A Hajós Gaspár Sándor előadását hallgatva egyszerűen csak fel akarta mondani a leckét. Újra és újra elmélázni a papírra vetett szavakon. Megmosolyogni a szerelem rozsdásodó emlékeit. A kozák szobortól kezdte el mélabús kódorgását. Reminiszcenciák villannak processziós idegei között. A Hajósnak a kozákokról Grigorij meg Akszinya szerelme jutott eszébe, nem a háború. Ezt a lovast a Morgóba kellene nyugdíjba küldeni, a teret meg Luther Mártonak szentelni. Hogy egy sarokkal arrébb, meg másik Mártonnak, Hatzel polgármester úrnak állíthatna a hálás utókor egy büszke szobrot.

A Debreceni utca foghíjas telkei között (a földhöz hajló, apró házak, visszahullanak a porba, amelyből vétettek, az agyag amely egykor a nyírvidéki Veszták melegét őrizte szétmállanak, és most új, emeletes házakról álmodoznak) eszébe jutott egy május. Minden májusok májusa. Nyár volt az, első percétől az utolsóig. Úgy törte rá a manierista kikelet ajtaját a városra, mint a szerencse fia, aki cigányzenészek kíséretében, díszes hintón érkezik haza és excentrikus magabiztossággal a "nonchalance" fölényes mosolyával adja tudtára a szomszédoknak, minden az ölébe hullott...

Piros arcú, szégyenlős tót lányok jutottak eszébe. Akik lesütötték a szemüket, ha rájuk pillantott.

De mit keresett a Hajós Nyíregyházán? Mi hajtotta, mi űzte ebbe a furcsa oázisba, ahol pszeudóakácok tövében a távoli sivatag dűnei kötődtek az örökkévalóságnak.

A szerelem női arcát már ismerte. Ismerte a morcost, a haragost, a cédát, a szüzet, a mindig kacagót, a mindig síróst, a mindig elégedetlent, a mindig éhest, a boldogságtól irtózót, a fáradtat, a, lustát, a hajnalban már mosogatót, a főzés megszállottját, az anyja árnyékát, a pityergőst, a nagyasszonyt. Mindet. Már illatról tudta, ki melyik asszonyi kasztba tartozik...

És jól esett az elmúlás szárított virágai között szenderegni. Az élet tele van meglepetésekkel. Az el nem csattant csókok örök ígéretével. És ha jól jön ki a lépés, a valóság mézes-krémes, vasárnapi ízével. Mert vannak séták melyek hazavezetnek. Haza. Ott, ahol könnyű álmodat a szerelmetes nő vigyázza. Nem beszél. Nem szól. Csak szeret. Elfogad. És óvatosan lépked, mert megtanulta, az álmaidon jár kötéltáncot...