Apám erős. Most is éppen a Tisza-parton dolgozik. Egy bejárati ajtót próbál kioperálni a falból. Egykor ő tette bele. Talán, akkor meg sem álmodta, hogy neki kell majd kivennie. És azt sem, hogy ebben a nehéz aprólékos munkában, a fia nem fog segíteni, csak legfeljebb, mert a  hétvégi beosztás így hozta, karakterekkel támogatja…

Apám soha nem sír. Pedig valódi édesapa. Végtelenül szeret, támogat, fenntart ha merülnék, mindig, mindenkor, mindenben segít, rendelkezésre áll. Ha kell dicsér, ebből van kevesebb, ha kell bírál, de valahogy mindig a  szeretet, az elfogadás jól kijelölt körein belül.

Édesapám hős, bíró, prédikátor, bizniszmen, örökké ötletelő, nagy terveket szövögető, nagy formátumú ember.   

Sehol nem vagyok hozzá képest. Hiába hiszem, hogy lennék már valaki a világban, nyomot nem hagyok, porként kavargok... Ez még kevés lesz, hozzá képest...

Kodácsi nagyapám a valódi macsó volt. Agyvérzés vitte el. A gyógyszert a sarokba dobta, felessel indított, nagyanyámat és a jószágot úgy szerette, mint a rábízott isteni kincseket. A lányát, édesanyámat a tenyerén hordozta, az első szülött unokáját, aki történetesen én voltam, pedig „kisistenítette”.

Rettenetesen tudott élni. Énekleni, mulatni. Sírva-nevetni. Elemi erővel élt. Olyan földöntúli energiákkal, amit az ősi regékben titánokról írnak. Ha apám okos farkasfalka-vezér, nagyapám egy bohém, de ugyanakkor rettenetes oroszlán. Apám megfontoltabb, racionálisabb, nagyapám emocionálisabb, ösztönösebb.

Ez a két pasi a mintám, ideálom és bálványom. Ez a két férfi mutatja meg nekem, milyen lehet a Jóisten férfi arca. Mit jelent „y” kromoszómával élni. Mit jelent dolgozni, hinni, belevágni, akarni, teremteni, tovább vinni, öregbíteni, lenni, élni, győzni és ha kell gyászolni.

Nagyapámra már csak emlékezem, apámmal lélekben is az ajtócserén vagyok. Családom többi férfitagjára pedig örökölt emlékeken keresztül emlékezem.

Boldog apák napját, szeretteim!