Szóból vannak hidak két ember között,
Csend lobbantja őket a fejetek fölött...

(LGT-Egy elfelejtett szó...)

Mindig a hidak közepén érezte jól magát. Ha kellett lelépte, vagy kocsival lemérte. Amikor a vizek felett átívelő szerkezet közepére ért elmosolyodott. Egyenlő távolságra kezdettől, végtől. Indulástól, érkezéstől. Élettől haláltól. Az „én”-től és a „te”-től. Egy milliméterrel sem többel, egy lélegzettel sem kevesebbel.  Vonzották a hidak. Imádott lenézni róluk a vízbe. Gyerekként a szívbajt hozta a szüleire, amikor megkapaszkodott a Lánchíd korlátjába, leguggolt, nekirugaszkodott és felugrott. Nem átvetni akarta magát a korláton, hanem csak egy nagyot köpni a folyóba. Az anyja ordított, ő meg csak vigyorgott, mint egy született csibész…

21 évesen a Little Belt közepén végképp búcsút mondott a gyerekkorának. Amikor kiszállít az autóból Fyn szigetén, már felnőtt volt. Ez a 1,7 km hosszú és 120 méter magas híd azt jelentette, hogy maga mögött hagyja gyermekded vágyait, álmait. Hirtelen minden sürgőssé vált és kivitelezőért kiáltott. Hirtelen azt érezte, még egy álmot már nem bír ki, még egy álomtól végképp álmos marad, végképp csipás és gyűrött…

Legutóbb pedig a Krk-hídon érezte, az élete megváltozik. Hány hídon kell átmenni, hány hidat kell magunk mögött tudni, míg szigetről, félszigetre, szigetről, szárazföldre érünk? Melyik híd vezet a szerelemhez, melyik a paradicsomba?

A Rialtót nagyon szerette, a Ponte Vecchio-ba beleszeretett. Az autópálya völgyhidakon mindig jobb lett a kedve. Sokszor hitte, hogy egyszer megáll és minden csavart számba vesz, minden csavart lejegyez. Minden kötést, minden dilatációt lerajzol egy füzetbe. Minden kanálison átvezető semmi felett, mond egy Miatyánkot.

Sose félt a hidakon. Sose gondolt bele, hogy a véletlen úgy is hozhatja, alatta szakad majd le épp a monstrum… A hidakról mindig a lányok jutottak eszébe, ahogy a távolból a pilléreket nézte, a karcsúságukat, a hajlékonyságukat és azt az ösztönös hitet, amivel mindent elbírva, mindent kibírva hordozták magukon a le-fel siető világot… A hidak neki mindig nőneműek voltak…

Néha izgatottan bámulta őket és eszébe jutott, egykor csak az isten lelke lebegett a vizek felett. Így lett minden híd egy kis darab az Atya lelkéből…    

Azt tudtad, hogy Te is egy sziget vagy? Azt tudtad, hogy neked is hidakat kell építened, ha a szíved, lelked fogságából ki akarsz keveredni? Azt tudtad, hogy minden lélek lakatlanul, az óceán közepére dobva jön világra? Azt tudtad, hogy legutóbb minden hidamat lebombáztad? Azt tudtad, hogy most lázas nagy munkában vagyok. Új hidakat építek a régiek helyébe? Azt tudtad, hogy csak félig kell őket megépítenem..? Azt tudtad, hogy neked vannak a legszebb hídjaid? A távolból nézem őket, csak a távolból.

Nem látom, hogy erre építkeznél, de szemembe süt a nap és minden olyan aggasztóan, vakítóan fényes…   

Mit nekünk Speyer, Worms, Bréma katedrálisa, amikor nyers, bujtosi téglából húzva, két közel 40 méteres templomtorony karcolja a nyírségi eget a Kossuth téren. A Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház a város egyik jelképe és impozáns éke. Nyáron, nagy meleg napokon jó itt hűsölni és az égi hatalmakkal beszélgetni. Télen pedig nézni, ahogy a Kisjézus születésére nagy, életszagú párát fújó emberek igyekeznek a bejárat felé. Hány igent hallottam itt, hány menyasszony, örömanya örömkönnyét láttam itt a padlóra gurulni. Hányszor gondoltam Samassa püspök úrra, akinek ez a nyírségi katedrális fogadalmi temploma. S ki hinné, hogy nincs 120 éves ez a román kort idéző, csodás épület.

A székesegyházat az elmúlt évtizedekben gondos kezek újították fel és minden plébános igyekezett valamit hozzátenni, valamit megszépíteni rajta. Talán ennek a különös és féltő figyelemnek, ennek az önzetlen gondoskodásnak és persze a hívek hű szeretetének köszönheti, hogy nem látszanak rajta az évek. Jelkép, turisztikai értékű csoda ez a kéttornyú templom a belváros szívében.      

De lehetne még több, lehetne még vonzóbb, még érdekesebb, ezt csiripelik a nyíregyházi verebek. A római katolikusok ugyanis azon dolgoznak, hogy az egyik tornyot úgy alakítanák ki, hogy bárki felmehessen és megcsodálja madártávlatból a (bel)várost. Az átalakításhoz csupán pénzre lenne szükség. Ha jól tudom ennek érdekében az egyház már komoly erőfeszítéseket tett, ám pénz egyelőre nincs, még várat magára a beruházás.

A másik érdekesség, hogy felkérésre, a város egyik legjobb szobrászművésze tervezett a templom homlokzatára egy „körforgót”. A timpanon feletti apró ablakokon, óránként a 12 apostolból egy-egy jelenne meg, miközben egy csengettyű, finoman jelezné éppen mennyi az idő. Ha valaki járt Prágában és elmélázott az Orloj előtt, tudja, hogy milyen látványos és szemet kápráztató tud egy ilyen igazi „eyecandy” lenni.

A „körforgó” is terv egyelőre. Úgy tudom, hogy a megvalósításhoz szükséges lenne, hogy egy asztalhoz üljön a város polgármestere, na meg a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöke.    

Személy szerint én szurkolok nekik, hogy mindkét beruházás összejöjjön. Véleményem szerint ezekkel a beruházásokkal a templomot nemcsak a városlakók, az ide érkező vendégek is végérvényesen a szívükbe zárnák…

Vitkai Éva egy angyal. Sokadszor bizonyítja. Egyrészt mert nőből van és működnek benne olyan finom empatikus érzések, amire csak két X kromoszóma képes. Másrészt azt hiszem, az elmúlt években összegyűjtött tapasztaltokkal, képes átlátni a Jósa András Oktatókórház összes csodafaktorát. Mert ilyen is van. Sok, sok emberség, barátság, együtérzés és akarat.

Felajánlotta, hogy segít nekem új bokát keresni. Mint a mesében. És előre megírta a happy endet hozzá…

Dr. Szim János, főorvoshoz ajánlott be, aki kedvesen és nagy szakmai hozzáértéssel tanulmányozta a leleteimet. Német bokát ajánlott a figyelmembe. Fűzős, tépőzáras. Okos bokaortézis. Otto Bock(a). Szigorúan, de kényelmesen tart, és még a sarkán is van egy kis okosság, hogy finoman érkezzek az anyaföldre. Itt emelném ki, hogy a főorvos úr, milyen készségesen áll rendelkezésre, milyen alaposan mondta el, milyen lehetőségeim adottak a gyors gyógyuláshoz. Köszönöm! A főorvos nem javasolta a gipszet, de a nyugalmat, pihenést még igen. Megnyugtatott, szépen gyógyul a bokám és nagyon szerencsés a törésem. Lehet-e egy törés szerencsés?

Intermezzo: Dr. Noviczki Miklós (alias Miki), főorvos úrral itt a Messengeren konzultáltunk. A szerencsés törést, ő is nyomatékosan kiemelte. Kezdem megtisztelve érezni magam. Ha már törik az ember bokája, akkor szerencsésen törjön! A kutyafáját! Ne hülyéskedjen, szalag ne szakadjon, ne legyen szilánkos, darabos, nyílt meg a jó ég tudja milyen elrettentő változat. Ha már törik, akkor méltósággal, büszkeséggel és fenemód nagy szerencsével törjön. Érezze át a paciens, hogy az őrangyala a helyén volt. Hogy nem hiába töpped a négy fal között. Húzza ki magát, egy ilyen, szuper, egészséges törés után!

Ma újra megjártam a kórházat. Ma újra meglátogattam az SZTK-t. És ma valahogy minden másképp történt. Szabó Gergő barátom volt az „úrvezető” és a kórházban rá is csodálkoztunk, hogy saját szemünkkel látunk angyalokat. Angyalokat, akik naponta 8 órában szembesülnek panaszokkal, betegekkel, fájdalommal és elesettséggel. Angyalokat, aki nem egyszer szemrevalóan, mosolyogva, le nem merülő, el nem fogyó hittel, hűen végzik a  munkájuk. Itt vannak, nekünk, velünk. Nem ülnek fel az első Nyugatra tartó repülőgépre, hanem reggel amikor gorombán kelt a vekker elindulnak a Szent István vagy a Bocskai utca felé...  

Köszönöm a mai napot! Köszönöm az angyaloknak a támogatást, a mosolyt! Köszönöm, hogy vagytok!

Az megvan, hogy Jean-Claude Van Damme balett táncosként kezdte? És jut eszembe Keveházi Gábor is, amikor azt látom, hogy a jobb lábfejem már magasabban van, mint az orrom...

- Peches ember ne menjen a jégre – sistereg a lemezjátszó és Rátonyi Robi bácsi pergő magyarral énekel rólam, aki egy kád forró víz után, boldogan indulok el a gardrób szekrény felé. Tessék elképzelni a teremtés koronáját, ahogy a habtestén egy hófehér Villeroy and Boch, pamut törülközővel, meg kezében, két darab Dr. Nagy-Major Gábortól, sebész főorvostól kölcsönbe kapott, remekbe szabott mankóval indul a fürdőszobából sietve, hogy a Nagy Kékség után szabadon, most már a szárazföld nyugalmát élvezze.

Pedig már a kádba való bekászálódás is emberes. A képzeletben ez úgy működik, ahogy Berki Krisztián, tornász olimpiai bajnokunk, 10 ponttal abszolválja a Magyar Vándort. A kivitelezés azonban több mint banális, béna. Berkiből egyből Mr. Bean lesz az ember, ahogy a kád szélén egyensúlyozva, inkább egy szükségét végző alkeszre hasonlít, mint egy élsportolóra.  De az még valahogy összejött. Sőt átérezve a D-day nehézségét, megtörtént a partraszállás is. A műanyag hidromasszázs kádnak épp úgy fájt, mint nekem; ropogott, mint a Wehrmachtnál rendszeresített MP40-es géppisztoly. Aztán vagy én, vagy ő nyögött, vagy a műanyag takaróelemek mögött gyakorló Szeles Mónika… A dicstelen partraszállás is nagyobb öröm, mint benne ragadni egy életre. Innen szép nyerni, ahogy hajolok a földön pislogó mankók után és végre kiegyensúlyozott, megtisztult ábrázattal indulok ki a fürdőből. Ahogy a fém küszöb felett ellibbenek és a mankók már az előszoba magasfényű csempéjében gyönyörködnek, a terhelhető jobb lábbal próbálok kitoppanni, abban a pillanatban valahogy feltűnik Feketéné Kun Ildikó, balettmester arca, ahogy ezt a produkciót a kedves mosolyával, tapsolva nyugtázza. Repül a test, repül a nehéz test, ki tudja hol áll meg, ki tudja milyen formában győzi le a gravitációt. És abban a minutában megpillantom a jobb lábfejem, ami éppen magasabbra hág, mint a fejem búbja. A mozdulat gyönyörű, van benne valami ösztönös, elementáris, dinamikus és vad, ahogy a Mester szavára dobom el a mankóim és mint Ikarus repülök a délutáni fényben…

Csak az az érkezés, csak azt tudnám feledni, mert hogy a koordinációs zavar ellenére a fizika szabályai most is erősebbek a vágynál. Ami repül, le fog zuhanni, ami felemelkedett a porba, illetve a csempébe hull. És talán az még nem is lett volna annyira fájdalmas, de mit ad isten az egyik mankó úgy döntött, hogy a test alá esik és ott várja meg a kegyetlen becsapódást.

Fájdalmas landolás következett. Seggel a botra. Óriásmeteorit a Holdba. Beleroppan, beledurran és egy pillanatra a fájdalomtól fekete függöny ereszkedik a szemre. És akkor vessünk egy pillantást a törött lábú teremtés koronájára, amely saját mankójára fenékkel zakózva pislog, hogy ordítson-e, vagy csak csendesen káromkodjon kínjában…

Négykézlábra támaszkodik, mint azok a bizonyos amerikai katonák a normandiai partoknál, kúszva mászik és a dolgozószobája szőnyegén elterül. Már tud mosolyogni. Már tudja értékelni, hogy milyen szerencse, hogy a mankó fogantyúja nem felfelé állt, már meg tudja köszönni a Mindenhatónak, hogy csodával határos módon a rossz törött bokája ebből a bodycheckből mit sem érzett…

A kripli balettezni tanul… A kripli sajgó fenékkel, hasra fekszik a szőnyegen és a fájdalomtól könnyes szemmel nevet. Kacag. Hahotázva. A nevem Jób, a nevem Billy Elliot, a nevem Bruce Lee, a nevem Senki…

I will survive…

Kilenc nap után, bokatörötten egy kontrollt abszolválni a Bocskai utcán, nem egyszerű. A gőzt leeresztve, egy picit nyugodtabban írom meg a kripli Odüsszeiáját.

Lépcső, lépcső és lépcső…

Nem lábtörötteknek való vidék. Ez az első benyomásom és hirtelen a megboldogult Erőss Zsolt jut eszembe, aki fél lábbal, protézissel vágott neki a Kancsendzöngának. Lépcsők, lépcsők, jó magasra hágnak. A két mankóm segít fel, hogy aztán úgy vesszek el, mit Alice Csodaországban. Alice a nyúl üregében hernyókkal beszélget, őrültekkel teázik, beszorul a nyúl házába, hol megnő, hol összemegy… Nincs ez másképp egy átlagos beteggel, egy átlagos hétfőn az SZTK-ban sem…

A földszint 16-os a retinába égett. Úgy állunk sorban, mint 1982-ben Romániában kenyérért és húsért, amit akkor jegyre adtak. Úgy állunk sorba, mint a sorstársak, akik a frontvonal felcserére várnak. A kripli-eszkimó sok, az asszisztens, orvos és még az ülőhely-fóka kevés. Mentségükre legyen mondva, elkezdődött a felújítás, de közben gyógyítani is kellene… Mission impossible…

Dokument jeszty?

Az első pofont akkor kapom, amikor az asszisztensnőnek leadom a TAJ kártyám. Ő az anamnézises lapot követeli rajtam, én próbálom elmagyarázni, hogy benne vagyok a rendszerben, ő azt tanácsolja, hogy kripliség ide vagy oda, kezdjem a napot előről. Menjek haza és hozzam el a lapot. Persze sejtettem én, hogy kell majd  a papíros, de bevallom hősiesen a Traumatológián, majd az egy hét alatt átélt trauma miatt fogalmam sincs, hová tettem azt az átkozott papírost. Talán a kocsi kesztyűtartójában van, de hát oda reggel már nem botorkáltam le, mert ugye a garázs egyelőre no-go zóna egy bokatöréssel…

Szóval remegő kézzel, meg 180-as vérnyomással telefonálgatni kezdtem. Bordás Béla, önkéntes mentő és a város önkéntes angyala ment meg. „Guruljak” át egy most meg nem nevezhető, titkos osztályra, ahol nyomtatnak nekem egy példányt… Béla nagy tudós, tudja, hol dolgoznak a kórházban igazi angyalok…

Miközben a kripli-Odüsszeusz a nyomtatást intézi, a földszint 16-osban is megszólal az empátia apró csilingelő hangja és ott is nyomtatnak egyet nekem, kiáltjak a nevem a pusztába, hiába, merthogy én akkor a jótét lelkek osztályán élvezem a lézernyomtató megnyugtató hangját…

Számba véve a papírt, mint kutya a kölykét, „visszagurulok” a bűnös SZTK épületébe. Ott nagy dirrel-durral beadom a 17-esbe a papírom, határozottan teszem be magam mögött az ajtót, ezt még a hatodikon is hallják, gondolom, amikor 10 másodperc után ki is köpik onnan, hogy te analfabéta, 16-os a te lyukad… Papír be, másik papír ki. Mehetek röntgenre. Leülök a 13-as ajtó elé, ahonnan kisvártatva kijön egy kedves asszisztensnő. Adnám a papírt, mire finoman lesajnál; te kis mókus, ott négy ajtóval odébb van egy információs pult, oda tessék… Hogy hol a büfé, az nagy betűvel a röntgenes ajtó mellett, az információs pultról ellenben mélyen hallgat az ezer éves SZTK. Várakozás. Ismerkedés a sorstársakkal. Az egészségügy helyzetének pontos, népi anamnézise. Mesedélután, legalább 3 sorstárs sztorijának alapos kibeszélése, irgalmas nővérek részvétele nélkül…

Az egészség nem lehet alku tárgya... Vagy mégis?

Röntgen. Csizmában. Majd vissza a 16-os poklába. Álldogálás. Lépcsőn ülés. Szánakozó tekintetek elviselése. Már kifelé jövet mosolyog egy hölgy, aki mondja, maga még kap odabent, mert nem ment el a gipszelőbe levágatni a fekvő gipszet… Vérnyomás fel, így lépek be dr. Baráth János, barátságos vizsgálójába és valóban éppen azzal kezdik, hogy miért nem vágattam le a gipszet. Rövid értetlenkedés után levágják rólam a medvecsapdát. Közben dr. Baráth János mosolyogva mondja, hogy most kapok egy járógipszet, meg 2 hétre való jótékony vérhígító injekciót és boldog leszek. Itt tudom meg, hogy olyan sincs, hogy repedés, csak olyan, hogy törés. Mert ugye, van ez az eufemisztikus fogalmazás, ami a maga alá csináló beteg számára jött létre: nem törött, repedt... 

Alkudozni kezdek, mintha a KGST piacon lennék. Doktor úr, értse meg, a gipsz az nem lehet, az képtelenség. Rám néz. Érzi a helyzet komolyságát. Van egy másik megoldás. Az sem jobb, de nagyobb önuralomra lesz szükségem. Bokarögzítő, fáslival és 2 hét pihenés. Nem lehet terhelni. De így már esetleg be tudok ülni a kádba, talán hamarabb kezdhetem el a rehabilitációt és nincsen medvecsapda…

Na melyik a jobb? Te mit választanál?

Most van egy korrekt gumizoknim, egy remek légpárnás bokarögzítőm, meg két hetem a kispadon.

Amikor hazajöttem, legszívesebben „dűtöttem, borítottam volna, mint a Gálék kocája”. Olyan hisztit csaptam, hogy szegény apám gyorsan hazament, mert nem akarta látni, hogy a „kicsi” fia hogyan változik dühöngő pszichopatává…

Háromezer-hatszázkilencvenkettő karakter után kicsit megnyugodva, az élet türelemre int. Van, amit ki kell várni, van, amihez meg kell gyógyulni, van amihez, türelem és hit kell. Van, amihez (ágy)nyugalom, szelídség és alázat kell. Ma ebből semmit nem tudtam gyakorolni. Pedig sokat hirdettem, hogy mit is jelent a böjt.

2018-19 a böjt tanéve. Így fog bevonulni a személyes Odüsszeiám krónikájába. Érti, aki ért. Hallja, aki hallja. Egy biztos, egyszer a kórházban nagyon megbántottam valakit, aki egy vizsgálat után éppen, hogy magához térve nem bírta összeszedni magát és nem ugrásra készen várta, hogy érte menjek… Most azt a mondatom, ezerszer kapom vissza… Nagy a Jóisten kegyelme…       

Köszönöm apámnak a türelmet, a magyar egészségügynek a remek élményeket és az ott lévő sorstársaknak a bátorító empátiát.

Erőt, egészséget kíván a kripli-Odüsszeusz!

Amikor az unokatestvérem 1985-ben felcserélte az akkor még nagyon szocialista, nagyon gulyáskommunista és nagyon népköztársasági Magyarországot a Bundesrepublik Deutschlandra, az „utolsó” látogatása során két ajándékot hagyott rám. Annyira kiskölyök voltam, hogy a vízilabdás társasjáték érdekelt jobban, de azért azt a „rózsaszín” borítós kazettát berakattam édesapámmal a magnóba…

A „víárdewörd”-öt hamar megtanultam dúdolgatni, főleg azután, hogy Hofi bácsi azon a Szilveszteren a „pijálafölddel” Zajtától, Nagyatádig tette örökérvényű „magyar” slágerré az egyébként is bestseller dalt.  

Akkor még fogalmam sem volt, hogy ki az Májköldzsekszon… Évek teltek el tudatlanságban. Fogalma sem volt arról, hogy közben lemaradtam a minden idők legjobb albumáról a Thrillerről… Pulyaként nekem a „Bad” lett az első döbbenetes és elementáris élmény…

A Dirty Diana, a Smooth criminal, a Man in the mirror, na meg a Liberian girl… Atyaég. De fura, hogy ez nekem meg volt és valahol meg is van, bakeliten is. A Bad. Azt is az unokatesómtól kaptam…

1989-ben fonnyadt, kis pulya testünket erre ráztuk a Stendal melletti pionyírlágerban. Erre lázadtunk, erre vertük meg a tőlünk egy kicsit fiatalabb szovjet táborlakókat, csak, hogy törlesszünk 1956-ért, na meg úgy egészében, az elmúlt 40 évért.  

Akkor még Jacko, csak egy domesztoszba áztatott afroamerikai srác volt. Akkor még ő volt  a király, a pop királya. Ő volt Amerika hangja, a vagányság, a megtestesült excentrizmus, a rivaldafény, a sóbiz, a sztár. Ő volt mindaz, ami a keleti blokk országaiban a Nyugatot, az "Amerika-bolygót” jelentette.

Jacko nélkül nekem nincs rendszerváltás, nincs angol tanulás, nincs meg a lázadás és nincs az az ember, aki most vagyok.

Akkor csak megvontam a vállam, amikor olyat olvastam róla, hogy szájmaszkban közlekedik, csak kesztyűben fog idegenekkel kezet és valami kapszulában alszik, hogy jobb legyen az oxigénellátása. Kicsit később a Dangerous albumnál sem érdekelt, hogy akkor most ő pedofil, vagy csak imádja a gyerekeket, az elrontott gyerekkora miatt. Nem érdekelt, hogy a házassága kirakat-e, bár az feltűnt, hogy a hülye műtétek miatt egyre jobban hasonlít egy elfuserált földönkívüliekre, mint egykori önmagára. A Men in black nem hiába figurázta ki…

A negyed évszázados, összefoglaló albuma szinte minden ismerősömnek ott állt a polcán. Jacko valahogy mindenkinek kötelező elem lett, ha zenét hallgatott a Dél-Nyírségben, kamaszként.

Amikor 2009-ben kiderült, hogy elhunyt, a gyerekkorom temettem el vele. Korán ment el, ahogy a sztárokhoz illik. Dicstelenül, perekkel, botrányokkal tarkítva, ahogy sztárokhoz illik…

Most pedig 10 év után megtörténik a teljes trónfosztása is. 10 év után kiderül, hogy egy súlyos lelki beteg, pedofil ragadozó volt… Letiltják a rádiók a dalait, a tehetségkutatókon nem lehet énekelni, a 4 órás dokufilm mindent, de mindent lerombol, amit felépített.

Abszurd, hogy halálában írja ki magát a popzene történelméből. Jogos, nem jogos? Miért most jönnek elő ezzel a sztorival? Mennyit lehet ezzel keresni? Mennyi a valóság és mennyi a valótlanság ebben?

Kit érdekel!?!

A média szétszedi, apró atomokra bontja az életét. Jogosan? Jogtalanul? Mindenki válaszolja meg maga a kérdést.

Ugyanezt éreztem, amikor a Queen filmet megnéztem. Gyerekkoromban nem is tudtam, hogy Farrokh Bulsara (nomen est omen...) bácsi magánélete, közerkölcsei hajmeresztők.

Felnőtt, egészséges emberként megsavanyodik a tej a számban, mert már nem tudom úgy hallgatni a Somebody to love, vagy a Love of my life slágereket, nem tudom úgy hallgatni a I Just Can’t Stop Loving You-t, vagy a The Way You Make Me Feel-t. Mert, amikor felcsendülnek, akkor apró, sötét felhők jelennek meg a szemeim előtt.

De valahol, titkon, azért pontosan tudom, ha kiírjuk őket a popkultúrából, pontosan olyan, mintha könyveket égetnénk. Kányádi írja: bűn bűn alól új bűnt vedlik... Ilyen az ember, azt a dicsfényt, amit elértek büntetlenül nem lehet megélni. Nem akarok semmit relativizálni, de egy biztos, miközben ezeket a sorokat írom, szól a  Smooth criminal...

Egyébként sem nem nekem kell tudni megítélni és megbocsátani, az Mindenható dolga….

Az milyen, hogy Szabó Gergő 15 percen belül a kórházban van. Az milyen, hogy Bordás Béla Budapestről telefonál haza; a tévés fiúra, tessék kérem figyelni… Az milyen, hogy Gergő egy cimboráját megkéri, visszahozatja magát a kórházba, hazafurikáz az autómmal és még gyorsan be is vásárol, hogy minden rendben legyen. Ma este még felhív, ok, hogy múlt szombaton egyedül voltál, de holnap lesz-e segítséged? Az milyen, hogy Szoboszlai Tibi felhív, hogy mondjam bátran mire van szükségem, bevásárol. Az milyen, hogy Aurora Borealis rendszeresen felhív, hogy éppen a Tescoban, Lidlben, Aldiban van, mit hozzon. Az milyen, amikor Bánhidi Krisztián reggel egy forró kávéval csenget be, és sorra jönnek a látogatók, meg egyfolytában csörög a telefon; hogy vagyok?

Az milyen, amikor anyukám azonnal a kedvencem főzi, apa frissen hozza. Édesanya munka után, apám meg, mint egy forma-1-es pilóta... Ugye nem baj, ha nyilvánosan elérzékenyülök? 

Semmi sem számít, csak ez. A többi meló, sietség, rohanás, hiúság, dicsvágy meg nagy büdös semmi…

Csak az számít, hogy a bajban, ki nyújtja a kezét, ki kérdezi-e, tud-e bármiben segíteni…

Nagy lecke ez. Kemény, nagy lecke és egyértelmű a tanulság. Leköteleztek és sokáig az adósuk maradtam. Egy illúzióval azonban kevesebb lettem. Na de;

life goes on, time goes by.

A fremenek meg nem felejtenek… -)

Már csak kettőt kell aludni és megszabadulok ettől a medvecsapdától. Már csak kettőt kell aludni csizmában. Már csak két éjjel ébredek majd arra, hogy álmomban poénból valaki kályhacsövet húzott  a lábamra. Már csak kettőt…

Ma egy hete tart a szobafogság. Épp most van egy hete a „csizma” a lábamon és szólíthatom magam Caligulának a Négy Fal Császárságában. Tegnap lebotorkáltam a postaládához. Nagy bátorság kellett hozzá, és ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott a tavasz. Úgy orrba vágott, hogy majdnem elbőgtem magam. Mert hiába nyitod ki az ablakot, ülsz az erkélyre. Azt a fajta szabadságot, hogy a hónod alá kaphatod a fél világot, semmi sem pótolja. Egy hét alatt megnőttek a levelek a tóparti fűzfákon. Egy hét alatt megnőtt bennem az Élet. Megnőtt bennem a vágy, hogy gyalogoljak, hogy nagyokat szippantsak ebből a „veszett” tavaszból, ebből a megállíthatatlan, fékezhetetlen valamiből, ami már parányi növénykét varázsolt az ősszel szedett bazsalikommagokból, ami a megszáradt évelőkből előcsalogatja  zöldet. Látom a vízityúkjaim, megint itt dumálnak a sirályok a ház felett és azt vettem észre, hogy a vadkacsák visszakapták a patyolatból a csinos tollazatuk.

Pénteken mindenki mozgott. Én ültem az ablakban és bámultam ezt az őrült sietséget. Ezt a hétvégi lázat. Néztem a suhanó autókat, a megszaporázott lépesekkel közlekedő gyalogosokat, és vigyorgó bicikliseket. Mondom a tavasz ránk rúgta az ajtót, kapatos és erőtől duzzad. Táncba hív, pálinkával kínál és odatekert az égi fűtésnek; hadd éljenek.

És zöldül, pattan, bomlik és szomjas és éhes és égig emeli a vágya…

Már csak kettőt kell aludni. Hétfő lesz. Sose vártam még így hétfőt. Sose gondoltam még ilyen tavaszi szerelemmel hétfőre. Még, ha csalódnom is kell majd benne, de ő legalább eljön…

Szombaton ünnepeljük a lengyel-magyar barátság napját. Ebből az alkalomból egy zseniális filmet ajánlok a nyájas olvasó figyelmébe...

Még itt cseng a fülembe, ahogy Glenn Gould Bach Goldberg variációját játssza a film legvégén. Mr. Gould előadásmódját nem lehet összetéveszteni, mert dúdol közben. És ez most nem a Lars von Trier féle förtelem, A ház, amit Jack épített. Mert abban is fel-felcsendül a Goldberg variációk legszebb, legintimebb része a kanadai zongorazseni előadásában. Ez most Pawel Pawlikowski lenyűgöző (fekete-fehér) drámája. Ez a Hidegháború. Éppen csak véget ért. Éppen csak felsorolták a színészeket, éppen csak vettem egy nagy levegőt, megtöröltem a szemem és azonnal írni kezdtem.

Nem is lehet másképp. Nem hagy nyugodni, felkavar, megszólít, felzaklat. Robog a katarzisig és magával ragad, kifeszít a szerelemvonat elejére. Ha színházban lennék, felállva tapsolnék. Bravóznék, fütyülnék, és amikor a két főszereplő Joanna Kulig, valamint Tomasz Kot kéz a kézben feltűnnének a világot jelentő deszkákon, talán még nagy, kövér könnycseppeket is megengednék magamnak a lázas tapsolás közben.

Pedig a szánkba rágják: ez film csupán egy "szimpla" metafora. Amikor Wiktor francia szeretője, a költőnő, kioktatja Zulát, rá is erősít: ez egy metafora. Persze, az a mondat, ott, abban a kontextusban sem semmi;

„...ha szerelmes vagy, az idő nem számít…”

Ha szerelmes vagy az idő nem, de a körülmények igen. Csodálatos film egy se veled, se nélküled kapcsolatról. Egy kicsit a kommunizmusról, a művészet lényegéről, az élet értelméről és mindezt a szeretet-szerelem ünneplőjébe öltözteti.

Édes istenem, hányszor bántjuk meg egymást, akarva, akaratlanul. Hányszor érezzük, hogy nem megy tovább, aztán, amikor elválnak útjaink rájövünk, hogy „nélküle” meg ránk zuhan a színtelen szagtalan, sárga büdös nagy semmi. Így zuhan Zulára és Wiktorra is ez a csodálatos, ez a melankolikus, ez a határoknak, rendszereknek, évtizedeknek fügét mutató egyszeri és megismételhetetlen érzés.  

De gyönyörű ez a film! Ahogy tiszta forrásból merítve, ismét és ismét visszatér az ősi lengyel népdalokhoz. Az eredethez. Úgy is kezdődik. Mintha Bartókot vagy Kodály látnám. A főhős, Wiktor, éppen Dél-Lengyelországban gyűjti az ősi motívumokat. Míg egy dallam helyett a szépséges, temperamentumos, okos Zulát, azaz magát szerelmet találja meg. Zula más mint a többi lány. Nemcsak tehetséges, eredeti, van humora, becsvágya, intelligens és bűbájos. Wiktor meg nem tud neki ellenállni. Ahogy Zula sem a művelt, okos férfinak.

De gyönyörű, ahogy újra hangolják a lengyelek a szomszédot, Kunderát. Mármint a Lét elviselhetetlen könnyűségét. Vagy, ahogy rímelnek a Mások életére. Amilyen könnyedén csinál a kommunizmus kezdeti, rémséges időszakából, könnyű díszletet és komponálja meg közben két egymásért meghalni is képes szerelmes hattyúdalát…

Ha valakinek kétsége támad, hogy a szerelmesekkel vagy a rendszerrel van a baj, vagy mindez egy és ugyanaz, akkor a film készítői nem hagyják sokáig kétségben vergődni. Pedig olyan egyszerű toposzokra építkeznek; a nő állandó féltékenységére, a férfi megtartani és elengedni képtelenségére. Provokációkra, túlzásokra, erőlködésekre. Küzdenek lehetetlennel, szláv bánattal, magukkal és persze ezzel a mindent maga alá gyűrő, irracionálisnak is felfogható érzéssel.

Micsoda klasszikus jelent, amikor Zula a fene nagy művészettől megcsömörlötten Wiktor fejéhez vágja, korábban férfi voltál most már meg művész. És a nő másik, korábbi szeretője, egy éjjel hatszor is megdugta (na jó csak fel akarja húzni a pasit), bezzeg most Wiktor, aki egykor bárhol, most párizsi művészként csak a "munkájának" él... Nem neki, nem csupán a testének, lelkének.

És csattan a pofon, és eltűnik a nő...

Mondom, toposz, de olyan szép... És van az a szerelem, ami nem hagy élni, ami nem hagy nyugodni. Van az az érzés, ami megborít, ami megbolondít, ami olyan lázzal ég bennünk, hogy öt év kőbányát is érdemes bevállalni érte...

Túl sok a spoiler...  Maradjunk a végnél...

A lerombolt lengyel templomnál, a falakról málló freskóknál, ahol Krisztus tekintete őrzi a lélek gényegét, végső üzenetét. És mindezt keretes szerkezetbe öltve, finoman súgva a fülünkbe: megéri, megérte...

Film noir? Vagy inkább amour noir? Vie noir? Ki tudja? Hevenyészett fordításban álljon itt a film legszebb népdalszövege:

„Édesanyám elrendelte

Az a legényt szívem ne szeresse…

De én azt a legényt elkapom

Örökké szeretni fogom…

Két szívecske, négy szemecske

Miért sírtatok egész este…”

A Hidegháború nem ajánlott "irodalom", hanem kötelező "olvasmány"…

(a poszt használati útmutatója: úgy olvasd, hogy indítsd el a zenét...)

I.

- Fiam, te az erdőben futottál? – kérdezte édesanyám kétségbeesetten, azzal a naivan nyírbátori hangsúllyal, amiből egyértelműen kiderül, fogalma sincs mit jelent Nyíregyházán az erdei futás. - Hát ott a vadak szoktak... – jegyezte meg továbbra is elképedve és én felnevettem, nem is, röhögtem, röfögtem a telefonba…

II.

Ki szórakozik azzal éjszakánként, hogy egy baromi nehéz kályhacsövet tesz a bal lábamra? Így ébredek vasárnap reggel óta. Ma össze is tekertem magam. Arra ébredtem, hogy valami fura, homályos köd küld jeleket a bal lábam helyett. Magam alá gyűrtem a kályhacsövet, a megrepedt bokacsontot. Mindent. És fél öt körül, egy megmagyarázhatatlan riadóra ébredtem. Eltűnt a bal lábam. A gipszből kikandikáló lábujjakat egyenként masszíroztam át. Emelgettem, húzogattam, masszíroztam, míg aztán visszakaptam az érzést; ki rakta rá éjjel már megint ezt az iszonyú kályhacsövet a lábamra? Ha nem barmolják szét tuti el tudom adni könyöknek egy spórhoz. Nagy üzlet lesz…

III.

Belenyugvás. Lázadás. Belenyugvás. Forradalom. Fél lábbal egyensúlyozva megpakolod a gépet. Ugrálsz konyha és hálószoba között. Le akarod gyűrni a tétova tehetetlenséget. Azt akarod érezni, hogy összeforrt és nem fáj, lecsusszan rólad a gipsz és mosolyogva hagyod magad mögött ezeket a buta napokat… De semmi… Félidő… Még ugyanennyi hétfő reggelig. Vagy ki tudja meddig még…

+1

Tegnap találtam egy iszonyúan finom érzést. Mélyen eltemetve. Több hónapos por rajta. Ültem a széken, lehunytam a szemem és éreztem, hogy meleg fény süti az arcomat, hallottam, ahogy a tengervíz lázasan dolgozik, csapkod, csiszolja a kavicsokat és kagylókat a vet a lábam elé. Egyszerre voltam múlt, jelen és jövő. Egyszerre voltam ember és csillagpor, egyszerre emlékeztem teremtésre, születésre és szerelemre. Egyszerre voltam mindenütt. Egyszerre voltam egy és milliárd. Utoljára tavaly augusztusban éreztem ilyet. Akkor a négyesen hajtottam és reggel volt…