De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. (Hemingway)

Július van. A jobbik fajta. Süt a nap, de nincs hőhullám. Édesapám barkácsol. A Tisza-parti ház mindig ad valami munkát. Most egy "pecu" készül. A lábakon álló, felújítás alatt lévő "weekend-palota" alá. A kivitelezés gondos. Aprólékos, mérnöki. Persze minden handmade. Ebben felülmúlhatatlan a "főnök". Egyedül dolgozik. Valahogy úgy alakult, hogy így szeret legjobban. Pedig időnként elkelne neki a segítség, de mindig kitalálja, hogyan lesz 3-6 karja, 4-5 lába. - Ha nem elég hosszú a kardod, told meg egy lépéssel - mondogatta mindig a derék római légiósokat idézve. Most sem kérte, hogy menjek ki hozzá. Meg különben is. Az ügyelet szent dolog. Amikor láttam, hogy ez a nap már elveszett, sietve indultam hozzá. Lecsót főzött. Füstölt szalonnát pörcösített, annak a zsírján készült a mennyei eledel. Szigorúan háztáji alapanyagokból. Otthonról. Kistányéron a szalonna, meg némi sült sonka, ezzel kínál. A lecsónak nem kell sok idő. Együtt falatozunk. Apa, fia. A lecsó verhetetlen, Pesten azt mondanák; gasztroélmény. 

Aztán leballag a lépcsőn és folytatja a "császári" pecu összeállítást. A fém keretet maga hegesztette, festette, rögzítette az oszlopok közé. Most a rozsdamentes fémet szegecseli a kerethez. Fúró fúr, szegecs a lyukba. Kérdezem segítsek-e. Apám legyint. - Csak nyírd le a füvet. 

Megyek segédmunkásnak. Fűnyíró le. Benzin bele, tologatás fel s alá... Apám meg a szakipari részét végzi... Munkamegosztás. A nagy eszemmel a fűnyíróig érek fel... 

Amikor végzek, leselkedem. Nézem édesapámat. Csodálom. Idén novemberben, ha a Jóisten is úgy akarja, komoly, kerek szülinapja lesz. Hősként tisztelem. Látom benne a porig alázott nagyapámat, aki az újrakezdés művésze volt. Nem tudta megtörni egyetlen ordas eszme, háború sem. Aztán belenézek a tükörbe és nézem magam.

Vajon öröklődik-e a legyőzhetetlenség? És akkor a kocsim hátsó ülésén megpillantom a két hete magammal hurcolt Hemingway novelláskötetet. Az öreg halász és a tenger meg elbeszélések... 

Nézem apámat és meglátom benne Santiagót. Az öreg halászt, aki soha nem adja fel. Látom benne a saját jövőmet. A hitet, a reményt, a szeretetet. Apám, ha nem akarná is keresztény lenne. Ösztönből. Látom benne, hogy a remény élteti, hogy a bolond, nagyeszű fia egyszer csak legyőzhetetlenné válik, a családi örökség szerint...

Apám lazít. Beszélgetni kezd a szomszédokkal. Én kiveszem a kocsiból a könyvet. Leviszem a Tisza-partig. Ott a fűben kezdem olvasni...

Szamárság feladni a reményt – gondolta. Azonkívül bűn is, azt hiszem. Most ne törd a fejed azon, hogy mi a bűn – gondolta. – Elég gondod-bajod van a bűn nélkül is. Különben sem értesz hozzá. Nem értek hozzá – gondolta –, nem tudom, mi a bűn, és abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e benne egyáltalán. Lehet, hogy bűn volt megölni ezt a halat. Még ha azért öltem is meg, hogy eltartsam magam és ennivalót szerezzek egy csomó embernek, még akkor is bűn szerintem. De hát minden bűn, minden a világon. (Hemingway)

 

Santiago küzdelme a körülményekkel a hallal, a halért, a mélyben leselkedő veszélyekkel, mint az ember útkeresése hosszú élete során a lét buktatóival egy magasabb cél felé… …Bár az élet megtépázza az embert, bár a halat szétmarcangolták és rengeteg veszteség érte, de nem vesztett. Elérte a célt, megvalósította az álmát, megküzdött érte és ez a győzelem. Kérdés: kinek kell bizonyítanod, kell-e bizonyítanod... (www.moly.hu)

Ha az ember valamit a fejébe vesz, és tudja mit akar, akkor azt senki nem változtathatja meg, nem inog meg, kitart a végsőkig, a cél érdekében.  Ez történik ebben a műben is. Santiago nem rémült meg a kis akadályoktól, nem adta fel, amikor nem fogott semmit, kiment a nyílt tengerre egyedül, magabiztosan. Ki is fogta élete legnagyobb zsákmányát, és letaglózott, amikor nem tudta kivinni egészben a partra. De csodálatos volt, ahogy küzdött, egyedül, és nem adta fel könnyen. Ez az a bizonyos emberi kitartás bármi áron. Remélj, bízz, tarts ki! És a végén meg lesz a jutalmad... (www.moly.hu)

Spiros-hoz egyszer furcsa látogató érkezett. A büfés éppen napozott és arról álmodozott, hogy nemsokára leparkol egy turistabusz a büféje előtt és az emberek az összes pénzüket nála költik el. Spiros legendásan jó souvlakit sütött, pitába csavarintotta, megkente a gondosan készített tzatzikivel, friss zöldséggel színesítette és valahogy mindig tett egy kis lelket is 2,50-ért az ételbe.

Ezen a hétfőn azonban nem jött turistabusz. Még egy robogó sem. Nem járt errefelé senki, hiába a gyönyörű part, a fantasztikus panoráma, a sellőkről szóló legendák, de még a szép sorban lerakott nyugágyak is csak magányosan várakoztak. Senki sem tévedt erre.

Csak ez a fura férfi. Saru volt rajta, farmer, fehér póló. Vállán keresztbe vetve egy táska. Frissen borotválva, ciprusillat lengte körbe. Középkorúnak tűnhetett távolról.

- Van hideg söre? – kérdezte angolul a napágyban szunyókáló büfést. – Meg harapnék is valamit…

Spiros meglepődött, lerántotta a szeméről a sötétítőnek használt konyhakendőt és a vakító, szikrázó napsütésben csak vadul pislogott. Míg vaklált, kelletlenül feltápászkodott.

- Na ez a szerzet, meg hogy kerül ide? – csodálkozott magában – bár a semminél még ez is jobb… - így vigasztalódott.

- Alfa, Fix, Mythos. Mindegyik jéghideg. A hűtő hangos, de jól szolgál – intett a fejével a pult mögé. - A Stella sajnos elfogyott. Csak görög söröm van. Ha éhes, pita gyrost tudok készíteni, de arra várni kell… - vetette oda erős, görög akcentussal a férfinak. 

- Egy kicsi Mythos jól esne – mosolyodott el a vendég. Spiros egy pillanatra meglepődött, hogy a férfi most meg görögül beszélt hozzá. – Valami halat nem tudna sütni? – kérdezte amaz olyan tisztán, szépen formálva a görög hangokat, mintha egy tévé bemondója lenne…

- Hát… – nyelt egy nagyot a görög összezavarodva. - Az az igazság, hogy reggel a halászoktól kaptam két tsipurát[1], de azt magamnak akartam megtartani. Ebédre… – nyakát amennyire csak lehetett összehúzta, érzeni lehetett, hogy nem hazudik. - De tudja mit, megsütöm mind a kettőt, az egyik a magáé lesz, a másik meg az enyém… – vágta rá és felderült a képe, ahogy átlépte az önzés árkait…

A vendég a hevenyészetten tákolt, nádból fabrikált árnyékoló alatt foglalt helyet. Kopott műanyagszékek, sokat látott asztalok. Minden napszítta, elhasznált. Mint a kismotor a büfé mögött. Kövéredő rozsdafoltok rajta, a műbőr ülésen vastag, fehér por, mellette mosolygó dudva, csonttá száradt felmosófej, repedt plasztik vödör.

- Hajtsa le! – két kupica, jégbe hűtött ouzot tett az asztalra. Térült fordult. Hozta a söröket, meg néhány szelet, tigriscsíkos pirítóst, padlizsánkrémmel, fekete olívabogyókkal és vékonyra szelt lilahagymával. – Csak egy kis előétel – mosolygott nyájasan. - Már meggyújtottam a faszenet. Ha kifehéredik, odateszem a halat. De addig elmesélhetné, hogy mi szél hozta erre – kíváncsi lett. - Hol hagyta az autóját? – a választ meg sem várta, folytatta; - A múltkor egy magyar párocska állt meg itt. Motorral. Fürödni akartak. Aztán feljöttek. Szomjasak, meg éhesek lettek. Nekik is halat sütöttem. Azt sem tudták mi fán terem a tsipura. Úgy faltak, mint aki soha nem evett. A végén még közös fotókat is készítettünk. Kedvesek, aranyosak voltak.

- Gyalog jöttem… - válaszolt a férfi és nagyot húzott a jéghideg sörből. – Jó… – folytatta szelíden. - Már a főúton észrevettem a tábláját. Taverna of the Magic Mermaid. Elég blikkfangos.

- Még, hogy blikkfangos?! Uram, isten! Az a kopott tábla megvan már vagy 20 éve. Olyan rozsdás lett, hogy ember legyen, aki elolvassa rajta a feliratot – nevetett Spiros.

- Én azért csak észrevettem… - válaszolt csendesen a férfi és közben a távoli, párába burkolódzó szigetek felé bámult.

- Persze, mindig van, aki észreveszi. Tudja, régebben szállodát akartam ide építeni. A telket örököltem. Szép itt a part, csendes hely ez és kristálytiszta a víz. A legenda szerint, éjfélkor itt gyűlnek össze a szirének meg a sellők. Biztos látta, hogy másoknak is megtetszett. Azért is épültek ezek a szállodák errefelé. Amott van vagy három az út mentén. Pedig kiesik. Mindentől. Pedig ha valaki pihenni jönne, merengeni, elbújni, annak ez maga lenne a paradicsom. Két éve ide tévedt hozzám egy házaspár. Angolok. Harmincasok. Hetekig ültek itt. Ha lemegy a partra láthatja, hogy még egy kis kajibát is építettek. Ott vezet a paraliához egy lépcső a ciprusok között. Madzagra kötözött kavicsokat aggattak mindenfelé az ágakra. Olyan hippie félék voltak. Alig akartak hazamenni. Sírtak, amikor búcsúztak… Aztán volt itt egy idősebb csóka, az meg azt mondta, hogy a Jóisten biztosan boldog volt, amikor ezeket a szigeteket teremtette, mert itt önfeledten vetheti bele magát az ember a földi örömökbe, akárhány éves is legyen.

- Hm, talán … - a férfi mélán, távolról mondta ki a talánt, mint aki nagyon messze jár.

- De az is lehet, hogy mindez csupa véletlen – mondta a büfésnek kisvártatva. - A víz, a sziget maga és a jó idő váltja ki az emberből ezeket a kellemes érzéseket. Itt mindenki felszabadult, élvezi a tengert, meg azt, hogy a görögök kedvesek, barátságosak – folytatta mosolyogva.

- Maga görög, ugye? Lehet, hogy nem itt született, de a szülei görögök! Biztos vagyok benne! – rikkantotta Spiros, közben a mutatóujjával hadonászott, hogy érvényt szerezzen az elméletének.

- Görög is vagyok – mondta a vendég és ismét kortyolt egyet a sörbe. Az is-t keményen megnyomta.

- Tudtam én! Már, amikor felébresztett, akkor tudtam, hogy maga görög – bizonygatta az igazát Spiros. - Tudja, egy görög megérzi a másikat – folytatta, mint aki most szerezte meg a bölcsek kövét. - Még a mozdulatai is mások! A jelenléte, a tekintete. Minden más mint a turistáké. És már értem, miért császkál itt egyedül. Biztosan itt születtek az ősei és most látni akarja a szigetet… – bólogatott hevesen, elkerekedett a szeme és nagyon azt várta, hogy beigazolódik a feltevése.

- Ez így nem igaz … - válaszolt a másik.

- Na, ki ne találja, hogy maga török! – kacagott Spiros. Ki akarta ugratni a nyulat a bokorból. Egy görögöt letöröközni tabu. Vérig is sértődhetett volna. Ám a vendég nyugodt maradt.

- Spiros! Magának nem itt lenne a helye… - csak ennyit felelt.

- Honnan tudja, hogy Spirosnak hívnak? Ismerjük egymást? – a házigazda előrehajolt a székében és megfogta a karfákat, így nézett a vendégre.

- Én elég régóta ismerem magát, Spiros – most először nézett a szemébe.

- Hát, ha 10 perc az régnek számít, akkor bizony még gyerekkori barátok is lehetünk, úgyhogy igyunk még egy ouzot! – szélesen mosolygott a házigazda, mint egy béka és a pultról leemelte az ánizspálinkát. A melegtől úgy kavargott az ital az üvegben, mint valami vizezett tej.

- A bal karján van egy régi forradás. A válla alatt. Biciklizett. Hat éves volt. Nem messze a szülei házától felborult. A kerítés drótja csúnyán felhasította a kezét. Össze kellett varrni. Nagyon megijedt, mert csúnyán, mert irgalmatlanul vérzett. A biciklit ott hagyta. kezével fogta a sebét és szaladt hazafelé. Az édesanyja majdnem elájult. Az apja törülközőt szorított rá és az orvoshoz vitte. Olyan sápadt volt, mint a fal, amikor vizsgálták. Össze kellett varrni. Emlékszik? Nyolc évesen meg kivették a manduláját. Mindig begyulladt. Nem győzték injekcióra vinni. Még nyáron is. A műtét után nagyon várta a szüleit. Minden gyerekhez jöttek a látogatók, csak magához nem. A pokrócát a fejére húzta. Elaludt. Aztán mit ad isten, a nagyapja ébresztette. Játékot hozott magának. A 20 évesen meg egy verekedés miatt a fülét műtötték… Azóta zúg egy kicsit. Sokszor leperegnek maga előtt az események. Szeretné, ha nem történne meg…

- Maga a társadalombiztosítástól jött? Nem fizetem a hozzájárulást? Valaki feljelentett ?– tárta szét értetlenkedve a karját Spiros, a szemöldöke meg a hajáig szaladt. – Vagy valami istenverte nyomozó? – folytatta egyre dühösebben.

- Nyugodjon meg. Nem vagyok sem köztisztviselő, sem rendőr – válaszolt a vendég higgadtan.

- Akkor meg mit akar itt? Mit akar tőlem? Mik ezek a keresztkérdések? Honnan tud maga az én életemről? Nézze én magát kedvesen fogadtam, vendégül látom. Ne akarja, hogy azt mondjam: távozzon kérem! Ha valamit akar tőlem, mondja meg, bátran! – méltatlankodott szenvedélyesen.

- Mondtam már. Magának nem itt kell lennie. El kellene hagynia a szigetet. Vissza kellene mennie a városba… Nekem az a feladatom, hogy meggyőzzem magát. – miközben a férfi beszélt Spiros alaposan megnézte magának. Eleinte fel sem tűnt neki, hogy a vendégnek nem egyforma a szeme színe. Az egyik zöld, a másik kék. Az arca kortalan lehet 32 és 42 is. Napszítta bőr, gondosan nyírt szakáll. Némi ősz hajszál jelzi, hogy inkább közelebb a 40-hez. A karakteres körvonalú arcot a szokásosnál húsosabb ajkak szelídítettek meg.  

- Nem megyek én innen sehová. Ha olyan nagyokos, akkor tudja, miért kötöttem itt ki. Tudja, hogy menekültem. Minél messzebbre onnan. Tudja, amikor napokig nem alszik az ember, nem találja a helyét a világban, amikor képtelen magát megnyugtatni. Amikor sem az ital, sem a barátokkal folytatott végtelen beszélgetések nem segítenek, csak a monoton séták, akkor mennie kell… Lelépni. Felégetni minden hidat maga után és adieu… Örülök, hogy megtettem. Nézze, végre itt tudok aludni. Tudja – most ő is a távoli szigetek felé pillantott. – Egy nap megjött a boldogság. Csak ültem a motoron és éreztem, elég volt. Elpárolog belőlem az lázas, fene nagy izgalom, megszűnik végre a nyomás a szívemen és visszakapom az életem. Újra tudok mosolyogni. Imádkozni. Hinni. És tudja a boldogság nem kívülről jön. A felszabadulást nem valaki hozza, hanem magának kell felnevelnie. Kihordania a terhet, megszülnie és életben tartania. A szívét, a reményt, a hitét. Tudja nem vágyom el innen. Ezen a szigeten a magány virágföldjéből már hihetetlen növények kaptak szárba és virágoznak. Visszaszereztem az arcomat…

- Emlékszik arra a pillanatra, amikor ő hozta fel a vasmacskát? - a férfi tudta, hogy övön aluli ütést mér Spirosra.

- Ez nem volt szép magától… - csuklott el a hangja… - Emlékszem. Hogyne emlékeznék. De minden másra is emlékszem. Az utolsó hetekre, hónapokra. Arra, hogy majdnem belehaltam. Hogy nem kellett az élet, hogy csak panaszkodtam minden templomban. Köröttem meg a legszebb hajnalok festették az eget és én nem tudtam örülni az életnek. Nem tudtam megállítani a bennem tomboló érzést. Aztán, amikor kiderült már túl is lépett rajtam, hogy a szíve is oda… Aki ezt nem érti meg, aki nem ment át ezen a tortúrán, annak hiába magyarázom, hogy jól van ez így. Hogy eszem ágában sincs elmenni innen. Semmi…

- Akkor sem, ha hazudott magának? – vágott közbe a férfi.

- Mindig is hazudott. Nekem, magának. Örökkön, örökké hazudott…

- Szerintem meg maga nem volt vele őszinte… - két tenyerét felfordítva Spirosra mutatott.

- Hagyjuk ezt…Ő küldte magát? Kinyomozta, hol vagyok? Nevetséges… - vicsorgott a férfi.

- Nem tudom mi van vele. Csak próbálom megértetni magával, hogy a menekülése felesleges volt.

- Felesleges!!! – kapta fel a vizet Spiros. – A picsát volt felesleges! A túlélésre játszottam. Ő meg ki tudja mire. Hamar megtalálta a boldogságot. Remek. Legyen boldog! Lelke rajta. Engem meg ő is és maga is hagyjon békén! – ellentmondást nem tűrve pattant a lábára és elindult, hogy a halakat a grillrácsra tegye. Közben citromból, fokhagymából, olívaolajból és némi zöldfűszerből mártást készített. Puha kenyeret szelt.

- Kér még egy sört? – vetette oda vendégnek…   

- Kérek! – jött a válasz. –És arra kérem üljön ide le mellém még egy kicsit.

- Nézze bármiről beszélhet nekem csak erről ne. Sem a vasmacskáról, sem arról, hogy mit érez, mit hisz, meg hogy mi van vele. Hagyjon békén ezzel. Értettük egymást? – markában egy fanyelű késsel hadonászott. Jobb oldalon szempillája akaratlanul rángani kezdett.

- Egyáltalán nincs túl rajta… - mosolygott magában a vendég. – Mondja a magáét, de olyan ideges lesz a témától, hogy öröm nézni.

Spiros szinte odadobta az asztalra sörös dobozokat. – Idejön ez a féleszű és megmagyarázza a világot. Elmehet a nénikéjébe. Mit tud ez rólam??? Mit tud ez az okoskodó barom arról…

- Nézze Spiros, tudom, hogy azt hiszi csak okoskodom. Nem miatta jöttem ide. Hanem maga miatt. Amióta elbujdosott egy sort sem írt le. Egyetlen betűt sem. Felhagyott az írással, felhagyott mindennel, ami magának olyan sokat jelentett korábban. És ezzel bizony nagy a baj, nagy a baj… - egyre kuszábban, követhetetlenebben és homályosabban fogalmazott. – Tudja, van egy novella, aminek meg kellene születnie. Egy fontos, nagy ívű novella. Ennek érdekében én egy üzletet ajánlok magának. Visszajön a városba. Megírja a novellát és visszakapja a régi életét. Mindent. Akár őt is…

- Ez valami kandikamera!? – csattant fel ismét Spiros. Arcát elöntötte a vér. – Mi a faszt képzel maga? Milyen baromságokat hord itt össze itt nekem? Mire jó ez? Kinek jó ez? Igya meg a sörét és húzzon azonnal a picsába!!! – a férfi magából kikelve ordított.

- Nyugodjon meg kérem! – csitította a vendég.

- Dehogy nyugszom! Milyen istenverte hülye tréfa ez! Mit akar maga tőlem? – szinte bőgött mint egy oroszlán. Aztán se szó se beszéd, odament a halakhoz és megforgatta a durbincsokat.

- Hiba csúszott a tervbe. Nézze van ilyen… Gondolja végig. Ugyanilyen hiba volt, amikor a barbároknak átengedtük Rómát, hagytuk megégetni Giordano Brunot. Gavrilo Princip kezébe fegyvert adtunk. Az egész Adolf sztori egy nagy lebőgés… JFK Dallasban… Jaj, istenem csupa baklövés és durva hiba… Ahogy a maga magánélete is… Maga ismeri ugye Rimbaud életrajzát… 16 és 19 éves kora között megírattuk vele  a szimbolizmus legjobb verseit, aztán valaki azt a forgatókönyvet is elszúrta. Hagytuk elkallódni. Még szerencse, hogy a halálos ágyán megtért…  - így sopánkodott a férfi…

- Maga ugye gyógyszert szed? Maga ugye pszichiátriai kezelés alatt áll? – kérdezte óvatosan Spiros.

- El kell keserítsem. Semmi bajom sincs – sóhajtotta vendég. Nézze ebben a táskában van az igazolványom. De csak végső esetben mutathatom meg… - benyúlt  a táskába, kotorászott benne, de elő nem vett belőle semmit.  

- Kész a hal… - mondta a házigazda. Tányérra dobta a grillezett tsipurákat. Felszolgálta a mártást és a kenyeret is. Enni kezdtek. A hal isteni volt. Vakítóan fehér húsú, az íze meg… A faszén, a gyöngéd fűszerek, az óvatos sütés mind adott egy csillagot a végeredményhez. A mártás lenyűgözően passzolt hozzá. Jóízűen falatoztak. Spiros rá-rápillantott a vendégére és próbálta megfejteni, hogy ki ez a félnótás szerzet. Egy szavát sem hitte el, de azon nagyon csodálkozott, hogy mennyi mindent tud róla.

- Mi a kedvenc virága?

- Bazsarózsa, liziantusz és a legnagyobb kedvence a frézia… - mondta férfi tele szájjal…

- Hol van rajta anyajegy? – szögezte neki a következő kérdést.

- Hát olyan tipikus anyajegy nincs is rajta… - jött a gyors válasz.

- Maga a szeretője? – meredt rá Spiros.

- Ó, dehogy! Csak ismerem a sztoriját!

- Hogy úgy, a sztoriját! – próbálta kifigurázni a vendége mozdulatait… - Elmehet a picsába! A halat meg ki fogja fizetni, mert nincs ingyen – fogalmazott haragosan.

- Természetesen – válaszolt a férfi. – mennyivel tartozom?

- 100 Euro – vágta rá hetykén Spiros. A férfi elképedt, de egy hangot sem szólt. Egy szalvétával megtörölte a kezét és belenyúlt a táskába. Fura fények cikáztak végig a karján. Elővett egy sötétkék pénztárcát és abból előrántott egy száz eurós bankjegyet.

- Tessék. Köszönöm a vendéglátást. – mondta a férfi. – Nézze, tudom, hogy nem hisz nekem. Talán ma éjjel fog. Éjfél után hét perc 20 másodperccel legyen a parton. Három sellőt lát majd.  Egy gyűrűt hoznak magának. Vegye el. A többit meg már tudja… - szedelőzködött és távozott.

- A kurva nénikédet, azt! – Spiros káromkodása úgy szállt a vendég után, mint egy kisbalta…

Telehold volt aznap éjjel. Spiros éjfél előtt néhány perccel elindult a part felé, hogy röhögjön egy nagyot. A terven, a férfin. Ezen a vicces szeretőn. Az elbaszott életén és erővel fogadta meg, hogy soha, de soha nem ír egy sort sem már… Éjfél után 7 perc húsz másodperccel azonban három sellő úszott a parthoz, pontosan oda, ahol állt. Az egyik a szájából egy gyűrűt köpött partra. Spiros a holdfényben felemelte és elájult….  

[1] arany durbincs

Állni látszik az idő... A fülledt, álmos fellegek időnként fellocsolják az aszfaltot. A városban borongós nyár libeg, párával, bóbiskoló emberekkel.

A jövő eltűnt. A nagy bűvész újra elrejtette a köpönyege alá. A város most doboz, van széle, hossza, magassága. Szigorú szabályok szerint. Papírketrec. Szorít. Nagyanyám napos csibéi láthattak ennyit belőle. Csak ők élvezték. A friss vizet, a darált kukoricát és az optimista kékséget a fejük felett.

Egy születés

Noel ma (nap)világot látott. Isten hozott, minálunk! Helyet követelt magának az élők között. Lelket és adószámot kapott. 51 cm és 3400 gramm. Boldog az apuka, boldog az anyuka. Túl vannak a nehezén. De realisták. Tudják, az még most jön. Áldás rájuk, boldogság, egészség, hosszú, kegyelemmel teli élet nekik!

Egy megrázkódtatás…

Kórházban tudni meg, hogy mennyi van még az életéből…Legtaglózó… Ezt nem lehet kommentálni. Tudjuk. Mindent tudunk. Elég hamar megtanuljuk, hogy van kezdete és vége. De, amikor szembe kell nézni vele, akkor mégis összetörünk, összeroppanunk. Ilyenkor senki sem elég erős. Ivan Iljics én vagyok. Meg Tolsztoj is és valahol Jézus arca az én arcom. A fekete gondolatok szürreális világa ez. A sorsról, a megváltoztathatatlanról, a kiszámíthatatlanról meg valami elvont magyarázatról az egész koordinátarendszerről, ahol minden mindennel összefügg. Mit számít már ilyenkor, hogy Jung mit írt Jóbról, vagy hogy felfogjuk, mindenkinek végig kell menni ezen az úton. Ilyenkor nem vigasztalhat az sem, hogy az erős hit vallja; ez nem a vég…Félek a nyolcasra végződő évektől… Komolyan félek. Mindegyik falánk volt...

Egy újjászületés…         

 A kolléganőm a jól megérdemelt török nyaralásból indult haza. Kényelmes, bő kétórás repülőútja még csak 25 perce kezdődött el. Az egyenruhás hölgyek éppen a szendvicseket osztogatták, amikor a pilóta magához rendelte a stewardess-eket és azok páni rémülettel az arcukon rohantak a székükhöz, azonnal becsatolták magukat. Aztán annyit közöltek, hogy mindenki tegye fel az oxigénmaszkját, és próbáljon meg megnyugodni… Eközben a gép érezhetően vesztett a sebességéből és magasságából. Nevezhetjük zuhanásnak is. Zuhantak. Kicsiket, döccenve, de érezhetően zuhantak. A tájékoztatás arról is szólt, hogy visszafordulnak Antalyába… A nyomáscsökkenéstől többen arra panaszkodtak, hogy szétrobban a fejük, a gyerekek sírni kezdtek, a felnőttek egy része jajveszékelt. Mint egy valósághű airport filmen. Csak ez éppen nem egy könnyed forgatás volt… Sokan szembenéztek a halállal és egyértelműen úgy gondolták, itt a vég. A szörnyű igazság az, hogy a tragédia benne volt a levegőben. A magyar pilóta nagy nehezen mégis letette a gépet. 10 perces hosszú várakozás a kifutópályán. Mentők, tűzoltók érkeztek. Csak az első ajtón lehetett távozni. Előtte még arra kérték az utasokat, hogy kint ne fényképezzenek. Volt, aki fittyet hányt erre. A pilótafülke ablakán éktelen repedés. Az egyik szárny, mintha füstölt volna, ezt állítják a szemtanúk. Madárraj? Technikai probléma? Még nincs hivatalos magyarázat. Újjászületés van. Közel 200 honfitársunk élte át…

ui:

Csak nézem a világot. Nem akarom már kielemezni. Csak nézni. Néha észrevenni az Istent. Vagy hinni, valahol felsejlik a nagy terv. És még valami, hogy a terv része én is vagyok... Visszavágyom a kegyelem kis kosarába... Amikor remény sem marad, jön az üresség? 

Tegnap kora reggel az állatparkban egy csodálatos, nagyméretű, színes lepkére lettem figyelmes. A lepke próbált felszállni, repülni, de úgy átázott a szárnya, hogy sehogy sem sikerült neki. Próbálkozott, vergődött, látszott, hogy minden erejét, tehetségét összeszedve, lázasan akar a levegőbe emelkedni. Drámai pillanatokat élt át, önerőből ez most nem sikerült neki. Ám ekkor kisütött a nap. A lepke ösztönösen széttárta a karneváli szárnyakat és lassan lebegtetni kezdte a díszesen megrajzolt ékességét. Gyűjtötte az energiákat és szárítkozott. Most már türelmesen. Okosan. Majd hopp, ahogy közelebb léptem, - egy fotó erejéig-, hirtelen felröppent. Azt hiszem boldog volt. Nekem pedig, hagyott egy erős tanulságot: ha vizesek a szárnyaid, hiába erőlködsz szállni nem fogsz, türelmesnek, kitartónak, okosnak kell lenned és az sem árt, ha kívülről valamiféle szerencsés véletlen folytán, némi segítséget kapsz... Kérjetek és megadatik?

Apám erős. Most is éppen a Tisza-parton dolgozik. Egy bejárati ajtót próbál kioperálni a falból. Egykor ő tette bele. Talán, akkor meg sem álmodta, hogy neki kell majd kivennie. És azt sem, hogy ebben a nehéz aprólékos munkában, a fia nem fog segíteni, csak legfeljebb, mert a  hétvégi beosztás így hozta, karakterekkel támogatja…

Apám soha nem sír. Pedig valódi édesapa. Végtelenül szeret, támogat, fenntart ha merülnék, mindig, mindenkor, mindenben segít, rendelkezésre áll. Ha kell dicsér, ebből van kevesebb, ha kell bírál, de valahogy mindig a  szeretet, az elfogadás jól kijelölt körein belül.

Édesapám hős, bíró, prédikátor, bizniszmen, örökké ötletelő, nagy terveket szövögető, nagy formátumú ember.   

Sehol nem vagyok hozzá képest. Hiába hiszem, hogy lennék már valaki a világban, nyomot nem hagyok, porként kavargok... Ez még kevés lesz, hozzá képest...

Kodácsi nagyapám a valódi macsó volt. Agyvérzés vitte el. A gyógyszert a sarokba dobta, felessel indított, nagyanyámat és a jószágot úgy szerette, mint a rábízott isteni kincseket. A lányát, édesanyámat a tenyerén hordozta, az első szülött unokáját, aki történetesen én voltam, pedig „kisistenítette”.

Rettenetesen tudott élni. Énekleni, mulatni. Sírva-nevetni. Elemi erővel élt. Olyan földöntúli energiákkal, amit az ősi regékben titánokról írnak. Ha apám okos farkasfalka-vezér, nagyapám egy bohém, de ugyanakkor rettenetes oroszlán. Apám megfontoltabb, racionálisabb, nagyapám emocionálisabb, ösztönösebb.

Ez a két pasi a mintám, ideálom és bálványom. Ez a két férfi mutatja meg nekem, milyen lehet a Jóisten férfi arca. Mit jelent „y” kromoszómával élni. Mit jelent dolgozni, hinni, belevágni, akarni, teremteni, tovább vinni, öregbíteni, lenni, élni, győzni és ha kell gyászolni.

Nagyapámra már csak emlékezem, apámmal lélekben is az ajtócserén vagyok. Családom többi férfitagjára pedig örökölt emlékeken keresztül emlékezem.

Boldog apák napját, szeretteim!

Egy végtelenül érdektelen, de gólgazdag mérkőzéssel megkezdődött a foci szent világőrülete, a világbajnokság. Persze a magyarok nélkül. Az M1 híradója Budapesten dolgozó oroszokhoz ment azért „házibuliba”, hogy valódi, őszinte szurkolókat találjanak.

Nyíregyházán több helyen is LED-falak, meg hideg sör várták a foci rajongóit, de ezen az ősziesre fordult napon, egy számunkra „jéghideg” meccs nem hozta lázba sem az érdeklődőket, sem a baráti társaságokat. Ez nem 2016. Ez nem az az év, amikor a magyar meccsek idején az egész város beöltözött, tömegek vonultak, hogy szurkoljanak, lássanak és ámuljanak. Hol van már az a 3:3 Portugália ellen, amikor C. Ronaldo a földet rugdosta hisztijében…

Egy hivatalos felmérés szerint ráadásul a szabolcsiak többsége (70%), nem is követi majd nyomon a VB meccseit és történéseit. Amikor pedig azt kérdezték, ki nyeri a világbajnokságot, szinte csont nélkül vágták rá a delikvensek, hát ki, a Barcelona…!?!

Európa: széplányból, hermafrodita

A VB-t Putyin elnök nyitotta meg. Az a fenegyerek, akitől annak idején Habsburg Ottó bácsi, óva intette Európát. Most meg Frau Merkel azt mondja, csak elmegy Moszkvába meccset nézni, mert nem árt azért ezzel a Vladimir fenegyerekkel jóban lenni és a szünetekben esetleg óvatosan tárgyalni… Mert ugyan élnek az USA miatt elvárt korlátozások, de az orosz piac elvesztése a nyugat-európai gazdaságoknak örömet nemigen okoz.

A világ nagyot változott az elmúlt 15 évben. Iszonyú nagyot változott. A súlypontok áthelyeződtek. Most Ázsiának áll a  zászló. A tőke furcsán, bolond módra áramlik miközben életünk részévé vált a klímaválság és a migránsválság. A 2008-ban kezdődő világgazdasági válságról nem is beszélve, amiből kilábalva most ennek a gyermeke sompolyog a kertek alatt.

Európa asszisztens lett. Szakértőből, áru- és kultúrimportőrből kétbalkezes inassegéd. Európa herélt jószágként viselkedik. Ártány, ökör, nagy jóindulattal öregedő paripa az öreg kontinens, és fura módon már senki látja benne a Zeuszt is elcsábító széplányt,  de még az idős korára az egykori szépségét emlegető botoxdívát sem… Európa a német hegemónia alatt maszkulinba hajló vagy inkább átoperáltatott, hermafrodita lett. Zápnémet, vagy nevezzük inkább osztrákul Fraulein Conchitának (lógó, semmirekellő Wurst-tal a lába között). A német társadalom problémáit valami fura, valódi fundamentumok nélküli multikulti kirakattá próbálják kozmetikázni, holott inkább liberális kísérletezés ez, mint németes megfontoltság. 

Okosabb európai bevándorláspolitikát!

Pedig lenne itt még szufla. Lenne itt még erő, ember, akarat, szándék, vágy, remény…

Csak ne higgyük azt, hogy majd a szép, új világot kizárólag a migránsoktól kapjuk… Mert úgy érzem ezzel a virtigli „wilkommenskultúrával” főként a problémákat importáljuk. Ha valaki azt hinné, hogy migránsellenes lennék, az téved. Okos, alaposan átgondolt, jogszabályban rögzített, európai bevándorláspolitikára lenne szükség! Bármilyen hihetetlen, abban sem hiszek, hogy nyakas, kompromisszumképtelen nemzetállamok, laza, gazdasági érdekkapcsolata vezeti ki majd ki Európát a válságból…

Újabb világgazdasági válság előtt állunk!

Miközben ezeket a sorokat írom, zuhan a forint, a benzinár ismét az egekben, Törökországra és Olaszországra figyel Európa. De van itt iráni helyzet, közel-keleti válság, meg a jóég tudja csak micsoda.

Pedig az emberiség száma nem csökken. A fogyasztás nő, árú kell, termelés van, növekedés van csak éppen valahogy az egész nem áll össze. Valahol mindig kiderül, hogy kaki van a palacsintában, a számokat lufiként fújják fel, kozmetikáznak és a valóság nem csak kiábrándító, hanem sikeresen rángatja meg a törékeny, egymással soha nem látott pókfonalakkal kapcsolódó világgazdaságot.    

Valaki pénzt keres, mások válaszokat. Valaki álmokat kerget, más ábrándokat. A világ bolond hely lett. Bár Prof. Gerhard Steekamp, a Pretoriai Egyetem tanára, a minap azt mondta nekem, nincs az a pénz, amivel meg lehet fizetni azt, hogy itt Magyarországon „biztonságban” érezheti magát az ember…

Talán ebbe kapaszkodom. A következő évek ránézésre is nehezebbnek tűnnek, a 2012-2018 közötti konszolidált fellendülésnél. Trump elképesztő húzásait, kijelentéseit csak az Európai politikai elit meggondolatlanságával, naivitásával, tökkelütöttségével lehet párhuzamba állítani. Egy biztos a világ soha nem volt ennyire apró, forró, ennyire szennyezett, ennyire megkergült.

Van gyógyszer a bajunkra?

Hidegvér, munka, kitartás, állhatatosság kell hozzá, hogy sorsunk kerekén ilyen helyzetben is fordítani tudjunk. Kell hozzá az anyaországi, határon túl rekedt és az önszántából külföldön élő magyar összefogása. Kellesz te és én, ti meg mi is. Na meg az örök hármas; a hit, remény, szeretet.

Az Alaptörvénybe foglalás nélkül is ezeket az eszményeket kellene követni, ha a túl akarjuk élni a következő éveket. Mert könnyebb, most úgy tűnik nem lesz. A győztesek most talán meghúzzák a válluk, na und, majd többet fizetünk a jólétért! Én most a vesztesek oldalán szorongókat képviselve kérdezem; velük mi lesz? Még most kellene kitalálni, mert a válság alatt már magunkkal leszünk elfoglalva.

Magyarként, felelős értelmiségiként, az elmúlt évek pozitív folyamatai előtt meghajolva, most a jövőt firtatva kérdezem: hogyan, milyen eszközökkel erősítjük majd a nemeztgazdaságot, hogyan, milyen eszközökkel készülünk a válságra? Hogyan lehetünk majd szolidárisak, hogyan lesz egyáltalán tovább?

Az uniós forrásokat a gazdaság erősítésre, oktatásra és a gyermekvállalási kedv növelésre kellene fordítani. Ehhez ráadásul élhetőbb, társadalmilag igazságosabb országra van szükség, magasabb fizetésekkel, több nyugdíjjal, jobb szolgáltatásokkal, fejlettebb infrastruktúrával, könnyebb élettel. Ennek megteremtése a legfontosabb cél lehetne...

Ez a mi munkánk és nem is kevés!   

Angyal csenget a májusi napfényben. Most éppen nagyon ember akar lenni, legalább is erre utal kezében a vékony szálú cigaretta. Könnyű nyári ruha, egy flip-flop papucs és ötven kilogramm vegytiszta feszültség. A szeme fehérje, a barna haja, meg az alapból barna bőre tengernyi misét, sőt nászindulót érne. Úgy viharzik be hozzám, hogy a belőle párolgó feszültség a falhoz szorít. Bár ő szorítana, fut végig rajtam valami elektromossággal flörtölő vágy, de csak bambán mosolygok, mint egy megszeppent kisfiú az elsőáldozás után. A fényképezőgép előtt.

Megjött. Nem tudom mi történt, az elmúlt két nap alatt. Persze sejtem. Vannak viharok, melyek a nagy fa alá zavarnak két embert. Talán tudják, hogy ott egyáltalán nincsenek biztonságban, hiszen villámlik és dörög és bármikor belecsaphat az isten haragja a fába, de van az a jégeső, ami miatt muszáj az egyetlen védett zugot megtalálni.

Neki sem, nekem sem könnyű. Van az a viszontlátás, ami nyikorog, nyöszörög, amikor azt sem hiszed el, hogy nem álom-e. Hónapok óta ment a kötélhúzás és mondom egy vihar kellett hozzá, hogy egy fejünk fölé tartott pulóver alatt, a nagy fáig szaladjunk.

Május vége van. Manierista május. Az égre a leglehetetlenebb, legerotikusabb kéket rajzolja, köröttem kék madarak. A ház előtt magányosan ácsorgó, de sudár és büszke fenyő ágai közt úgy néznek ki, mint a szépen csomagolt karácsonyi ajándékok.

Pedig hol van még karácsony? Én a Tisza illatát hozom, ő a dívák büszkeségével kevert lányos kivagyiságot. Itt van. Vigyorgok.

• Mit vigyorogsz ? - próbál szigorú lenni, az ajkaira erőltetett fegyelmet szétfeszíti egy megbékélő mosoly. Mona Lisa. Az én (L)isám…

Lassú május délután ez. Nyarat ígér. Jövőbe lát? Aztán, ahogy a dolgozószoba félhomályában egymás mellett gépelünk, nehéz lihegő felhők érkeznek és kifakadnak. Ömlik az eső, de még a dörgés és villámlás is sokat ígér, mert közben valahol a távolból süt a nap. Nem látom, de tudom a Bujtos felett most szivárvány készül. A giccsméter meg szirénázni kezd.

 Minden romantikus, bódító és mosolyfakasztó mint az akácerdő mehzsongása néhány héttel ezelőtt.   

Nem kérdezem merre járt, honnan jött. Nem kérdezem, milyen ellenszelek fújták ide. Ott ül az íróasztal mögött. Eszembe jut, így álltam, földbe gyökerezett lábbal egy Botticelli festmény előtt Milánóban, pont egy évszázaddal korábban. A tavasz, Primavera, ez volt a címe és én nem tudtam megmozdulni. Néztem az aranyhajú lányokat abban a kimerevített pillanatban. Szívtam magamba azt az 500 éves tavaszt, Vénusszal, Flórával és a Khariszokkal. Most meg itt ül Vénusz. Egy méterre tőlem. Gépel. Szemüveget vesz fel, mint egy professzor és folynak ki a német betűk az ujjából…

Hát visszajött. Visszatért. Nem úgy, nem azért, ahogy én vártam… Nem fehérben, de feketében, nem megtörve, hanem megkeményedve. Nem hibátlanul, de erényesen. Hozta magával a fényt, Szent Iván havát. Hozott valami orvosvilág előírt feloldozást, jött, hogy szívem sírja elől elgörgesse a nagy követ. Jött hinni… Álmodni. Még nem velem. Még nem örökké. Csak most, csak akkor. Pillanatgyógyszer. Pillanatdoktor.    

Tegnap futás közben arra gondoltam, hogy néhány órára minden dráma, minden tragédia, minden szomorúság elpárolgott a könyveimből, a számítógépem gyomrából és a lelkemből. Tapsikoló jázminok, fecsegő rózsák, bolond madarak, élni akaró világ költözött belém. És tudtam, hogy ezt megírom, hogy világgá kiáltom, hogy a Mount Blanc csúcsáról fogom szétkürtölni, hogy isten kegyelméből…

Jézus a kánai menyegző után nézett fel így az égre, mosolyogva, elégedetten és  köszönetet mormolt az Úrnak. A vízből nagy bor lett. A kiböjtölt hónapokból, egy váratlan találkozás.

Szökkenő, bolond, kölyökkutya verssorokban bukdácsolok…  

But now It has happen - no use in talking - the silence between me and you has never had meaning. It was. Love it, that was all that was asked. But now it has happen - no words for the foretime, the desperation has made me the same, has made me another. Who looks at the shape of a fish grow giant on the side of his bowl? Who walks on the terrace observing foliage from above? Who hears the snapping of plastic that wraps like cellophane bare branches of climbers, you don't know. And i who descend the stairs, neither I am the same, I am another.

Van az a péntek délután, amikor az élet egyetlen gyufásskatulyába vonul vissza. Mint egy tücsök, amit egy vásott gyermek szorít apró papírdoboz falai közé. Csak éppen úgy tűnik az élet innen ki sem akar bújni. Fáradt, álmos. Meggyötörte, felemésztette ez a forró tavasz és a későn jött, nagy esők, csak párás gyolcsokkal enyhítették lázas szívét.

A legdurvább cardio a szerelem… Mint egy bolond marhahajcsár nem kíméli, nem félti a szívet.

Aztán, amikor kifulladva, levegőért kapkodnánk, kiderül az élet újra az értelmetlen oldalát mutatja felénk. És ezzel sem szív, sem ész nem birkózik. Az üresség kintről és bentről nézve is félelmetes. Mintha maga az elmúlás, a sors törvényszolgái jelennének meg az élet ünnepén. Lekapcsolnák az áramot, elzavarnák a zenészeket és hazaküldenék a tisztelt ünneplőket.  

Ha szerencséd van, él benned egy optimista prédikátor. Aki mosolyogva parancsolja; kelj fel, járj. Higgy, remélj, szeress… A rögtönítélő bíróság azonnal talál értelmet, lehetőséget, kínál fel színes, szivárványos, szinkronizált és szélesvásznú jövőt. Jönnek a mondatok, hogy ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. Jönnek az grafikák, melyek elhitetik velünk az élet sokkal több attól, hogy a boldogtalanság meleg pisijében kellene wellness-eznünk.

Amit elvesz, ezerszeresen adja vissza, ha hiszel… Ha kopogtatsz, ha zörgetsz, ha sírsz…

Mondom, ma délután, amikor tisztulni kezdett a haragos ég, egy gyufásskatulyába bújt az élet. Apró párnát, takarót vitt magával. Hosszú álomra készült. Egyedül volt. Karikás szemeiben magam láttam meg…

Kérjetek tanácsot és megadatik. Kopogtassatok furcsa, korhadó ajtókon, nyikorogva, de kinyílnak. Térjetek meg és megtanultok az Istenhez beszélni. Félelem és kételkedés nélkül. Legyetek egyedül. Álmodjátok, hogy egyedül vagytok. Rettegve ébredjetek, minden éjjel pontban fél háromkor, hogy mikor múlik már el a horror, mikor ér véget ez a kegyetlen sci-fi, aminek ti lettetek a főszereplői.  

Szeressetek. Szeressetek végtelenül. Semmit sem várva, semmit sem remélve. Csillagnak születtél. Csak éppen a térkép szélére szorultál? Van, ahová fel sem rajzolnak? Fényed, remegő, távoli és hideg?

Kacsintsatok rám, aprók, törpe napok! Küldjetek egy sugarat. A következő egymillió évemben felkereslek bennetek.

Addig még a Tisza-Amazonas deltában élek még egy kicsit, aztán nekiindulok. Neki én! Összecsomagolok. Nem marad utánam, csak egy álom. Zsírpapírban. A hűtőben. Nem. A lámpát sem oltom el. A lámpát is úgy hagyom.

A hőscincér az én hősöm. Három évig él egy korhadt tölgyfában. Aztán bebábozódik. Hatalmas bajusszal bukkan elő. Méltóságteljes bogárként. Az angolok nagy bakbogárnak hívják. Néhány napja marad, hogy megtalálja a párját. Szeresse, ölelje, petét rakjanak és végelgyengülve három héten belül, boldogan elpusztuljanak…

Három hét. Jut-e három hét boldogság egy emberöltő alatt? Jut-e három nap, három óra, három perc?

Már művészi szinten káromkodtok, már fura interaktív kiállításokon mutatják be a veszekedéseiteket. Szívjátok egymás vérét, tiportok és amikor magatokra maradtok, megrettentek amikor a tenyeretekbe rajzolt árkokban alvadt vér szárad. Pedig jönne még, aki repülni tanítana! Aki száz, ezer szót tud a tenger kékjére, aki merülni tanít, aki felhozza a kövek közé ragadt horgonyokat. Jönne még, akinek a pegazus volt a jele az óvodában. Jönne még, akinek a tenyérben nyugodtan elaludhatsz. Jönne még, aki életed lehangolt, poros zongoráját addig bütykölné míg az magától kalimpálva játszaná a Nászindulót…  

Ha hát a hű szerelmet akadály

Gyötörte mindig: úgy sorsvégzet ez;

Azért tanítson tűrni e kisértet,

Ha már ez oly szokott szerelmi baj,

Mint álom, ábránd, vágy, könnyek, sóhaj,

Szegény szerelmünk útitársai. 

(W.S.:Szentivánéji álom)

Ma este William mesternél vacsorázom. Tokajit viszek neki, nézzük majd csendben, hogyan megy le a Nap és rólad fogok beszélni; Kiscsillag-Nyuszóka. Elmesélem, milyen a barna hajad, a huncut szemed és azt is micsoda sárkány lakik egy ilyen nővé változott csodában…  

Három hónap után recsegve kezd mosolyogni. Pedig egyetlen poénra sem emlékszik. Hosszú álom volt. Csipás szem. Egy sárkány egyfolytában kiabált vele. Lángot fújt, sakkban tartotta. Majd egy fura májusi délután kábán, kócosan, ólomból öntött végtagokkal ébredt. Pulyaként zokogott, ha egy ilyen letaglózó, csirizes álomból magához tért, most azonban csak néz maga elé és sokatmondóan mosolyog. Ücsörög az álmos napfényben, mint egy boldog öregember. A május tanítja élni. A békáktól mindig irtózott. Most éjjel a nyelvüket tanulja. Kecske, varangy, leveli, egyre megy. Csak tájnyelvi változat. Csókolva mindből erényes királyfi lehet. Amikor gyerek volt a levelibékák még a meggyfára is felkapaszkodtak. Most ő ülne a fehér nyár tetejébe. Mint egy matróz kémlelné a pontot, hol fészekrakó vágyait kibonthatná. A világ szíve a lába alatt dobban. Szélesedik a mosoly, benne egy vásott gyerek dörömböl. Egy gyerek, aki a vizek láttán ismét kapitánynak érzi magát. Álmában királynőknek tiszteleg és fehér egyenruhája makulátlanul feszül büszke mellkasán. Hajóját komoly bálnák és bölcs teknősök kísérik. Csak a fontos kérdések izgatják...

Lehet-e Jónásból tengernagy? Saulból hiteles ember és a tékozló fiúból jó apa?