Újranézve a Szerelmes Shakespeare-t azon gondolkodtam, hogy az életem is csak egy regény. Mármint lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy egyáltalán nem. A „költő” úgy emlékezett rá, úgy tartotta jobbnak, elfogadhatónak. Mivel az élet is bűnből fogan a bűn relativizálható. Az élet egyébként is hirtelen felindulásból elkövetett önmegvalósítás.

 Néha az érzem valaki álma vagyok. Talán a Jóisten statisztája, de az is lehet, egyszerűen csak én álmodom. Mivel egy pillanatnyilag egy rosszul megírt, brazil szappanoperának érzem az életem, inkább az utóbbira szavazom. A pillanat, amikor a mélyalvási szakaszba kerül a felettes én, kibeszélhetek az álmodó bagatell világából. Ha álomban született "én" vagyok, akkor ellenben egy néhány fejezetet kitörölnék az életemből. Szebb álmokról álmodom, olyanokról amiket még Sütő András édesanyja ígért: könnyűeket. Ma már tudom, hogy ha fogcsikorgatva ébredsz, és nem arra, hogy a mézízű álom cseppen a párnádon, akkor nem jól álmodtál. Az egyik este néztem a fiam elalvás közben és elpityeredtem. Milyen édesdeden tud aludni. Milyen mesésen, szinte összefűzi a két alvás közötti ébrenlétek könnyű, már-már valószínűtlenül lebbenő szövetét.

Fel fogok kelni. Tudom. Minden úgy lesz, mint egy reggelen a főiskolán, a májusi szél megcirógat, mellém bújik, az ép egészséges, még fejlődésben lévő test boldogan nyújtózik. Nem fáj semmi, az élet előttem áll, hisz, remél, szeret és kéri az oroszlánt reggelire. Volt egy hajnalunk Tokajban. Előtte egy bódult délutánunk, egy cefet nagy záporunk, hogy úsztunk a csatornákban lezúduló sáros vízben és dideregve a vasútállomáson, hajléktalanként tengődő Béla bácsitól kaptunk néhány száraz holmit, hogy ne legyen a borgőzös, mámoros estéből tüdőgyulladás.

Süvít a kényszer, hogy megírjam az életem legszebb történeteit. Üvölt a kín, hogy már nem tudok míves metaforákat esztergálni a létem vasban gazdag vérfoltjaiból. A sors veres pecsétet hagyott az agyam processziós idegein és nem tudhatom meddig maradok ebben az álomban. Csak azt tudom, hogy megérte. Minden csapás ellenére. Aztán, ha az álommester majd az órára nézve ennyit mond; itt kell befejezni, csak a meg nem írt, le nem vésett sorokat sajnálom majd. Élni jó, fiam! Sokkal jobb, mint amit valaha megírtam. De hát ne haragudj ezért, apád csak egy rossz firkász volt, aki titokban nagyon szeretett élni...