A mindenszentek és halottak napja Kodácsi nagyapám halálával érkezett meg az "ünnepnapok" közé. Vittük a virágot, meg a mécseseket a annak az embernek a sírjához, aki még életében azt kérte, inkább egy üveg bort hozzatok és azzal öntözzétek a síromat... Nagymama 23 évvel élte túl, ezért mindig rosszalló, sanda tekintettel pillantottam a márvány sírkőre amin a neve már igen, de az évszám nem szerepelt. Reménykedtem, soha nem is fog. Kodácsi Jánosné, született Szegfű Piroska ugyanis olyan angyali teremtés volt, akinek csupán a létezése jobbá tette a világot... 2014-ben temettük. Édesanyám azóta mondja, "árva vagyok"... A testvére sincs már, a szülei is az apagyi temetőbe várják a halottak napi látogatókat. Idén előszőr a "saját" családommal megyek. Idén először úgy, hogy majdnem az utolsó stációig végigjártam a nagyapám agyvérzés-passióját. Idén először a "dédit" is viszem, akire a nagyim annyit várt...

Megyünk. Az élet rendje, a Jóisten akarata szerint. Gyújtunk gyertyát, megállunk, talán mesélünk is.

Szemem lehunyva mesélek majd Pintye nagymamámnak, és férjének Pintye Jánosnak is, akik Nyírbátorban alusszák örök álmukat. Abban a görögkatolikus temetőben, ami lassan a feledés homályába vész. Idén már friss víz sem folyt a kútjából... Apám arra tanított, csak az hal meg, aki elfelednek. Ha számít, még tudom merre van az a temető...