De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. – Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. (Hemingway)
Július van. A jobbik fajta. Süt a nap, de nincs hőhullám. Édesapám barkácsol. A Tisza-parti ház mindig ad valami munkát. Most egy "pecu" készül. A lábakon álló, felújítás alatt lévő "weekend-palota" alá. A kivitelezés gondos. Aprólékos, mérnöki. Persze minden handmade. Ebben felülmúlhatatlan a "főnök". Egyedül dolgozik. Valahogy úgy alakult, hogy így szeret legjobban. Pedig időnként elkelne neki a segítség, de mindig kitalálja, hogyan lesz 3-6 karja, 4-5 lába. - Ha nem elég hosszú a kardod, told meg egy lépéssel - mondogatta mindig a derék római légiósokat idézve. Most sem kérte, hogy menjek ki hozzá. Meg különben is. Az ügyelet szent dolog. Amikor láttam, hogy ez a nap már elveszett, sietve indultam hozzá. Lecsót főzött. Füstölt szalonnát pörcösített, annak a zsírján készült a mennyei eledel. Szigorúan háztáji alapanyagokból. Otthonról. Kistányéron a szalonna, meg némi sült sonka, ezzel kínál. A lecsónak nem kell sok idő. Együtt falatozunk. Apa, fia. A lecsó verhetetlen, Pesten azt mondanák; gasztroélmény.
Aztán leballag a lépcsőn és folytatja a "császári" pecu összeállítást. A fém keretet maga hegesztette, festette, rögzítette az oszlopok közé. Most a rozsdamentes fémet szegecseli a kerethez. Fúró fúr, szegecs a lyukba. Kérdezem segítsek-e. Apám legyint. - Csak nyírd le a füvet.
Megyek segédmunkásnak. Fűnyíró le. Benzin bele, tologatás fel s alá... Apám meg a szakipari részét végzi... Munkamegosztás. A nagy eszemmel a fűnyíróig érek fel...
Amikor végzek, leselkedem. Nézem édesapámat. Csodálom. Idén novemberben, ha a Jóisten is úgy akarja, komoly, kerek szülinapja lesz. Hősként tisztelem. Látom benne a porig alázott nagyapámat, aki az újrakezdés művésze volt. Nem tudta megtörni egyetlen ordas eszme, háború sem. Aztán belenézek a tükörbe és nézem magam.
Vajon öröklődik-e a legyőzhetetlenség? És akkor a kocsim hátsó ülésén megpillantom a két hete magammal hurcolt Hemingway novelláskötetet. Az öreg halász és a tenger meg elbeszélések...
Nézem apámat és meglátom benne Santiagót. Az öreg halászt, aki soha nem adja fel. Látom benne a saját jövőmet. A hitet, a reményt, a szeretetet. Apám, ha nem akarná is keresztény lenne. Ösztönből. Látom benne, hogy a remény élteti, hogy a bolond, nagyeszű fia egyszer csak legyőzhetetlenné válik, a családi örökség szerint...
Apám lazít. Beszélgetni kezd a szomszédokkal. Én kiveszem a kocsiból a könyvet. Leviszem a Tisza-partig. Ott a fűben kezdem olvasni...
Szamárság feladni a reményt – gondolta. Azonkívül bűn is, azt hiszem. Most ne törd a fejed azon, hogy mi a bűn – gondolta. – Elég gondod-bajod van a bűn nélkül is. Különben sem értesz hozzá. Nem értek hozzá – gondolta –, nem tudom, mi a bűn, és abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e benne egyáltalán. Lehet, hogy bűn volt megölni ezt a halat. Még ha azért öltem is meg, hogy eltartsam magam és ennivalót szerezzek egy csomó embernek, még akkor is bűn szerintem. De hát minden bűn, minden a világon. (Hemingway)
Santiago küzdelme a körülményekkel a hallal, a halért, a mélyben leselkedő veszélyekkel, mint az ember útkeresése hosszú élete során a lét buktatóival egy magasabb cél felé… …Bár az élet megtépázza az embert, bár a halat szétmarcangolták és rengeteg veszteség érte, de nem vesztett. Elérte a célt, megvalósította az álmát, megküzdött érte és ez a győzelem. Kérdés: kinek kell bizonyítanod, kell-e bizonyítanod... (www.moly.hu)
Ha az ember valamit a fejébe vesz, és tudja mit akar, akkor azt senki nem változtathatja meg, nem inog meg, kitart a végsőkig, a cél érdekében. Ez történik ebben a műben is. Santiago nem rémült meg a kis akadályoktól, nem adta fel, amikor nem fogott semmit, kiment a nyílt tengerre egyedül, magabiztosan. Ki is fogta élete legnagyobb zsákmányát, és letaglózott, amikor nem tudta kivinni egészben a partra. De csodálatos volt, ahogy küzdött, egyedül, és nem adta fel könnyen. Ez az a bizonyos emberi kitartás bármi áron. Remélj, bízz, tarts ki! És a végén meg lesz a jutalmad... (www.moly.hu)
