Lélek az, ami tud örülni a napfény ízének, a korán jött édes tavasznak, annak, hogy a kilenc hónapos gyermek mosolyogva feláll, hogy van aki figyel rád, van aki gondol rád. Van, aki rádnyitja az ajtót, aki hív, aki keres. A lélek, az aki a nyomorúságon, a múlandóságon, a szerencsétlenségen túl rádkacsint.

 Annyit beszélnek most a böjtről, az önmegtartóztatásról, és néha keveset arról, hogy a benned fénylő jóságot hozd ki a napra… A kolléganőm mondja keserűen, hogy miután elhunyt az édesapja hat óra múlva „közigazgatásilag” eltűnt a Föld színéről… Az ember egy szám? Egy bejegyzés lenne? Ennyi?

Eszembe jut Mr. Keating, aki a Holt költők társáságában mondja a fiúknak: „kukaceledelnek születtünk”.

Ám mi lett volna, ha József Attila, Ady, Nagy László nem írt volna, Molnár Ferenc Pál utcai fiúkján nem tudatunk volna sírni? Ha a ballagáson nem morzsoltunk volna egy könnyet, ha nem bőgtük volna tele a párnánkat a szerelem után, ha nem tudnák őszintén örülni.

A böjt nekem nem feladat, a feladat az élet maga, a böjt tanítás, hogy nem lesz mindig könnyű, hogy nem lesz mindig vidám és egyszerű. Szoktatom a szívem a csendhez… Nem oly nehéz…

Közben megtanulom megköszönni a fájdalmat, a szorongást, a kínokat és elhalkulok. És tudom a messzeség öblén pár pisla fény ég, mögöttük nyugodt mélység a sötétség…

És közben megyek még előre. Makacsan, akár Nicholson ezredes a hidat kémlelve… És eszembe jut a világ legborzasztóbb szép verse…