A Jóistennek elég komoly és fejlett a humorérzéke. Na fussunk ennek neki még egyszer. A Jóisten hamisíthatatlan humorérzékkel rendelkezik. A Jóisten humorban nem ismer tréfát. Ez meg elcsépelt.    „Ez szimplán hangzik... Így nincsen hatása!” Pedig csak arra gondolok, mennyire féltem a tyúkszaros életem, mennyire ragaszkodik a „vagyokhoz”, „a létezemhez”… És fura, hogy akkor kezdesz félni, amikor már újra van veszítenivalód.   

Képzeld el, hogy Pankotai Robi, beteghordó egy „alig használt” tolókocsiban furikázik velem. A neurológia épületéből a rehabilitáció felé. Robi az én Vergiliusom, aki hitem szerint visszakísér a pokol tornácáról és átköltöztet a purgatóriumba, amit a történet szerint rehabilitációnak hívnak. Március kilencedékét mutat a naptár. 2023-ban. Fázom, hűvös az idő, de az izgalom átjár, mint egy gyorsan lehúzott szilvapálinka. Legszívesebben azt mondanám, kössünk lovat a tolószék elé, azok repítsenek…

Eszembe jut Kertész Imre, hogy még a koncentrációs táborban is betoppanhat egy pillanat, ami nemcsak mesés, hanem amire emlékezni fogsz, ami elkísér a könnyeken, a veszteségeken, a megpróbáltatásokon túl. A bénult „féldisznó” öröme ez.   

A szomorkás felhőkből valami csapkodja az arcom, a kócos hajamba belekap a szél, a libabőrt  fokozza az izgalom és mit bánom én, hogy most jön még a neheze, mert fel kellene állni, el kell hitetni az orvosokkal, érdemes küzdeni értem, a lényeg, hogy megyünk, valami láthatatlan áramlás visz bennünket, és már miénk az egész kórház. Miénk a tavasz, az a néhány holmi, ami az élethez ragaszkodás nettó kelléke. Evőeszköz, törülköző, tusfürdő meg egy adag 100%-os tisztaságú, edzett remény…

Mert mi volna az ember hit, remény, szeretet nélkül. Mi volna velünk édes istenem, ha nem lehetne hinni abban, hogy a hidrogénatom sem magányos, a körötte keringő csintalan elektronnak köszönhetően…