Túlélő még nem voltam. Az a kamera mögött nem érdekes. Az ember megkeresi a túlélőket és faggatja őket. Mire gondolt? Nem félt? Mennyire volt elkeseredve? Aztán vág, inzertál, összerak. Feszít, büszkén; az első interjút nekem adta... Aztán egy reggel, a kórházi ágyon fekve, amikor már lassan megemelkedik a kéz, remegve engedelmeskedik a kar, akkor nem tudsz mi kezdeni a túlélő szerepkörrel. Az egész viccesen szar. Nem kértem, nem akartam. Semmi közöm az egészhez. Fel szeretnék kelni, kisétálni a rehabról, a mackó helyett farmert, inget ölteni. Erős kávét inni, valami rendes reggelit rendelni. Nézni a gőzölgő csésze felett a hétköznapok varázsát. Hívni a newsroomot,  megint nem olvastátok az ajánlatom... Szimplán élni. Amikor a kórházból hazajöttem mindet kimostam, hittem akkor egyszer csak egy rossz álommá válik a bénulás, a vérzés, a magatehetelenség nyomora. Hittem, visszatalálnak hozzám a rímek, a metaforák, vissza az összetett, míves mondatok. Visszajönnek a színes, végtelen, élénkzöld álmok. Úgy éltem meg a "szabadulást", mint egy beteg madár aki a kórházban  vészelte át a telet, és most szégyelli, hogy izmaiban nincsen meg az afrikai utazás fáradsága és büszke magabiztossága; ez is összejött. Most nézem a fiókám, az égnek emelem a fejem és kelepelek. Perelek éggel, földdel, kapjak még időt, erőt, kapjak még álmokat és reményeket. Lehunyom a szemem. Lélegzek. Most nem fáj. A gondolat zökkenés nélkül szalad ki az ujjaimból, az írás szentsége felemel. Hagyom a testet, gondolat leszek; volt egyszer egy nyírbátori gyerek, aki nagyot álmodott... Az élet meg szerette...