Apám erős. Most is éppen a Tisza-parton dolgozik. Egy bejárati ajtót próbál kioperálni a falból. Egykor ő tette bele. Talán, akkor meg sem álmodta, hogy neki kell majd kivennie. És azt sem, hogy ebben a nehéz aprólékos munkában, a fia nem fog segíteni, csak legfeljebb, mert a  hétvégi beosztás így hozta, karakterekkel támogatja…

Apám soha nem sír. Pedig valódi édesapa. Végtelenül szeret, támogat, fenntart ha merülnék, mindig, mindenkor, mindenben segít, rendelkezésre áll. Ha kell dicsér, ebből van kevesebb, ha kell bírál, de valahogy mindig a  szeretet, az elfogadás jól kijelölt körein belül.

Édesapám hős, bíró, prédikátor, bizniszmen, örökké ötletelő, nagy terveket szövögető, nagy formátumú ember.   

Sehol nem vagyok hozzá képest. Hiába hiszem, hogy lennék már valaki a világban, nyomot nem hagyok, porként kavargok... Ez még kevés lesz, hozzá képest...

Kodácsi nagyapám a valódi macsó volt. Agyvérzés vitte el. A gyógyszert a sarokba dobta, felessel indított, nagyanyámat és a jószágot úgy szerette, mint a rábízott isteni kincseket. A lányát, édesanyámat a tenyerén hordozta, az első szülött unokáját, aki történetesen én voltam, pedig „kisistenítette”.

Rettenetesen tudott élni. Énekleni, mulatni. Sírva-nevetni. Elemi erővel élt. Olyan földöntúli energiákkal, amit az ősi regékben titánokról írnak. Ha apám okos farkasfalka-vezér, nagyapám egy bohém, de ugyanakkor rettenetes oroszlán. Apám megfontoltabb, racionálisabb, nagyapám emocionálisabb, ösztönösebb.

Ez a két pasi a mintám, ideálom és bálványom. Ez a két férfi mutatja meg nekem, milyen lehet a Jóisten férfi arca. Mit jelent „y” kromoszómával élni. Mit jelent dolgozni, hinni, belevágni, akarni, teremteni, tovább vinni, öregbíteni, lenni, élni, győzni és ha kell gyászolni.

Nagyapámra már csak emlékezem, apámmal lélekben is az ajtócserén vagyok. Családom többi férfitagjára pedig örökölt emlékeken keresztül emlékezem.

Boldog apák napját, szeretteim!

Egy végtelenül érdektelen, de gólgazdag mérkőzéssel megkezdődött a foci szent világőrülete, a világbajnokság. Persze a magyarok nélkül. Az M1 híradója Budapesten dolgozó oroszokhoz ment azért „házibuliba”, hogy valódi, őszinte szurkolókat találjanak.

Nyíregyházán több helyen is LED-falak, meg hideg sör várták a foci rajongóit, de ezen az ősziesre fordult napon, egy számunkra „jéghideg” meccs nem hozta lázba sem az érdeklődőket, sem a baráti társaságokat. Ez nem 2016. Ez nem az az év, amikor a magyar meccsek idején az egész város beöltözött, tömegek vonultak, hogy szurkoljanak, lássanak és ámuljanak. Hol van már az a 3:3 Portugália ellen, amikor C. Ronaldo a földet rugdosta hisztijében…

Egy hivatalos felmérés szerint ráadásul a szabolcsiak többsége (70%), nem is követi majd nyomon a VB meccseit és történéseit. Amikor pedig azt kérdezték, ki nyeri a világbajnokságot, szinte csont nélkül vágták rá a delikvensek, hát ki, a Barcelona…!?!

Európa: széplányból, hermafrodita

A VB-t Putyin elnök nyitotta meg. Az a fenegyerek, akitől annak idején Habsburg Ottó bácsi, óva intette Európát. Most meg Frau Merkel azt mondja, csak elmegy Moszkvába meccset nézni, mert nem árt azért ezzel a Vladimir fenegyerekkel jóban lenni és a szünetekben esetleg óvatosan tárgyalni… Mert ugyan élnek az USA miatt elvárt korlátozások, de az orosz piac elvesztése a nyugat-európai gazdaságoknak örömet nemigen okoz.

A világ nagyot változott az elmúlt 15 évben. Iszonyú nagyot változott. A súlypontok áthelyeződtek. Most Ázsiának áll a  zászló. A tőke furcsán, bolond módra áramlik miközben életünk részévé vált a klímaválság és a migránsválság. A 2008-ban kezdődő világgazdasági válságról nem is beszélve, amiből kilábalva most ennek a gyermeke sompolyog a kertek alatt.

Európa asszisztens lett. Szakértőből, áru- és kultúrimportőrből kétbalkezes inassegéd. Európa herélt jószágként viselkedik. Ártány, ökör, nagy jóindulattal öregedő paripa az öreg kontinens, és fura módon már senki látja benne a Zeuszt is elcsábító széplányt,  de még az idős korára az egykori szépségét emlegető botoxdívát sem… Európa a német hegemónia alatt maszkulinba hajló vagy inkább átoperáltatott, hermafrodita lett. Zápnémet, vagy nevezzük inkább osztrákul Fraulein Conchitának (lógó, semmirekellő Wurst-tal a lába között). A német társadalom problémáit valami fura, valódi fundamentumok nélküli multikulti kirakattá próbálják kozmetikázni, holott inkább liberális kísérletezés ez, mint németes megfontoltság. 

Okosabb európai bevándorláspolitikát!

Pedig lenne itt még szufla. Lenne itt még erő, ember, akarat, szándék, vágy, remény…

Csak ne higgyük azt, hogy majd a szép, új világot kizárólag a migránsoktól kapjuk… Mert úgy érzem ezzel a virtigli „wilkommenskultúrával” főként a problémákat importáljuk. Ha valaki azt hinné, hogy migránsellenes lennék, az téved. Okos, alaposan átgondolt, jogszabályban rögzített, európai bevándorláspolitikára lenne szükség! Bármilyen hihetetlen, abban sem hiszek, hogy nyakas, kompromisszumképtelen nemzetállamok, laza, gazdasági érdekkapcsolata vezeti ki majd ki Európát a válságból…

Újabb világgazdasági válság előtt állunk!

Miközben ezeket a sorokat írom, zuhan a forint, a benzinár ismét az egekben, Törökországra és Olaszországra figyel Európa. De van itt iráni helyzet, közel-keleti válság, meg a jóég tudja csak micsoda.

Pedig az emberiség száma nem csökken. A fogyasztás nő, árú kell, termelés van, növekedés van csak éppen valahogy az egész nem áll össze. Valahol mindig kiderül, hogy kaki van a palacsintában, a számokat lufiként fújják fel, kozmetikáznak és a valóság nem csak kiábrándító, hanem sikeresen rángatja meg a törékeny, egymással soha nem látott pókfonalakkal kapcsolódó világgazdaságot.    

Valaki pénzt keres, mások válaszokat. Valaki álmokat kerget, más ábrándokat. A világ bolond hely lett. Bár Prof. Gerhard Steekamp, a Pretoriai Egyetem tanára, a minap azt mondta nekem, nincs az a pénz, amivel meg lehet fizetni azt, hogy itt Magyarországon „biztonságban” érezheti magát az ember…

Talán ebbe kapaszkodom. A következő évek ránézésre is nehezebbnek tűnnek, a 2012-2018 közötti konszolidált fellendülésnél. Trump elképesztő húzásait, kijelentéseit csak az Európai politikai elit meggondolatlanságával, naivitásával, tökkelütöttségével lehet párhuzamba állítani. Egy biztos a világ soha nem volt ennyire apró, forró, ennyire szennyezett, ennyire megkergült.

Van gyógyszer a bajunkra?

Hidegvér, munka, kitartás, állhatatosság kell hozzá, hogy sorsunk kerekén ilyen helyzetben is fordítani tudjunk. Kell hozzá az anyaországi, határon túl rekedt és az önszántából külföldön élő magyar összefogása. Kellesz te és én, ti meg mi is. Na meg az örök hármas; a hit, remény, szeretet.

Az Alaptörvénybe foglalás nélkül is ezeket az eszményeket kellene követni, ha a túl akarjuk élni a következő éveket. Mert könnyebb, most úgy tűnik nem lesz. A győztesek most talán meghúzzák a válluk, na und, majd többet fizetünk a jólétért! Én most a vesztesek oldalán szorongókat képviselve kérdezem; velük mi lesz? Még most kellene kitalálni, mert a válság alatt már magunkkal leszünk elfoglalva.

Magyarként, felelős értelmiségiként, az elmúlt évek pozitív folyamatai előtt meghajolva, most a jövőt firtatva kérdezem: hogyan, milyen eszközökkel erősítjük majd a nemeztgazdaságot, hogyan, milyen eszközökkel készülünk a válságra? Hogyan lehetünk majd szolidárisak, hogyan lesz egyáltalán tovább?

Az uniós forrásokat a gazdaság erősítésre, oktatásra és a gyermekvállalási kedv növelésre kellene fordítani. Ehhez ráadásul élhetőbb, társadalmilag igazságosabb országra van szükség, magasabb fizetésekkel, több nyugdíjjal, jobb szolgáltatásokkal, fejlettebb infrastruktúrával, könnyebb élettel. Ennek megteremtése a legfontosabb cél lehetne...

Ez a mi munkánk és nem is kevés!   

Angyal csenget a májusi napfényben. Most éppen nagyon ember akar lenni, legalább is erre utal kezében a vékony szálú cigaretta. Könnyű nyári ruha, egy flip-flop papucs és ötven kilogramm vegytiszta feszültség. A szeme fehérje, a barna haja, meg az alapból barna bőre tengernyi misét, sőt nászindulót érne. Úgy viharzik be hozzám, hogy a belőle párolgó feszültség a falhoz szorít. Bár ő szorítana, fut végig rajtam valami elektromossággal flörtölő vágy, de csak bambán mosolygok, mint egy megszeppent kisfiú az elsőáldozás után. A fényképezőgép előtt.

Megjött. Nem tudom mi történt, az elmúlt két nap alatt. Persze sejtem. Vannak viharok, melyek a nagy fa alá zavarnak két embert. Talán tudják, hogy ott egyáltalán nincsenek biztonságban, hiszen villámlik és dörög és bármikor belecsaphat az isten haragja a fába, de van az a jégeső, ami miatt muszáj az egyetlen védett zugot megtalálni.

Neki sem, nekem sem könnyű. Van az a viszontlátás, ami nyikorog, nyöszörög, amikor azt sem hiszed el, hogy nem álom-e. Hónapok óta ment a kötélhúzás és mondom egy vihar kellett hozzá, hogy egy fejünk fölé tartott pulóver alatt, a nagy fáig szaladjunk.

Május vége van. Manierista május. Az égre a leglehetetlenebb, legerotikusabb kéket rajzolja, köröttem kék madarak. A ház előtt magányosan ácsorgó, de sudár és büszke fenyő ágai közt úgy néznek ki, mint a szépen csomagolt karácsonyi ajándékok.

Pedig hol van még karácsony? Én a Tisza illatát hozom, ő a dívák büszkeségével kevert lányos kivagyiságot. Itt van. Vigyorgok.

• Mit vigyorogsz ? - próbál szigorú lenni, az ajkaira erőltetett fegyelmet szétfeszíti egy megbékélő mosoly. Mona Lisa. Az én (L)isám…

Lassú május délután ez. Nyarat ígér. Jövőbe lát? Aztán, ahogy a dolgozószoba félhomályában egymás mellett gépelünk, nehéz lihegő felhők érkeznek és kifakadnak. Ömlik az eső, de még a dörgés és villámlás is sokat ígér, mert közben valahol a távolból süt a nap. Nem látom, de tudom a Bujtos felett most szivárvány készül. A giccsméter meg szirénázni kezd.

 Minden romantikus, bódító és mosolyfakasztó mint az akácerdő mehzsongása néhány héttel ezelőtt.   

Nem kérdezem merre járt, honnan jött. Nem kérdezem, milyen ellenszelek fújták ide. Ott ül az íróasztal mögött. Eszembe jut, így álltam, földbe gyökerezett lábbal egy Botticelli festmény előtt Milánóban, pont egy évszázaddal korábban. A tavasz, Primavera, ez volt a címe és én nem tudtam megmozdulni. Néztem az aranyhajú lányokat abban a kimerevített pillanatban. Szívtam magamba azt az 500 éves tavaszt, Vénusszal, Flórával és a Khariszokkal. Most meg itt ül Vénusz. Egy méterre tőlem. Gépel. Szemüveget vesz fel, mint egy professzor és folynak ki a német betűk az ujjából…

Hát visszajött. Visszatért. Nem úgy, nem azért, ahogy én vártam… Nem fehérben, de feketében, nem megtörve, hanem megkeményedve. Nem hibátlanul, de erényesen. Hozta magával a fényt, Szent Iván havát. Hozott valami orvosvilág előírt feloldozást, jött, hogy szívem sírja elől elgörgesse a nagy követ. Jött hinni… Álmodni. Még nem velem. Még nem örökké. Csak most, csak akkor. Pillanatgyógyszer. Pillanatdoktor.    

Tegnap futás közben arra gondoltam, hogy néhány órára minden dráma, minden tragédia, minden szomorúság elpárolgott a könyveimből, a számítógépem gyomrából és a lelkemből. Tapsikoló jázminok, fecsegő rózsák, bolond madarak, élni akaró világ költözött belém. És tudtam, hogy ezt megírom, hogy világgá kiáltom, hogy a Mount Blanc csúcsáról fogom szétkürtölni, hogy isten kegyelméből…

Jézus a kánai menyegző után nézett fel így az égre, mosolyogva, elégedetten és  köszönetet mormolt az Úrnak. A vízből nagy bor lett. A kiböjtölt hónapokból, egy váratlan találkozás.

Szökkenő, bolond, kölyökkutya verssorokban bukdácsolok…  

But now It has happen - no use in talking - the silence between me and you has never had meaning. It was. Love it, that was all that was asked. But now it has happen - no words for the foretime, the desperation has made me the same, has made me another. Who looks at the shape of a fish grow giant on the side of his bowl? Who walks on the terrace observing foliage from above? Who hears the snapping of plastic that wraps like cellophane bare branches of climbers, you don't know. And i who descend the stairs, neither I am the same, I am another.

Van az a péntek délután, amikor az élet egyetlen gyufásskatulyába vonul vissza. Mint egy tücsök, amit egy vásott gyermek szorít apró papírdoboz falai közé. Csak éppen úgy tűnik az élet innen ki sem akar bújni. Fáradt, álmos. Meggyötörte, felemésztette ez a forró tavasz és a későn jött, nagy esők, csak párás gyolcsokkal enyhítették lázas szívét.

A legdurvább cardio a szerelem… Mint egy bolond marhahajcsár nem kíméli, nem félti a szívet.

Aztán, amikor kifulladva, levegőért kapkodnánk, kiderül az élet újra az értelmetlen oldalát mutatja felénk. És ezzel sem szív, sem ész nem birkózik. Az üresség kintről és bentről nézve is félelmetes. Mintha maga az elmúlás, a sors törvényszolgái jelennének meg az élet ünnepén. Lekapcsolnák az áramot, elzavarnák a zenészeket és hazaküldenék a tisztelt ünneplőket.  

Ha szerencséd van, él benned egy optimista prédikátor. Aki mosolyogva parancsolja; kelj fel, járj. Higgy, remélj, szeress… A rögtönítélő bíróság azonnal talál értelmet, lehetőséget, kínál fel színes, szivárványos, szinkronizált és szélesvásznú jövőt. Jönnek a mondatok, hogy ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. Jönnek az grafikák, melyek elhitetik velünk az élet sokkal több attól, hogy a boldogtalanság meleg pisijében kellene wellness-eznünk.

Amit elvesz, ezerszeresen adja vissza, ha hiszel… Ha kopogtatsz, ha zörgetsz, ha sírsz…

Mondom, ma délután, amikor tisztulni kezdett a haragos ég, egy gyufásskatulyába bújt az élet. Apró párnát, takarót vitt magával. Hosszú álomra készült. Egyedül volt. Karikás szemeiben magam láttam meg…

Kérjetek tanácsot és megadatik. Kopogtassatok furcsa, korhadó ajtókon, nyikorogva, de kinyílnak. Térjetek meg és megtanultok az Istenhez beszélni. Félelem és kételkedés nélkül. Legyetek egyedül. Álmodjátok, hogy egyedül vagytok. Rettegve ébredjetek, minden éjjel pontban fél háromkor, hogy mikor múlik már el a horror, mikor ér véget ez a kegyetlen sci-fi, aminek ti lettetek a főszereplői.  

Szeressetek. Szeressetek végtelenül. Semmit sem várva, semmit sem remélve. Csillagnak születtél. Csak éppen a térkép szélére szorultál? Van, ahová fel sem rajzolnak? Fényed, remegő, távoli és hideg?

Kacsintsatok rám, aprók, törpe napok! Küldjetek egy sugarat. A következő egymillió évemben felkereslek bennetek.

Addig még a Tisza-Amazonas deltában élek még egy kicsit, aztán nekiindulok. Neki én! Összecsomagolok. Nem marad utánam, csak egy álom. Zsírpapírban. A hűtőben. Nem. A lámpát sem oltom el. A lámpát is úgy hagyom.

A hőscincér az én hősöm. Három évig él egy korhadt tölgyfában. Aztán bebábozódik. Hatalmas bajusszal bukkan elő. Méltóságteljes bogárként. Az angolok nagy bakbogárnak hívják. Néhány napja marad, hogy megtalálja a párját. Szeresse, ölelje, petét rakjanak és végelgyengülve három héten belül, boldogan elpusztuljanak…

Három hét. Jut-e három hét boldogság egy emberöltő alatt? Jut-e három nap, három óra, három perc?

Már művészi szinten káromkodtok, már fura interaktív kiállításokon mutatják be a veszekedéseiteket. Szívjátok egymás vérét, tiportok és amikor magatokra maradtok, megrettentek amikor a tenyeretekbe rajzolt árkokban alvadt vér szárad. Pedig jönne még, aki repülni tanítana! Aki száz, ezer szót tud a tenger kékjére, aki merülni tanít, aki felhozza a kövek közé ragadt horgonyokat. Jönne még, akinek a pegazus volt a jele az óvodában. Jönne még, akinek a tenyérben nyugodtan elaludhatsz. Jönne még, aki életed lehangolt, poros zongoráját addig bütykölné míg az magától kalimpálva játszaná a Nászindulót…  

Ha hát a hű szerelmet akadály

Gyötörte mindig: úgy sorsvégzet ez;

Azért tanítson tűrni e kisértet,

Ha már ez oly szokott szerelmi baj,

Mint álom, ábránd, vágy, könnyek, sóhaj,

Szegény szerelmünk útitársai. 

(W.S.:Szentivánéji álom)

Ma este William mesternél vacsorázom. Tokajit viszek neki, nézzük majd csendben, hogyan megy le a Nap és rólad fogok beszélni; Kiscsillag-Nyuszóka. Elmesélem, milyen a barna hajad, a huncut szemed és azt is micsoda sárkány lakik egy ilyen nővé változott csodában…  

Három hónap után recsegve kezd mosolyogni. Pedig egyetlen poénra sem emlékszik. Hosszú álom volt. Csipás szem. Egy sárkány egyfolytában kiabált vele. Lángot fújt, sakkban tartotta. Majd egy fura májusi délután kábán, kócosan, ólomból öntött végtagokkal ébredt. Pulyaként zokogott, ha egy ilyen letaglózó, csirizes álomból magához tért, most azonban csak néz maga elé és sokatmondóan mosolyog. Ücsörög az álmos napfényben, mint egy boldog öregember. A május tanítja élni. A békáktól mindig irtózott. Most éjjel a nyelvüket tanulja. Kecske, varangy, leveli, egyre megy. Csak tájnyelvi változat. Csókolva mindből erényes királyfi lehet. Amikor gyerek volt a levelibékák még a meggyfára is felkapaszkodtak. Most ő ülne a fehér nyár tetejébe. Mint egy matróz kémlelné a pontot, hol fészekrakó vágyait kibonthatná. A világ szíve a lába alatt dobban. Szélesedik a mosoly, benne egy vásott gyerek dörömböl. Egy gyerek, aki a vizek láttán ismét kapitánynak érzi magát. Álmában királynőknek tiszteleg és fehér egyenruhája makulátlanul feszül büszke mellkasán. Hajóját komoly bálnák és bölcs teknősök kísérik. Csak a fontos kérdések izgatják...

Lehet-e Jónásból tengernagy? Saulból hiteles ember és a tékozló fiúból jó apa?

Egy hét után visszatért belém az élet. A huruttengeren lassan beáll az apály, és a lázig kínzó nátha is elhagyni készül. Így ma reggel már nemcsak látni engedte magát a tavasz, hanem képes voltam beszívni is. Illatok, álmok szálltak a levegőben és észrevettem, hogy a tavasz olyan, mint a pünkösdi királyságért folyó, bolond küzdelem: mindenki meg akarja magát mutatni, szép, fiatal, kivirult és energikus akar lenni. A bezsongott madarak úgy muzsikálnak, mintha a világ koncertterem lenne, a tulipánok giccsbe hajlóan, erotikusan pattintják szét szirmaikat és a könnyű szélben magukhoz édesgetik a felajzott méheket.

Csupa izgalom, csupa remegés lett világ. Bugyborékolnak a tavak, beszélni akarnak bennük a némának született halak. Jajj, ez az andalgás. Jajj annak, aki ilyenkor vágyat palántáz a lelke tavaszi ágyásaiban.

Egy hét után visszatért belém az élet. Nem tudom megfékezni. Megbokrosodva ránt magával, dobál, de le nem ejt. Közben nevetést hallok. Csilingelőt, ismerőset. Kapkodom a fejem. Még nem látlak. De valami azt súgja, valami azt mondja, egyre közelebb vagy hozzám.

Néha leül mellém a jóisten. Váratlan helyeken, napszaktól függetlenül. A jóisten nekem mindig igét ragoz a fülemben. Hol az alanyi, hol a tárgyas ragozást veszi át velem. És mindig mosolyog, amikor a főnévi igenevekhez ér. Szeretni fogsz. A segédigék ilyenkor angyalok. Szeretni kell. Őt szeretni kell. A csendben, a kísértések között, napsütésben, víz alatt, viharban, és akkor is, ha dühösen összepakol és égre, földre megesküszik, soha, de soha rám sem néz. Szeretni kell. Amikor ordít a telefonban, amikor sír és amikor a formás fejét a mellkasomra hajtja.

Ez a blog meg olyan régi, hogy amikor elkezdtem idevésni életem betűit, még nem is volt magyar nyelvű Facebook... Még az is lehet túlél engem. Persze rajta vagyok az ügyön, hogy mégse így legyen. Végül is van még néhány befejezetlen sor, néhány meg nem írt regény, néhány el nem csókolt csók. Van még néhány nagy terv. 

Néha elhagy a hitem. Azokat az éjszakákat gyűlölöm a legjobban. Démonok kocsmája lesz a szobám, rettegve várom, hogy csak a hajnal jönne már. A félelem minden pasit gyerekké tesz, olyankor még inkább szeretném magamhoz ölelni az álomba zuhant gyémántfényű tested. 

Sokszor azon mélázok, mi van, ha te vagy az Ébredés, te vagy a Napfény, te vagy minden Erő, Energia és Hit, amit életem hátralévő részére kaptam. Amikor idáig jutok a számolásban jobban félek, mint bármikor az életemben. 

Persze az is eszembe jut, ha ilyen soká bírod nélkülem, akkor mennyire semmise voltam én az álmaid kispadján. Mennyire senki... Vagy, ha mégis, honnan kap ekkora mérhetetlen erőt a haragod, a dühöd... Édes istenem... A kétségek ventillátora lettem. Megvizült inggel rohanok a mostoha jövő felé...

A hatodik péntek... A hatodik pénteken már lezárul a nagyböjt, mivel az azt követő Lázár-szombat és virágvasárnap egy külön kis szigetet alkotnak a nagyböjt és a még szentebb nagyheti napok között. Lázár szombatja már elő...

Lázárszombat

"Jöjj ki!"- szól ellentmondást nem tűrve, mégis türelemmel. Jöjj ki... Jöjj... Visszhangzik a sziklasírban. És egyszer csak feltűnik Lázár megkötözve, kendővel leborított arca. Aki látja el sem hiszi! Visszafojtott lélegzetek, hitetlenkedés, álmélkodás. A félelem hangján zsibong, fecseg a nép. A négy napja elhunyt Lázár pedig ott áll köztük. A bátrabbak tapogatják, rángatják, megérintik, ölelgetik. Mások a félelemtől egyszerűen visszahőkölnek...

- Csak a bűnbánó ember juthat túl. Csak a bűnbánó. A bűnbánó ember pedig letérdel - mondja Indiana Jones miközben a Szent Grál felé indul.

Milyen is a bűnbánó ember? Ezen gondolkodom, miközben két hatalmas démonnal is megküzdök. Két hatalmas sárkány állja utam és hiába van kard a kezemben, hiába érzem magamban az erőt, ismét azt látom, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség… Nem azé a győzelem, aki méltó, nem azé aki bűntelen vagy éppen bűnös, és még csak „nem (is) azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.”

 Hát akkor mire való a bűnbánat, mire való a hit, az imádság? Mit tanít nekünk a Jóisten?

Először is rendre nevel. Bölcsességre tanít, türelmet vár el. Amikor 20 centiméter hó alá kerülnek, - a naptár szerint jogosan- valódi tavaszt váró földek, akkor tőlük kell megtanulni, hogy panasz, jajgatás nélkül ki kell várni a csodát. És igaza van Szabó Tamás, görögkatolikus parókus barátomnak. A tavaszra várni kell, és bizony ez nem ugyanaz a tavasz lesz, mint a tavalyi, vagy a tavalyelőtti. Ez egy másik tavasz lesz, de biztosan remélhetünk benne napsütést, nehéz bimbóban bóbiskoló virágokat, rövidülő éjjeleket, rigóéneket, sárga túrót, a feltámadás és a megváltás ígéretét.

Ma még Jób vagyok. Ma úgy tűnik, hogy hiába nézek fel az égre véletlenül sincs senki, aki biztatna, felemelne, magához szorítana… Nincs senki. Csak a behavazott táj fekszik itt előttem bénultan. De éppen ez a behavazott  táj várandós a reménnyel, hogy már néhány nap múlva megindul az eresz, megolvad a hó és ismét a tavaszi vizek mutatnak tükröt a március 15-e óta nem látott Napnak…

Két emberre figyelek most. Az egyik éppen kórházban küzd és nagyon remélem, hogy fiatalsága, energiái, álmai, vágyai és a körötte lévők végtelen szeretete meggyógyítja. Rengeteg feladata lenne. Rengeteg befejezetlen szimfóniája. Még meg kell írnia, még nem végzett. Még dolga van itt!

A másik ember, most elrejtőzött előlem. Egy sündisznólány, egy feltörhetetlen dió, egy konok kagyló. Azt játssza, hogy haragos és süket. De azt remélem, hogy olyan szíve van, ami a legnagyobb csendben is meghallja, a legapróbb neszem is.

Mondom Jób vagyok ezekben a napokban. Tisztes szerep, de nehéz. Persze sosem volt könnyű. A bűnbánó ember meghajtja a fejét… A bűnbánó ember, meghajol a kiosztott szerepe előtt. Nem panaszkodik, nem perel… Még ha az az út sokkal könnyebb lenne is… Virrasszatok, higgyetek, reméljetek és a szeretet talán harmóniát hozhat, ebbe a most még jégbe szakadt világba...