Hetek óta tervezem, hogy valami nagyot írok. Mármint nem csupán a betűméretre gondolok. Hanem valami velőset, tartalmasat. Mint amikor a raw vegan próbálkozás után, beszerzel egy kis érlelt bélszínt, és ahogy nagykönyvben áll, megsütöd... Élvezed, ahogy "parázsra" melegszik a serpenyő, a vajkocka lágyan pezsegni kezd, mintha champagne-nak képzelné magát. Aztán a hús élvezni kezdi a forró vajfürdőt. "Tejben-vajban fürösztelek" - gondolom magamban és arra azon morfondírozom, hogy a fiatal marha izmai nem is olyan régen még az édesanyja tejétől kezdetek erősödni és most a hús és a tej újból találkozik, de ez a gasztro-transzformáció éppolyan messze jutott, mint egy ötödikes fogalmazása James Jones Most és Mindörökkéjétől... És csak annyit akartam mondani, hogy a kötelező gyógytornákon, a muszájból elkövetett úszáson túl, létezik egy világ, ami a testtel jött világra, testtel lehet élvezni, mégis milliószor több a testnél, mert a lélek hegedűjét szólaltatja meg. Hallgatom a Kepessel és Vámossal készült interjúkat és érzem írni akarok. Még akkor is, ha már csak torzó vagyok, egy mozgássérült lélek. Vagy éppen a túlélés csodaösztöne, a kiválasztottság felismerése ordít belőlem: még vagyok, még le tudom írni, bele tudom ordítani a decemberi éjszakába; az élet semmit sem ér művészet nélkül.

És akkor a bennem lakó főnix, a bennem dolgozó Atlasz, a máját minduntalan újranövesztő Prométheusz követeli tőlem, hogy én legyek az, aki mint Ady, akinek a szemét ezer rémség nyúzta, akinek torkán néma dzsinn ült, és agyát a téboly ütötte, annak legyen bátorsága azt írni: indulj föl erőm, indulj föl megintelen a földről, ahogy réges-régen cselekedted...

A többi meg smafu!