Szorít az idő. Tőri a szívem a lelkem, mint egy rossz, nyavalyás cipő. Szorít az idő. Sose még ennyire. Nem attól félek, hogy itt a vég. Attól tartok, hogy nem Te fogod a kezem. Pedig nem félek. Már azon is túl vagyok. Megnyugodtam. Már nem veszíthetlek el. Már az is megtörtént. Szoroztam nullával és a negatív számok kórházában tértem magamhoz.

Még a feltámasztott Lázár is küszködik a búcsúzással. Fél évek peregnek ki az ujjam közül. Hervadó nyár, hervadó virágok, bennem egy szigorú gumibot mutatja a pontos időt. Láttam a nyarat, láttam a forró éjszakákat magányban múlni el és láttam bolond halakat sötét vízü tavakban fürödni.

Tegnap hosszan meséltem, hogy mit tennék. Te hallgattál. Csöndes belenyugvással. - Miért nem akkor? Ott? Amikor lehetett? - kérdezted. És én nézek magam elé.  A szerelem az ilyen, reggel hattól, műszakban délután kettőig? Aztán mindenki hazamegy a szerelemgyárból? Aki később jön, annak már csak a csend, meg a fityisz? Meg egy elkésett karnevál halk dallama?

Az a szerelem, amire vágyom, nem elvesz, hanem hozzátesz. Az a szerelem nem felkérdez, hanem velem tanul. Az a szerelem, nem a hibákat keresi, hanem az embert, az a szerelem nem nosztalgia, elveszett nyár és tenger után vágyik, hanem a boldog perceket a szerelméhez köti…   

Az a szerelem tengere, mondd, egyáltalán létezik-e? Vagy megállunk a makacsság, az önzés, az önérzet és konokság aszálytól sújtott partjain?

Mire vársz még? Nézd a napokat! Nézd, mily pompás az augusztusi gyümölcs, a fák roskadásig, nevet a szőlő és borról álmodik. Ez még nyár és lent délen sokáig az marad. Beérik a füge, langyos lesz a hullám és hűs csókok várnak ránk…

(...egy "nem túl eredeti" levél első, nyilvános utánközlése...)

Herr József!

Megkaptam versének fordítását, amit nagyon köszönök. Megfogadom a tanácsát. Mesélek. Talán nem úgy, ahogy Ön azt várná tőlem, de szaggatva, pulzálva, vissza-visszapörgetve éveket, eseményeket, örömöket és fájdalmakat kap tőlem. Mesébe szerkesztve. Ne féljen, valódi mese lesz. Igaz szavak szépségről, bajról, sőt sikerről és kudarcról is. Talán nem tudja, hogy mesében nekem Kipling a mérce. Sokszor sétálok a dzsungelében, ahol szembe kell néznem a bennem élő becsvágyó vaddal: Mauglival. Sőt időről-időre megkönnyezem a Ha című versét. Gyermeki énnel találtam rá, gyermeki én tör fel belőlem évtizedek mélységéből, ha olvasom…

Más. Kosztolányi halála egész Európa vesztesége. Fehérek között az egyik legeurópaibb Ő volt talán. Tudja mély együttérzéssel gondolok a magyarokra. Nagy, de tragikus sorsú nemzetként tekintek Önökre. Meg ne haragudjon  érte, de majdnem rokontalan anyanyelvük, szűk dobozában, elzárva a világ szeme elől, maguk valódi csodákat teremtenek, csak éppen olyanok, mint a szignó nélküli remekmű. Aki ilyet birtokol tudja, hogy érték, de az ismeretlenség őrjítő kétségei élete végéig mardossák.

Hű maradok kéréséhez, megpróbálok ebben a megbolondult Európában ember maradni.

Jövő héten Észak-Rajna-Vesztfáliába utazom. Egy hétig leszek ott. Egy hétig egy fura lélekkísérletnek vetem alá magam. Közben pedig nyitott szemmel járok majd a világban. Látni akarom az idegen arcokat, idegen örömöket és idegen fájdalmakat. Beszélgetni szeretnék, hosszú éjszakákon át, koncerteket hallgatni és talán jókat enni. Tervezek kirándulást Münsterbe, Düsseldorfba és Bonnba is. Majd meglátom mennyi időm lesz. Münster azért is fontos, mert mint tudja, itt írták alá a 30 éves háborút lezáró Vesztfáliai békét. Harminc év téboly, embertelenség és nyomor után az ember rájött, isten, erkölcs és szeretet nélkül nem lehet élni. Ma is erre lenne szükség, ebben a fejre állított, foltozott, öntudat nélküli Európában. 

Tudom, maga is nehéz időket él. Lelke csatái olyan hangosak, hogy írásait olvasva fejemben az armageddon zaját  ébreszti.

Lieber Attila! Arra kérem a teremtőt, hogy adjon nyugalmat háborgó, szerelmes szívének, lelkének! Azért esedezem, hogy derűsebb napok virradjanak ránk.

Sose felejtse el; még élünk! Az élet pedig kiszámíthatatlan.

Higgye el a tenyerén a rossz mellett, ott a jó is! Maga dönti el, melyiket választja…

Üdvözli: Thomas Mann

Honnan van még bennem tűz, amikor az utolsó gyufám is eláztattad a nyári esőkben? Honnan van bennem akarat, amikor láncfűrésszel vágtad le kezemet, lábamat? Honnan van bennem érzés, amikor a néma hetek alatt megtanultam gyűlölni az összes érzést? Mitől dobog a szív, amikor darabjaira hullott és a turmixgépben rostos levet kevertem belőle? Honnan van bennem remény, amikor a reménytelenség kénköves esőjében, túl az eseményhorizonton egyetlen tű fokába sűrűsödött az összes élet? Honnan van bennem hit, amikor sem fehér, sem fekete templomokban leülni nem tudtam? Honnan van bennem szeretet? Mikor tükröd rég nem vagyok? Mert belül újra és ismét, bolond vagyok; teljesen értelmetlenül éjfélkor jönnek hozzám a hajnalok. Ismét és ismét; sárga porban, disznóólban, legyek uraként, a vállalt magányban is ragyogok...

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőkként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen... (Stephen King)

Sok, sok év után ismét valamiféle menedék lett a blog. Semmi több. Egy apró menedék, ahol az ember elbújhat, ahol kifakadhat. Hosszú éjszakákon át hallgattam Csernust, Poppert és Müllert. Minden hajnalt láttam ezen a nyáron. Mindet. Ismerem, hogyan pirkad, pitymallik, színesedik az ég. Ismerem az összes nyári reggelt. Nagy ajándék ez, még akkor is, ha tudom félelmetes árat fizettem érte. Nem aludtam. Nyúzott, hosszú arccal, lógó, uborka orral és karikás szemekkel éltem, élek mint egy szellem. Ez az ára a hajnaloknak. Meg az állandó félsz, tipródás, neurózis. Harc démonokkal, szembenézés a bennem élő szörnyszülöttekkel. Egyenként kellett őket megölelni és megszelídíteni. A többségük ráadásul még mindig vad és életveszélyes...

Egész nyáron egy horrorfilmben voltam főszereplő, és mindig azt vártam, valaki bejelenti, hogy vége. Jön az én Rendezőnőm és azt mondja ez a film happy enddel ér véget. 

Egyelőre nem jön senki. A horrort nekem kell befejezni. Jól, vagy rosszul, nekem kell tudni...

Fura ez, ahogy az ember egy párhuzamos életet él... Álmodik, remél és vágyakozik...

Máshol jár. Más életet él. Más évet ír, másban hisz és legfőképp hisz, meg remél...

Abban a párhuzamos életben minden egyensúlyba kerül, harmonikus és édes, mint az a csók... A csókja... 

Száműztem minden érzést. Rájuk zártam az ajtót. De időről-időre bekukkantok. Hogy vannak? Hogy bírják? Az élet fura teremtés, a szerelem meg... Ugyan...

Pedig készen áll. Átment a tű fokán. Kihúzta magát a trágyából és férfi lett. Késő? Már mindegy? Soha nem az! A szerelem türelmes. Az igaz szerelem kivár. Tudja, hol talál menedékre. Kövek alatt, halak gyomrában, barlangok, tengerek mélyén. Kivár. Hibernálja magát és ha felébred, elemi erővel kel életre. Ugyanaz a szív, ugyanaz a dobbanás. Te kinek hazudnál valami mást???   

Nagy, kék vizek partján ülve, napokig lehet bámulni a Lelket. Azt hinné az ember, hogy csendes, pedig kabócahangon zsong, a fák között sustorog, kint a nyílt vízen pedig csapkod és öreg motorokban berreg. A boldogoknak euforikus percet okoz, a kóborgóknak meg kezet nyújt...

- Ma estétől már csak meséket írhatsz! - pirított rá a karcsú Újholdra a ragyogó ruhába bújt Vénusz. Magát bámulta a Sóstói-tó tükrében. A Hold megmosolyogta. Mindig tudta, hogy a lány hiú és büszke, de ma különösen öntelten viselkedett. Így szerette. A szépeknek könnyebben megbocsátunk - morfondírozott magában... 

- Meséket írj! Olyat, amiben én vagyok a főszereplő. Vagy igaz meséket magadról, hogy hiába mutatod minden este más arcodat, igazából sosem változol... Most karcsú vagy, mert hűvös voltam veled, de ha újból szerelmes lennék beléd, meghíznál és öntelten ragyognál. A fényed minden csillagot túlragyogna. Az emberek nem tudnának aludni. A szerelmesek meg megkergülnének. Te pedig kis köpcös, sárga labdacs a lányok után leselkednél három éjjelen... - a lány iszonyú méregbe gurult. Látszott, hogy a harag elhatalmasodik rajta és duzzogni kezd. 

- Nélküled semmit sem ér ez az este... - válaszolt az Újhold szerelmesen.

- Jaj, hagyd már ezt! - felelte a Vénusz. Ezt már megbeszéltük nem? Ha tovább folytatod, hetekig hallani sem fogsz felőlem! Mondom, te csak foglalkozz a költögetéssel. De most mese legyen, mert aludni akarok... - fintorgott a lány.

- Akkor mese lesz - sóhajtott olyan mélyről a Hold, hogy hirtelen az egész Földön apály lett... - Egyszer volt, hol nem volt egy lány, aki nélkül minden éjjel maga volt a némaság...

Itt élned, halnod kell…

Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita…

...Az éccakáé, ami megesz, felfal és kiköp. Ez holdvilágos, romantikus céda. Ez a hazug, de káprázatos éjszaka. Az év lagzijából hazafelé ez izgatja gyenge, kripli szívem. És akkor Mr. Sinatra lesz a legjobb cimbora... Ki más. Mert jobb egy ballada, mint 100 sírvers! Éljetek, bolondok!!!

For what is a man, what has he got?
If not himself, then he has naught
To say the things he truly feels and not the words of one who kneels
The record shows I took the blows and did it my way!

Pötyög. Valami remegés az ujjban. Ennyi jelzi csupán, hogy élve maradt. Kórház most az iroda. Újraélesztés után. Neszel a klíma. Remegve mászik az asztallapon egy lenémított telefon. Pont ilyen a szíve. Nem dobog, csak meg-megremeg benne valami. Lassított felvétel. Közben a világ meggyullad és egyetlen sóhaj nélkül elhamvad. Elpárolognak, szó nélkül felszáradnak a vizek, könnyek. A némaság hűsége megkérdőjelezhetetlen...

A túlparton táncolnak a szépek. A túlparton tapsolnak az önfeledtek.

Azért széles a folyó, hogy messze legyen a túlpart? 

Csak egy egyszerű valami. Talán esik az eső, zenélnek a vízcseppek? Tá, titi, tá, ti… Semmi kis ütem. Aztán az elektromosság zenél. Meg valaki mintha énekelne. És már nem is a music, hanem a sound a lényeg. Valami éteri hullám, ami elbűvöl, ami előkészíti a flow-t. Tudsz te repülni, tudsz te nevetni, boldog lenni.   

I found myself alive

In the palm of your hand

As long as we are flyin'

All this world ain't got no end…

És újból életre kelek

Mert megóv a féltő tenyered

Amíg mi együtt repülünk

A világ mindig itt lesz neked…

Mondom, tudsz te mosolyogni! Ez a velem egyidős német zenész megmondta, eljátszotta. Ahogy pörgeti, ahogy tolja, ahogy küldi, ahogy lükteti, ahogy…

When it all turns wrong

There's no fault but mine

But it won't hit hard

'Cause you let me shine

 

És ha minden rosszra fordul

Amiért nem csak én vagyok hibás

Nem fáj majd nagyon,

Mert nekem adod a ragyogást

 

Édes istenem… Édes istenem, mi ez, ha nem a kegyelem. Mi ez, ha nem a szerelem? Ezért újból érdemes. Újból érdemes küzdeni, hinni, álmodni…

És ezt még lehet fokozni. Lehet mennybe menni. Lehet az égig trombitálni, hogy élni kell, szeretni kell, hogy mindegy hány éves vagy, mindegy mit mondanak mások, mindegy mit ír a törvény. Ha a zsákodra van folt, küzdj érte. Ne add fel, ne higgy a tiszta észnek, mert annak is meg van a kritikája. Manina Heim és a bandája ezt tudja. Ezt is. Hogy az igaz szerelem nem ismer határokat, gátakat. Saját törvényt ír, hogy aztán a következő évszázadok megtanulják; az öntörvényűség ebben a műfajban kötelező elem...

És mert mindenki alszik, talán az angyalok is, kell egy változat, ami képes álomba ringatni. Képes beszélni a férfi szerelméről az igazi kedvese iránt. Csak egy nő lehet Ő. Csak egyetlen nő képes ezt a dallamot így előcsalogatni a pasiból. Csak egyetlen makacs, hisztis, de álomarcú lány képes megbűvölni a férfit, hogy erre képes legyen… Vajon magára ismer? Vajon magadra ismersz? Azt sem tudom, hová bújtál? Hol van az az ágy, az a párna, az a lámpa? Hol az az álom? Hová vitted, rád miért annyira vágyom..?  

Jaj, istenem, de rég volt már telihold... Ideje volna. Nagy ideje...