel, úgy jöttek be, ahogy a megváltás érkezhet. Határozottan, hosszan kitartott, érces énekhanggal. Záporoztak a görögkatolikus felelgetősök, zúgott a templom. Uram irgalmazz! Le-fel álltunk, mint egy kemény tornaórán. Időn és téren kívül, hagytam hadd áradjon szét bennem az ünnep. Le-fel álltunk, ahogy illik. Hánytuk a keresztet. Énekeltünk. Kocsis Fülöp a lelkünkre kötötte, hogy mi vagyunk a feltámadás, mi vagyunk az örömhír. Mi, akik ott közösen virrasztottunk. Nekünk kell a világgá kürtölni; Feltámadt Krisztus! és kitárni a  szívünk. Nagy, háton cipelt, mobil hangszórókkal, harangzúgás közepette énekeltük, párafelhőket fújva a körmenetben:

Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált és a sírban levőknek életet ajándékozott!  

Soha még ilyen nyíregyházi éjszakában nem volt részem…

Órák teltek el és ki tudja hányszor énekeltük már újból és újból a liturgia kötelező dalait. Fülöp érsek egy pillanatra sem hagyta lanyhulni a figyelmet. János evangéliumát a magyar mellett, görög, latin, román és ruszin nyelven is felolvasták a papok. Fél három után kezdtem érezni, a testem és a lelkem is megfáradt. Szemérmetlen ásítások törtek rám. Egy csendesebb pillanatban otthagytam a virrasztást, pászkaszentelésre váró asszonyokat, a felekezet kitartóbb tagjait. Fogvacogtató hidegben indultam el a kocsihoz. A részvétel a fontos, gondoltam magamban, de azért mindenféle Biblia történet kelt életre bennem. Mire a kakas kukorékol, te háromszor, meg Jónás engedetlensége...

Aztán legnagyobb megrökönyödésemre, miközben kihajtottam a Síp és Egyház közötti parkolóból, egy férfit pillantottam meg szobrozni az éjszakában. Meg sem mozdult, csak állt mint egy kimerevített felvétel. Lába közt egy nagy szatyor pihent. Talán az egész életét őrizte benne. Abszurd pillanat. Egy férfi áll a mínuszra hűlt húsvéti éjszakában és néz a templom irányába. Messziről ráadásul úgy tűnt, egyszerűen megfagyott. Közelebb hajtottam hozzá és kiugrottam a kocsiból. Le sem állítottam a motort. Markomban egy bankót szorongatva, keresztet vetettem. Krisztus feltámadt! – léptem mellé. Meglepetten pislogott néhányat. Hát még is él! - szaladt végig bennem a gondolat.  Fogadja el! - nyomtam a kezébe a pénzt és mint aki csínyt követett el visszapattantam a kocsiba.

Innen nézve mindez suta, esetlen próbálkozásnak tűnik, valami jót tenni, jónak lenni, hetykén belepiszkálni a romló világ gépezetébe. Ám igazából csak a lelkem nyugtattam meg.  Valóban feltámadt! - motyogtam a meleg szobában és úgy aludtam el, hogy a saját félelmeim miatt, azóta sem tudom, miért virrasztott, mit keresett ott éjjel fél háromkor az az ember az húsvéti éjszakában. Még jót tenni is meg kellene tanulni...      

Jópár éve már, hogy életemben először sétálhattam egyes-egyedül egy olajfaligetben. Aki járt már ilyen mesehelyen, egy tikkasztó, de feledhetetlen nyári napon, az tudja, hogy milyen beavató élményről beszélek. Egy olajfaliget ugyanis maga a nyüzsgő, lázas élet. Mindenekelőtt ott játszanak, a zöld árnyak rejtekén a kabóca-szimfonikusok. Olyan fáradhatatlanul húzzák, olyan vehemenciával, hogy ha egy pillanatra abbamaradna a daluk, akkor az ember félelmében összerezzenne. Ez a finom remegés, ez a chill-out harmónia, ez a természeti after-party zsong, berreg, zizzen, csörög és valami isteni, sűrű dallam tölti meg a fák között az olívák illatától parfümözött, szinte álló levegőt. A kabóca-verse a maga hullámzó életritmusával andalít, bűvöl, mosolyra fakaszt.

A történet szerint a Gecsemáné-kert nem volt más, mint egy terebélyes olajfaliget. Jeruzsálem felett. Még egy olajütő is működött a közepén, ahol a zöldes-sárga, ma úgy mondanánk, extra-szűz olaj lágyan buggyant ki a bogyókból. Ez volt Jézus kedvenc helye. Ide járt elvonulni, meditálni, imádkozni. Itt beszélt az Istenhez, itt tervezte meg a következő lépését és talán itt döbbent rá, még a héten meg kell az elkerülhetetlennek történnie.

Vajon hányszor láthattuk volna Jézust mosolyogva az olajfák alatt sétálni, lehunyt szemmel, miközben a kabócák csak neki játszották az Atya legkedvesebb dalát.

Hitetlenek vagyunk, ha nem hisszük Jézus belenyugvó, de a hitben szilárd mosolyát. Hitetlenek vagyunk, ha azt hisszük a félelem és az időnként ágaskodó kételkedés nem hagyta volna időről-időre megnyugodni és mosolyogni a teremtett világ, simogató szépségén.

Vasárnaptól - az utolsó vacsorán át - vasárnapig, amikor most elcsendesedünk, mert beleborzongunk, mert együtt érzünk, mert megrettenünk, mert még most is alig hiszünk. Túl a megaláztatáson, a büdös nyáltól nehéz fröcsögésen, a csattogó, bőrbe-húsba maró korbácson, a töviskoszorú átkozott súlyán, a bronzkardok, bronzdárdák hegyén, ott a hitünk legemészthetetlenebb falatja; a feltámadás nyomasztó kérdőjele.  

Ha nem hiszed nem is vagy keresztény. Ez a Te damaszkuszi utad, ahol elválik, maradsz Saul, vagy Pálként folytatod tovább. Ez az életed, legnagyobb kérdése, hited legnagyobb próbája. Tamásnak megadatott, hogy bedugja a sebbe az ujját. Neked azonban csupán egy 2000 éves misztérium maradt. A maga roppant, semmi kis léted fölé tornyosuló extatikus torlaszaival. Meg a templomok, az egyházad. Ha katolikus vagy Róma, meg a mosolygós, formabontó Ferenc pápa. Nyíregyházán bizánci rítusban Fülöp érsek atya, meg a tavaszi szélben, hónuk alatt Bibliával előadásra siető kispapok. Vagy egy lakótelep szélére ültetett kis templom hogy higgy; egyszer végre félelmek nélkül leszel képes mosolyogni. Mint Jézus a Gecsemáné kertben.

utóirat:

Nota bene! Akik voltak, nem el, hanem előre mentek…

3,14: avagy ez lenne a Húsvét száma?

Vinni kell néhány könyvet magunkkal. Filmet, könyvet, zenét. Vinni és mint valami imamalmot egyfolytában hajtogatni. Faludy mesélte, hogy Recsken hallás után tanulták meg a verseket és a regényeket. Aki tudta, megtanította a barakk többi lakójával. Amikor már mindenki fújta, a koszos, mosdatlan, tetves emberekből felcsendült a humanizmus kórusa. És látá isten, hogy ez jó.

Amikor Martel, Pí életét olvasom, mindenféle dolog eszembe jut. Leginkább az, hogy Virágvasárnap van. Átállítottuk az órát és a hidegfront, meg a lehűlés ellenére kopog, sőt dörömböl a tavasz.  A Világirodalom remekeiben található egy Élhetetlen szerelmesek novelláskötet. Sólem Áléchem: Énekek éneke novellája egy régvolt Pészáh, zöldfűszeres illatát hozza felénk. „Várva vártam a kedves, szép Pészáh ünnepét…” Kölyökkoromban ez volt a legszebb ünnepem. A keresztény változata.

A hitet csak később kaptam hozzá. A húsvét a locsolkodások biciklis ókora után, a négyütemű kirándulások hegymenetét hozta el. Töltött fasírttal és főtt sonkával felfegyverkezve irány a hegy. A Zemplén. Az áprilisi incselkedő húsvétokra is szívesen emlékszem. A Németh lányok hajából szódavíz folyt ünneplő ruhájukra és kacagva, mutáló kölyökvággyal kamaszodtunk a József Attila utcában. Nagy nevetős, krasznajamoszkva szagú húsvétok voltak ezek, a hosszú telek után. Kiszabadultunk, mint a madarak, apám kihúzta magát a narancssárga berregő kispolszkiban és a 80 felett már fütyülő, elefántfül ablakon keresztül beáradt a felázott földek, mohó illata.

Ma, amikor egyre többet tudok a húsvétról, megmosolygom azt a pogány életörömöt, ami felrepített a Nagyságos Vezérlő Fejdelem regéci várába. Szaladtam a zörgő avarban és zihálva, boldogan fújtattam. Apám meg mögöttem. Mondom, virágvasárnap az ember valahogy végigzongorázza, mikor merre járt. Mint valami lexikont végiglapozza az életét, előveszi a húsvéti kartotékokat és az elveszett évek terhével szépen ráhangolódik a három csendes napra. Stille Tage kommen. Ezek a csendes, szigorú böjti napok visznek el a nagycsütörtökhöz, amikor Krisztus urunk az utolsó vacsorát kínálta a tanítványoknak... Martel azt írja, aki aki meg akarja érteni az alázatot, annak meg kell tapasztalnia a megaláztatást.    

Egy nagy szitában pattogtattuk a kukoricát nagypénteken – mesélte a decemberben távozott nagyanyám. Szinte látom magam előtt, ahogy tűzet gyújtanak és a szitába „belegórják” a pattogtatnivalót. Aztán jó étvággyal rágcsálják a fehér belű tengerit. És takarítanak. Ablakot pucolnak, hajlonganak, mosnak. Mindezt az Úr tiszteletére. Mert az alázatos ember lehajol, az alázatos "nyugati" ember lehajol a szenvedésért. Ellentétben kelettel, ahol a szenvedés egyenértékű az örömmel, fogcsikorgatás nélkül az élet szerves része. 

Remélem, nagypénteket, a hírek szülte rohanásban is meg lehet élni. Lehet majd valami erős nyugalommal böjtölni és délben a harangszó hiányában néhány percig bámulni a sötétítőt, végig szalad-e rajta repedés. Vagy a gyorsan lebegő szürke felhőkre sandítani, amelyek az április égbolton olykor vészjóslóan vetnek árnyékot a szívünkre.

Egy keresztény mozi

Ezt majd jobban meg kell majd írni. Néhány veretes sort az Interstellarról… (http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagok_között) November 9-én láttam a moziban. Jól emlékszem. Másnap reggel törte el nagyanyám a csípőjét. Itt peregnek előttem azok a végzetes napok eseményei. Az előttük lévő nagy szkizmára. Arra a hibáktól  terhes, hűvös, magányban bandukolós estére Sóstón. Akkor kérdeztem meg a Jóistent hosszú idő után újra, hogy mondja meg, ha volna érkezése, a depressziós ködben merre viszi az utam?  

A válaszok kellemetlenül lassan érkeztek meg. Töredékek hullottak csak, nagy ritkán elém. Egy nyikorgó kórházi ajtó rozsdájaként peregetek, vagy megesett, hogy vizelet- és halálszagú kórtermek szegletében kuporogtak. Innen nézve horrorisztikusnak és elviselhetetlennek tűnt a vánszorogva készülő mennybéli kirakó.

Mondom, mindezt nagypéntek előtt kell leírni és olvasni. Így talán érthetővé válik az orrfacsaró halálszagon keresztül is dohogó szeretet, kötődés és a dekubituszok gennyében is felragyog az ember létének értelme.

Az Interstellar pedig pontosan ezt a kérdést tette, teszi fel, hogy mire való ez a megfoghatatlan, gépekkel kimutathatatlan szeretet? Mit ér, ha halottakat szeretünk? Mit ér, ha halott szerelmeket kívánunk feltámasztani. Mit ér az a végtelen vér a vérhez, gén a génhez predesztinált kötődés, ami unoka és nagymama, Kodácsi nagyanyám és köztem is létezett. Mit értek azok a bíbor derengésű éjszakák, amikor egy kedves mellett egy sohasem volt holnap családmodellje fénylett fel, amint a testem magnetoszférjánák nekiütközött a lány forró napszele. Nolan olyan kerek és felemelő választ ad minden kérdésünkre, olyan magával ragadó módon mondja el egy nagyívű, lenyűgöző "blockbusterban", hogy az ember napokig mosolyogva jár átlépve a létezni és nem létezni szingularitásán.

Mondom ezt majd egyszer sokkal jobban meg kell írni. Hogy miközben a demencia, majd a halál szétvagdossa a felfoghatót, addig a mindent átható szeretet kapaszkodót kínál a hitet dédelgető embernek. A tudomány pedig a művészettel felvértezve meseszerű kegyelmet csepegtet a veszteség feldolgozásához. És akkor ez csak egy nagyon személyes olvasat. Mert ebben az érettségin is használható logikai levezetésben ott a szerelem ereje, ott ez a fogalom, ami megbetegíteni képes, ami mennyországba röpít és, ami időnként a poklok kínjával ajándékozza meg az embert. A szerelem megtermékenyíti a férfit, a nőt, mint fizikai létezőt és megtermékenyíti a gondolatot, az isteni adományt. A szeretet pedig mentőövet dob a metafizikai dzsungelek útvesztőiben. Egyház épül rá és isteni állandó, amely képes jobbá tenni a világ legesendőbb, de mégis legtöbbre rendelt szerzetét: az embert…

Végigolvastam. Csupa zihálás. Törött hegedű. Nincs benne harmónia. Katyvasz. Félszerzet. Csapong. Csak nekem beszél. A bennem simogatott szeretethez, ami olyan mint a jó kutya. Idomítható, puha fehér a szőre és nagy fekete gombszemekkel néz ránk. Éjszaka a paplanunk alá bújik, hogy ne érezzük magunkat olyan árván ebben, kietlen, tapogatni sem érdemes vaksötétben, amit életnek becézünk.

Éjszaka meg félek. Bevallom. Nincs az a keringő, meg dal, ami túlharsogná a fogvacogást. Ilyenkor égve hagyok egy lámpát, megy a tévé és éjjel vízben forogva, de arra ébredek, hogy még mindig élek… 

Tud mi a kerítés? Illúzió, hogy van egy darabka a világban, amit magadnak hazudhatsz. Tudod mi a ruhád, legyen fényes, vagy kopottas? Illúzió! Hazugság, hogy a mindig didergő lelked elrejtheted a világ elől. Holnap lesz egy hete, hogy Pócson zarándokházat szenteltek. Négy püspök, a négy égtáj felé indult és közben szentelt vízzel tisztogatták a lelkektől, bűnöktől, vágyaktól sáros világot. Kocsis Fülöp végül így szólt: szaladjon innen minden gonosz gondolat szerteszét! 

Ekkor szerettem volna, ha mindenki kimegy a teremből. A megszentelt ürességben, magzati csendben és isteni magányban lélegezni, egy üres házban, ez lett volna minden vágyam. Talán csak valami csöndes Yann Tiersen zenét kértem volna, ha lehet. Ha rajtam múlna, a világbékének friss uborkasaláta illata lenne. Nagymamám linzerjét falnák a mosolygó ENSZ diplomaták és a drága gyapjúöltönyökre porcukor szitálna.

A könnyekből folyók lesznek, és bennük imaszigetek úsznak. Egészen az óceánokig, ahol aztán bálnák és borjak megszűrik a szárazföldek szennyétől,  - bűnttől és a gonoszságoktól- terhes folyókat. 

Minden életem elfér egy kétszikű pipacs zárvatermett kelyhében…