Mesterem! Tudom én, hogy nem egyszerű, ha a Jóisten dönt a táncról. Ám, én azt mondom azt az oldalt kell táncoltatni, ami bírja a mozdulatot. És ha a fél oldalad már táncol Mesterem, akkor hidd el, a finom remegés lesz az erőd. Emlékszel még a táncomra, ott a sziget partján? Emlékszel? Hát én azt mondom, a fehér ruhás irgalmas nővérek is arra kértek, csak lassan, de biztosan! Mutatom; lassan emeled a lábad, és szépen összegyűjtöd az erőd, az összeset. Ördög vigye jóuram a betegséget! Átkozott legyen minden bénultság! Ne foglalkozz vele! Lassan rakosgasd csak a lábad, nem kell most a virtus, vigyen magával a muzsika, a hited, a vágyaid és táncolj! Hiszem azt, hogy Jézus urunk táncolt így, lassúból a gyorsba, s végül pörgött, mint a dervisek Törökországban. A tánc az ember büszke kincse, a tánc az ember pillanatok alatt száradó örömkönnye. Ma még vagy jóuram, ma még táncolsz, aztán senki sem emlékszik rád... De hiszem, hogy a svung amit beletáncolsz a levegőbe, abból szellő lesz, majd talán vihar, ami megtáncoltatja az egész világot! Ezért én táncolni fogok, te pedig uram felállsz abból a kerekesszéből és lassan utánam járod, hogy visszataláljon a jobb oldaladba is ez a céda, de csodálatos élet!

Lélek az, ami tud örülni a napfény ízének, a korán jött édes tavasznak, annak, hogy a kilenc hónapos gyermek mosolyogva feláll, hogy van aki figyel rád, van aki gondol rád. Van, aki rádnyitja az ajtót, aki hív, aki keres. A lélek, az aki a nyomorúságon, a múlandóságon, a szerencsétlenségen túl rádkacsint.

 Annyit beszélnek most a böjtről, az önmegtartóztatásról, és néha keveset arról, hogy a benned fénylő jóságot hozd ki a napra… A kolléganőm mondja keserűen, hogy miután elhunyt az édesapja hat óra múlva „közigazgatásilag” eltűnt a Föld színéről… Az ember egy szám? Egy bejegyzés lenne? Ennyi?

Eszembe jut Mr. Keating, aki a Holt költők társáságában mondja a fiúknak: „kukaceledelnek születtünk”.

Ám mi lett volna, ha József Attila, Ady, Nagy László nem írt volna, Molnár Ferenc Pál utcai fiúkján nem tudatunk volna sírni? Ha a ballagáson nem morzsoltunk volna egy könnyet, ha nem bőgtük volna tele a párnánkat a szerelem után, ha nem tudnák őszintén örülni.

A böjt nekem nem feladat, a feladat az élet maga, a böjt tanítás, hogy nem lesz mindig könnyű, hogy nem lesz mindig vidám és egyszerű. Szoktatom a szívem a csendhez… Nem oly nehéz…

Közben megtanulom megköszönni a fájdalmat, a szorongást, a kínokat és elhalkulok. És tudom a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség…

És közben megyek még előre. Makacsan, akár Nicholson ezredes a hidat kémlelve… És eszembe jut a világ legborzasztóbb szép verse…

A Jóistennek elég komoly és fejlett a humorérzéke. Na fussunk ennek neki még egyszer. A Jóisten hamisíthatatlan humorérzékkel rendelkezik. A Jóisten humorban nem ismer tréfát. Ez meg elcsépelt.    „Ez szimplán hangzik... Így nincsen hatása!” Pedig csak arra gondolok, mennyire féltem a tyúkszaros életem, mennyire ragaszkodik a „vagyokhoz”, „a létezemhez”… És fura, hogy akkor kezdesz félni, amikor már újra van veszítenivalód.   

Képzeld el, hogy Pankotai Robi, beteghordó egy „alig használt” tolókocsiban furikázik velem. A neurológia épületéből a rehabilitáció felé. Robi az én Vergiliusom, aki hitem szerint visszakísér a pokol tornácáról és átköltöztet a purgatóriumba, amit a történet szerint rehabilitációnak hívnak. Március kilencedékét mutat a naptár. 2023-ban. Fázom, hűvös az idő, de az izgalom átjár, mint egy gyorsan lehúzott szilvapálinka. Legszívesebben azt mondanám, kössünk lovat a tolószék elé, azok repítsenek…

Eszembe jut Kertész Imre, hogy még a koncentrációs táborban is betoppanhat egy pillanat, ami nemcsak mesés, hanem amire emlékezni fogsz, ami elkísér a könnyeken, a veszteségeken, a megpróbáltatásokon túl. A bénult „féldisznó” öröme ez.   

A szomorkás felhőkből valami csapkodja az arcom, a kócos hajamba belekap a szél, a libabőrt  fokozza az izgalom és mit bánom én, hogy most jön még a neheze, mert fel kellene állni, el kell hitetni az orvosokkal, érdemes küzdeni értem, a lényeg, hogy megyünk, valami láthatatlan áramlás visz bennünket, és már miénk az egész kórház. Miénk a tavasz, az a néhány holmi, ami az élethez ragaszkodás nettó kelléke. Evőeszköz, törülköző, tusfürdő meg egy adag 100%-os tisztaságú, edzett remény…

Mert mi volna az ember hit, remény, szeretet nélkül. Mi volna velünk édes istenem, ha nem lehetne hinni abban, hogy a hidrogénatom sem magányos, a körötte keringő csintalan elektronnak köszönhetően…

Beköltöztem egy szekrénybe. Kétajtós. Belefér az életem. Minden vélt és valós kincsével együtt. Persze jelentősen több itt a lom, kacat, zsibvásári emlék, mint a szabadpiaci érték. A szekrény is kopott. A zsanérok nyiszorognak, az ajtók megereszkedtek, karcok, repedések tarkítják. Szú nem perceg benne, de csak azért, mert kezelt MDF lapokból állították össze. Beköltöztem és arra vágyok, hogy senki se keressen. Bent újból és újból visszaálmodom az életem. Vannak kedves részeim, elnyújtva, hosszan remegnek bennem a múlt délibábjai. Egészséges és félelmet nem ismerő lovag vagyok, a kerekasztal irigyelt daliája. Máskor ünnepelt újságíró, valóban őszinte politikus. A csillagszemű, vadakat bűvölő juhász, kormos képű, gyermeket égő házból mentő tűzoltó. Űrhajós, aki lakott a teliholdon, vadóc üstökös sörényét simogatta, és a Szaturnusz gyűrűjét hozta a kedvesnek haza...

Ne kérdezze már senki, hogy vagyok. Ne fárasszanak magukat nyugtató mondatokkal; izgultunk érted. Bent a szekrényben még kosárlabdázom és elérem a gyűrűt, bent még fütyülve indulok neki a világnak, ami elfér a hónom alatt. Bent kinevetem a folyton zörgő, csörgő, utánam fütyülő telefont. Bent nem én, nekem írják a nagy beszédet, ha búsulok velem búsulnak, ha nevetek velem kacagnak...

Lustán ébredek, a világban úgy akartam béke lett, oroszlán ölel antilopot, és csak annyit tudok mondani; verweile doch, du bist so schön...

Tíz esztendővel a hátam mögött a legkedvesebb unokatestvéremtől kaptam egy kazettát és egy társasjátékot. Andi akkor már az NSZK-ba tartott, ki tudja hol is járt már képzeletben. Hiszen korán bekötötték a fejét, amit én csak annak tudtam be, hogy a püspökladányi középiskolában a széken való hintázgatás közben beütötte a kobakját az atombiztos, öntöttvas radiátorba. Andi nem feledkezett meg rólam. Eljött elbúcsúzni, mert a zord szocializmusban a "Nyugatra" költözés felért a "sosem látunk többet" veszélyével. A kazettát betoltuk az MK29-es magnóba és hagytam, hogy a nagydumás, okos és közel tíz évvel idősebb csajszi meséljen nekem. Michael Jacksonról, Lionel Richie-ről, Diana Ross-ról, Bruce Springsteenről, Tina Turnerről meg a többi számomra addig ismeretlen legendáról... Most nézem a The Greatest Night in Pop című dokumentumfilmet és boldog vagyok. Boldog, hogy Andrea Reggaeton az unokatesóm, hogy most már a fiamat is meglátogatta Németországból néhány hete is. Hallgatom a zenét, nézem a filmet, és most jövök rá, csodák egy kaliforniai stúdióban, és egy nyírbátori kockaházban is megtörténhetnek. A szeretet, a kurázsi, az akarat már csak ilyen, összeköt embereket. Andi persze legyint, azt mondja rokon az, akit muszáj beengedni, ha csenget, de tudom átkozottul nagy szíve van. Hallgatom a zenét, nézem a filmet és azt érzem van valami közöm ehhez a produkcióhoz.

By the way, Springsteen Trapped-ja, meg Tina Turner Total Controlja is zseniálisak az albumon...

A filmet meg nézzétek meg, mert muszáj látni!

We were the World.

For that short time, we were.

This is why I miss the 80's so much.

Everything was possible and nothing was implausible.

We dreamt the stars. Only, they wouldn't let us.

A Hajós Gaspár Sándor előadását hallgatva egyszerűen csak fel akarta mondani a leckét. Újra és újra elmélázni a papírra vetett szavakon. Megmosolyogni a szerelem rozsdásodó emlékeit. A kozák szobortól kezdte el mélabús kódorgását. Reminiszcenciák villannak processziós idegei között. A Hajósnak a kozákokról Grigorij meg Akszinya szerelme jutott eszébe, nem a háború. Ezt a lovast a Morgóba kellene nyugdíjba küldeni, a teret meg Luther Mártonak szentelni. Hogy egy sarokkal arrébb, meg másik Mártonnak, Hatzel polgármester úrnak állíthatna a hálás utókor egy büszke szobrot.

A Debreceni utca foghíjas telkei között (a földhöz hajló, apró házak, visszahullanak a porba, amelyből vétettek, az agyag amely egykor a nyírvidéki Veszták melegét őrizte szétmállanak, és most új, emeletes házakról álmodoznak) eszébe jutott egy május. Minden májusok májusa. Nyár volt az, első percétől az utolsóig. Úgy törte rá a manierista kikelet ajtaját a városra, mint a szerencse fia, aki cigányzenészek kíséretében, díszes hintón érkezik haza és excentrikus magabiztossággal a "nonchalance" fölényes mosolyával adja tudtára a szomszédoknak, minden az ölébe hullott...

Piros arcú, szégyenlős tót lányok jutottak eszébe. Akik lesütötték a szemüket, ha rájuk pillantott.

De mit keresett a Hajós Nyíregyházán? Mi hajtotta, mi űzte ebbe a furcsa oázisba, ahol pszeudóakácok tövében a távoli sivatag dűnei kötődtek az örökkévalóságnak.

A szerelem női arcát már ismerte. Ismerte a morcost, a haragost, a cédát, a szüzet, a mindig kacagót, a mindig síróst, a mindig elégedetlent, a mindig éhest, a boldogságtól irtózót, a fáradtat, a, lustát, a hajnalban már mosogatót, a főzés megszállottját, az anyja árnyékát, a pityergőst, a nagyasszonyt. Mindet. Már illatról tudta, ki melyik asszonyi kasztba tartozik...

És jól esett az elmúlás szárított virágai között szenderegni. Az élet tele van meglepetésekkel. Az el nem csattant csókok örök ígéretével. És ha jól jön ki a lépés, a valóság mézes-krémes, vasárnapi ízével. Mert vannak séták melyek hazavezetnek. Haza. Ott, ahol könnyű álmodat a szerelmetes nő vigyázza. Nem beszél. Nem szól. Csak szeret. Elfogad. És óvatosan lépked, mert megtanulta, az álmaidon jár kötéltáncot...

Újranézve a Szerelmes Shakespeare-t azon gondolkodtam, hogy az életem is csak egy regény. Mármint lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy egyáltalán nem. A „költő” úgy emlékezett rá, úgy tartotta jobbnak, elfogadhatónak. Mivel az élet is bűnből fogan a bűn relativizálható. Az élet egyébként is hirtelen felindulásból elkövetett önmegvalósítás.

 Néha az érzem valaki álma vagyok. Talán a Jóisten statisztája, de az is lehet, egyszerűen csak én álmodom. Mivel egy pillanatnyilag egy rosszul megírt, brazil szappanoperának érzem az életem, inkább az utóbbira szavazom. A pillanat, amikor a mélyalvási szakaszba kerül a felettes én, kibeszélhetek az álmodó bagatell világából. Ha álomban született "én" vagyok, akkor ellenben egy néhány fejezetet kitörölnék az életemből. Szebb álmokról álmodom, olyanokról amiket még Sütő András édesanyja ígért: könnyűeket. Ma már tudom, hogy ha fogcsikorgatva ébredsz, és nem arra, hogy a mézízű álom cseppen a párnádon, akkor nem jól álmodtál. Az egyik este néztem a fiam elalvás közben és elpityeredtem. Milyen édesdeden tud aludni. Milyen mesésen, szinte összefűzi a két alvás közötti ébrenlétek könnyű, már-már valószínűtlenül lebbenő szövetét.

Fel fogok kelni. Tudom. Minden úgy lesz, mint egy reggelen a főiskolán, a májusi szél megcirógat, mellém bújik, az ép egészséges, még fejlődésben lévő test boldogan nyújtózik. Nem fáj semmi, az élet előttem áll, hisz, remél, szeret és kéri az oroszlánt reggelire. Volt egy hajnalunk Tokajban. Előtte egy bódult délutánunk, egy cefet nagy záporunk, hogy úsztunk a csatornákban lezúduló sáros vízben és dideregve a vasútállomáson, hajléktalanként tengődő Béla bácsitól kaptunk néhány száraz holmit, hogy ne legyen a borgőzös, mámoros estéből tüdőgyulladás.

Süvít a kényszer, hogy megírjam az életem legszebb történeteit. Üvölt a kín, hogy már nem tudok míves metaforákat esztergálni a létem vasban gazdag vérfoltjaiból. A sors veres pecsétet hagyott az agyam processziós idegein és nem tudhatom meddig maradok ebben az álomban. Csak azt tudom, hogy megérte. Minden csapás ellenére. Aztán, ha az álommester majd az órára nézve ennyit mond; itt kell befejezni, csak a meg nem írt, le nem vésett sorokat sajnálom majd. Élni jó, fiam! Sokkal jobb, mint amit valaha megírtam. De hát ne haragudj ezért, apád csak egy rossz firkász volt, aki titokban nagyon szeretett élni... 

Túlélő még nem voltam. Az a kamera mögött nem érdekes. Az ember megkeresi a túlélőket és faggatja őket. Mire gondolt? Nem félt? Mennyire volt elkeseredve? Aztán vág, inzertál, összerak. Feszít, büszkén; az első interjút nekem adta... Aztán egy reggel, a kórházi ágyon fekve, amikor már lassan megemelkedik a kéz, remegve engedelmeskedik a kar, akkor nem tudsz mi kezdeni a túlélő szerepkörrel. Az egész viccesen szar. Nem kértem, nem akartam. Semmi közöm az egészhez. Fel szeretnék kelni, kisétálni a rehabról, a mackó helyett farmert, inget ölteni. Erős kávét inni, valami rendes reggelit rendelni. Nézni a gőzölgő csésze felett a hétköznapok varázsát. Hívni a newsroomot,  megint nem olvastátok az ajánlatom... Szimplán élni. Amikor a kórházból hazajöttem mindet kimostam, hittem akkor egyszer csak egy rossz álommá válik a bénulás, a vérzés, a magatehetelenség nyomora. Hittem, visszatalálnak hozzám a rímek, a metaforák, vissza az összetett, míves mondatok. Visszajönnek a színes, végtelen, élénkzöld álmok. Úgy éltem meg a "szabadulást", mint egy beteg madár aki a kórházban  vészelte át a telet, és most szégyelli, hogy izmaiban nincsen meg az afrikai utazás fáradsága és büszke magabiztossága; ez is összejött. Most nézem a fiókám, az égnek emelem a fejem és kelepelek. Perelek éggel, földdel, kapjak még időt, erőt, kapjak még álmokat és reményeket. Lehunyom a szemem. Lélegzek. Most nem fáj. A gondolat zökkenés nélkül szalad ki az ujjaimból, az írás szentsége felemel. Hagyom a testet, gondolat leszek; volt egyszer egy nyírbátori gyerek, aki nagyot álmodott... Az élet meg szerette...