Beköltöztem egy szekrénybe. Kétajtós. Belefér az életem. Minden vélt és valós kincsével együtt. Persze jelentősen több itt a lom, kacat, zsibvásári emlék, mint a szabadpiaci érték. A szekrény is kopott. A zsanérok nyiszorognak, az ajtók megereszkedtek, karcok, repedések tarkítják. Szú nem perceg benne, de csak azért, mert kezelt MDF lapokból állították össze. Beköltöztem és arra vágyok, hogy senki se keressen. Bent újból és újból visszaálmodom az életem. Vannak kedves részeim, elnyújtva, hosszan remegnek bennem a múlt délibábjai. Egészséges és félelmet nem ismerő lovag vagyok, a kerekasztal irigyelt daliája. Máskor ünnepelt újságíró, valóban őszinte politikus. A csillagszemű, vadakat bűvölő juhász, kormos képű, gyermeket égő házból mentő tűzoltó. Űrhajós, aki lakott a teliholdon, vadóc üstökös sörényét simogatta, és a Szaturnusz gyűrűjét hozta a kedvesnek haza...

Ne kérdezze már senki, hogy vagyok. Ne fárasszanak magukat nyugtató mondatokkal; izgultunk érted. Bent a szekrényben még kosárlabdázom és elérem a gyűrűt, bent még fütyülve indulok neki a világnak, ami elfér a hónom alatt. Bent kinevetem a folyton zörgő, csörgő, utánam fütyülő telefont. Bent nem én, nekem írják a nagy beszédet, ha búsulok velem búsulnak, ha nevetek velem kacagnak...

Lustán ébredek, a világban úgy akartam béke lett, oroszlán ölel antilopot, és csak annyit tudok mondani; verweile doch, du bist so schön...