Állni látszik az idő... A fülledt, álmos fellegek időnként fellocsolják az aszfaltot. A városban borongós nyár libeg, párával, bóbiskoló emberekkel.
A jövő eltűnt. A nagy bűvész újra elrejtette a köpönyege alá. A város most doboz, van széle, hossza, magassága. Szigorú szabályok szerint. Papírketrec. Szorít. Nagyanyám napos csibéi láthattak ennyit belőle. Csak ők élvezték. A friss vizet, a darált kukoricát és az optimista kékséget a fejük felett.
Egy születés
Noel ma (nap)világot látott. Isten hozott, minálunk! Helyet követelt magának az élők között. Lelket és adószámot kapott. 51 cm és 3400 gramm. Boldog az apuka, boldog az anyuka. Túl vannak a nehezén. De realisták. Tudják, az még most jön. Áldás rájuk, boldogság, egészség, hosszú, kegyelemmel teli élet nekik!
Egy megrázkódtatás…
Kórházban tudni meg, hogy mennyi van még az életéből…Legtaglózó… Ezt nem lehet kommentálni. Tudjuk. Mindent tudunk. Elég hamar megtanuljuk, hogy van kezdete és vége. De, amikor szembe kell nézni vele, akkor mégis összetörünk, összeroppanunk. Ilyenkor senki sem elég erős. Ivan Iljics én vagyok. Meg Tolsztoj is és valahol Jézus arca az én arcom. A fekete gondolatok szürreális világa ez. A sorsról, a megváltoztathatatlanról, a kiszámíthatatlanról meg valami elvont magyarázatról az egész koordinátarendszerről, ahol minden mindennel összefügg. Mit számít már ilyenkor, hogy Jung mit írt Jóbról, vagy hogy felfogjuk, mindenkinek végig kell menni ezen az úton. Ilyenkor nem vigasztalhat az sem, hogy az erős hit vallja; ez nem a vég…Félek a nyolcasra végződő évektől… Komolyan félek. Mindegyik falánk volt...
Egy újjászületés…
A kolléganőm a jól megérdemelt török nyaralásból indult haza. Kényelmes, bő kétórás repülőútja még csak 25 perce kezdődött el. Az egyenruhás hölgyek éppen a szendvicseket osztogatták, amikor a pilóta magához rendelte a stewardess-eket és azok páni rémülettel az arcukon rohantak a székükhöz, azonnal becsatolták magukat. Aztán annyit közöltek, hogy mindenki tegye fel az oxigénmaszkját, és próbáljon meg megnyugodni… Eközben a gép érezhetően vesztett a sebességéből és magasságából. Nevezhetjük zuhanásnak is. Zuhantak. Kicsiket, döccenve, de érezhetően zuhantak. A tájékoztatás arról is szólt, hogy visszafordulnak Antalyába… A nyomáscsökkenéstől többen arra panaszkodtak, hogy szétrobban a fejük, a gyerekek sírni kezdtek, a felnőttek egy része jajveszékelt. Mint egy valósághű airport filmen. Csak ez éppen nem egy könnyed forgatás volt… Sokan szembenéztek a halállal és egyértelműen úgy gondolták, itt a vég. A szörnyű igazság az, hogy a tragédia benne volt a levegőben. A magyar pilóta nagy nehezen mégis letette a gépet. 10 perces hosszú várakozás a kifutópályán. Mentők, tűzoltók érkeztek. Csak az első ajtón lehetett távozni. Előtte még arra kérték az utasokat, hogy kint ne fényképezzenek. Volt, aki fittyet hányt erre. A pilótafülke ablakán éktelen repedés. Az egyik szárny, mintha füstölt volna, ezt állítják a szemtanúk. Madárraj? Technikai probléma? Még nincs hivatalos magyarázat. Újjászületés van. Közel 200 honfitársunk élte át…
ui:
Csak nézem a világot. Nem akarom már kielemezni. Csak nézni. Néha észrevenni az Istent. Vagy hinni, valahol felsejlik a nagy terv. És még valami, hogy a terv része én is vagyok... Visszavágyom a kegyelem kis kosarába... Amikor remény sem marad, jön az üresség?
