A felfoghatatlan, a döbbenetes bemutatására készülnek a görögkatolikusok. Ott, ahol a csoda egyébként is a hétköznapok része. Ott, ahol egy kegykép kétszer is könnyezett. Ott, ahol minden görögkatolikus egy picit otthon érzi magát és ahová nemcsak Húsvétkor, hanem egész évben várják a zarándokokat és mindazokat, akiket a kereszténység misztériuma képes megérinteni.

Ha elhiszed, hogy Jézus kereszthalála után, harmadnapra feltámadt, keresztény vagy, ha nem, akkor nincs hited, akkor legfeljebb kulturális örökség számodra a kereszténység – üzeni a híres dán filozófus, Kierkegaard.

És valóban a mai napig ez a legfontosabb kérdés, hogy képesek vagyunk-e elhinni, Jézus meghalt és feltámadt. Képesek vagyunk-e elhinni, hogy az Isten elküldte hozzánk az egyszülött fiát, aki megszabadított bennünket az eredendő bűntől… A régi ikonokon sokszor feltűnik, hogy Golgota hegy gyomrában csontok találhatóak. A hegy tetején pedig Krisztus keresztje áll. A csontok az első emberé, Ádámé. A kereszt pedig, ahol befejezi földi pályafutását Jézus, egyszerre jelenti az írások beteljesülést és a győzedelmet a halál felett.

„Feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal halált és a sírban lévőknek életet ajándékozott" – éneklik a görögkatolikusok húsvét vasárnapról, hétfőre virradó éjszakán, miközben megszólalnak a harangok.

A világtörténelem, az általunk ismert univerzum legnagyobb misztériuma ez. A legnagyobb győzelem és a legnagyobb feladvány a ma emberének és hitének. Képes vagy felfogni, megérteni, elhinni, hogy ott, akkor legyőzte halállal a halált?

A csodát azonban, kegyetlen végjáték előzte meg. Ki ne ismerné a történetet? A szamárháton való bevonulástól, a Júdás árulásig és a kegyetlen passióig… Ki ne ismerné a nagyheti, megrendítő forgatókönyvet? Ki ne képzelte volna már el az utolsó vacsorát, főként az után, hogy Leonardo híres freskóját nézegette? Hány és hány filmben, festményen, írásban idézték már fel, hogy mi történt akkor Jeruzsálemben…

Idén Máriapócson, a felfoghatatlan, a döbbenetes bemutatására készülnek a görögkatolikusok. Élő szereplőkkel, minden eddiginél érzékletesebb módon mutatják majd be a passió stációit. Minden eddiginél nagyobb készülődéssel, alapossággal és izgalommal. 

Április 19-én, nagypénteken, 15:00 órától minden érdeklődőt várnak a dél-nyírségi kisvárosba, a csodák városába, hogy saját szemükkel lássák a passiót, hogy átéljék, az élő szereplők segítségével megéljék, felfogják: Jézus értünk adta életét. 

Talán soha nem lesznek még ennyire hasonlatosak Máriapócs terei, utcái a Via Dolorosához, mint idén Nagypénteken. Talán soha nem lesz még ennyire megrendítő, ennyire érzékletes a bemutató. A hívőknek a kötelező, mindenki másnak különösen ajánlott.

Találkozzunk Nagypénteken, a csodák városában, Máriapócson!

https://www.facebook.com/events/417342499011704/

Kutyatej nevet az ablak alatt, viacolor sárga utak indulnak a szívek felé. Ma reggel úgy ébredtem Óz vagyok, nagyon nagyot varázsolok; kékből, zöldből, sárgából. Simán behozom a házba a céda tavaszt. Ha itt lennél még fel sem ébrednél, egy szeretlek csókot adnék a cseresznye szádra. Vasárnap illatú reggel, a kávé a legnagyobb cinkos. Merre vagy? Merre vittek a tegnapok, hol vagyok, ha hallgatok? Egész éjjel sárkányszíveket paníroztam. Egész éjjel apró rákokat pucoltam, hátha megjössz. Hátha éhes vagy. Hátha. Borom is van, remek. A világ ideges, a világ épp most kap sérvet, a világ éppen nem érthet, de mi szigetet építünk. Sajátot. Sós víz lesz körötte és jó nagy sziklák, hogy kéz a kézben ugráljunk a vízbe. Saját halak, saját rákok, saját vízbe, saját tintahalat látok.

Mit őriznél, mit vinnél magadra, ha nagy fehér hajó csábítana? Jóképű, fiatal kapitány fogná a barnára sült kezed?Egy fejre ejtett kókuszdió, igazán kijózanító. Jön a száz év magány, meg a nagy szomorkás zenék évszaka, így lesz hideg minden éjszaka… Vajon van-e retúr csónak, fregatt, hajó, úgy lenne jó. És most jövök rá, hogy elvittél magaddal, csak valami sötét szekrény mélyére dobtál, s rám mordultál; a szív vazze, nem raktár…

Becsengetnek a tavaszi álmok, az ágyban fekve messze járok, és csokorba gyűjtöm a napfénytől vak vágyat, egykedvűen bevetem az ágyat, rossz lábbal bicegek, a ház felett ezer madár csicsereg. Odafent, jó magasan derült az ég, vagy csak hozzám járnak a sírós fellegek?

Aztán jönnek az egyszerű sorok. Piritós. Kávé. Zene. Szövegek írják az életem és megrendeltem már az új hitem, csak még nincs legyártva. Még nincs. Várólistákon kiábrándult emberek. Ennyi kívánságot feldolgozni sem lehet. Állunk. Sorban. Várunk…

Valaki nyomja a gombot. Piros-zöld nyilak ébrednek. Egy liftben a mennyország felé… Kopogtat. Még senki, semmi. Kopogtat. Kitartó egy róka. Most éppen búzamezőkről, és minimál tűzhányókról tart majd remek előadást…

Vannak napok, amikor elég egyetlen gitár. Vannak napok, amikor négykézláb és most szó szerint tessék érteni is elmész, mert a megporosodott lélek, meg a megkérgesedett szív kérlelnek: kellene valami, ami még szent, ami még tiszta, ami még azért elég jól szól.

És Járai Márk jól szólt. A WalkStreet (egykori Árkádia) gyorsan alakult át kamara méretű koncertteremmé. Egy akusztikus gitár, slágerek és fröccs. Ülünk a dobogón és mosolygunk. Finom rezgések, ismerős dalok, váratlan katarzisok. És andalító boldogság. Márk visz minket. 60 perc alatt kafa kis repertoárból dolgozik. Van itt minden; szívbe markoló érzések, dinamikus rock és vidám egyveleg a 90-es évek legnagyobb és legbanálisabb slágereiből is. 

Török Laci a Lesz-Feszt, fesztiváligazgatója szervezte az estét. A WalkStreet megtelt hanggal, akusztikus zenével, élettel. Márk rendkívül karakteres, egyedi hangja pedig egyfajta előlegként szolgált, hogy a júliusban a Halott Pénz koncertre, Kisvárdára kötelező lesz jegyet váltani.

A nyíregyházi akusztikus kóstoló pedig pontos látleletet adott arról, hogy miért ennyire népszerű a Halott Pénz. Nekem a szív, a profizmus és az alázat tűnt fel. Köszi Márk, ez most jól esett!

Töredelmes leszek. Tört bokával, tört számokon, tört életet élek. Mondhatnám ez maga a törtelék. Vagy maga a személyes, tragikomikus történelem. Letört, eltört, megtört, széttört, áttört, kitört, feltört… A történés rémálom, a törtetés most elmarad. Elcsendesített törtető vagyok. Törött vágyak köpőcsészéje. Hol eltört, ott leszel erősebb, és köszörülném a csorbát sebtében, de az idő nagyobb, bőszebb hatalom. Ö dönt tört kérdések hegesztéséről. Csont nélkül sem lenne jobb. Szilárd váz kell nehéz időkben, stabil boka. Egy tört lábú Boka a grundot sem lett volna képes megvédeni.

Ó aki csontra vesz fel inget, jéggel veri meg szemeinket. Vert hadunk csonthalmain pedig fals a győzedelmi ének. Csontváry magányos cédrusa, viharral zúgó, tördelő szélben. Csontkovácsok kalapálnak nekem kopp, kopp, kopp hét patkót.

Törékeny szívek között törhetetlen törmelék a magányom.  Töredezett sorok ezek, mert csak töröm a szerelmet, ahogy kenyeret, utat, s közben engem a frász, a nyavalya törve bágyaszt.

Számold markodba ezt a töredéket, aki lettem, ments meg, vigyél haza, légy mint régész, ki letűnt korok hű őrzője, ki tudja rakni életünk legszebb, legboldogabb perceit. Együtt… A tengervíz, a tengerpart, egy merülés emléke és egy szekrényben alvó búvárszemüveg, mind jobb időkre szánt gyógyszer, kivár.

Szerelem, szerelem,

jaj, velem mit tettél?

Hogyha már ezt tetted,

kicsit időzhetnél.

Maradj deres őszig,

maradj nap hulltáig,

fehér hold keltéig,

koporsóm teléig.

(Rab Zsuzsa: Parafrázis)

Mitől lesz egy férfi gyámoltalan, gyenge? Náthától, influenzától? Mitől lesz egy ketrecharcos nyivákoló pulya? Szívébe tőrtől, bokatöréstől? Hát nem fáj neki, ha pofozzák, gáncsolják, ütik. Így nevelték; a férfit a sors, az istenek néha jól megbüntetik. Jól megbüntetik, meg jól helyben hagyják. S az meg fog nélkül, mosolyogva tűri a sorsát. És talán még élvezi is. No, nem a fájdalom gyönyöre hajtja, nem valami buta, ösztönös perverzió, hanem mert tudja, minden harc; reggel felkelni, munkába menni, helytállni, legyűrni a test kényszereit, koncentrálni. Minden harc, még szeretni, hinni és remélni is.

A férfi ott csúszik meg, amikor a benne lévő energiákat csúfolják meg. Ott, akkor lesz gyámoltalan, amikor magát istenekhez mérné, de viccet csinálnak belőle és ujjal mutogatva kinevetik. Amikor kohó-forró szerelmét lefitymálják, hazugnak, gyerekesnek tartják és szembesítik; hát azt hitted… de cuki… A férfi akkor semmisül meg, amikor a benne lévő atomerőműről bebizonyítják, annyi elektromosságot, hőt sem képes termelni, ami egy röpke szalonnasütés parazsához elegendő lenne. Lecsupaszítják, Sámson-haját leborotválják és mint női antipólusát, Cersei Lannistert, pucéron hajtják végig a város fő utcáján.

Vannak csöndes, magukat emésztő férfiak. Vannak könnytelen, hangszalag nélkül született férfiak, akik egy módosult kromoszóma élő, eleven, de szisszenéstelen szobrai. Vannak vadnyugati férfiak, gladiátor férfiak, akik úgy élik életüket, mintha minden pillanatban Szkopásznak állnának modellt.

És vannak cserfes, beszélő férfiak. Vannak, akikben meg tud szólalni a Kosztolányi „kisgyermeke”, akik képesek a férfit nyomasztó félelmekről, kínokról, lelket rágó férgekről beszélni. Vannak, akikből egy-egy ritka, urándúsított szerelem úgy csalogat ki dalokat, balladákat, ódákat, drámákat, hogy az már nem holmi gyermeteg panasszá lesz, hanem érettségi tétel…

Ne fogjon hát senki könnyelműen a húrok pengetésihez! Ne nyavalyogjon buta, bárdolatlan a szavakat eszköznek használó férfi. Ne nyivákoljon, ne üzengessen füstjelekkel, ha csak talmi, földhözragadt bajok bántják. Csak akkor merjen ordítani, ha félő, hogy szíve-reaktorában az üzemanyag olvadni kezd és végzetes tragédiával fenyeget. Minden más esetben hallgasson, mert az nem szerelem volt, csak álmában ért katonadolog….

Ami nem szerelem,

visszadobja a száj is,

mint csömörös pecsenyéket,

 

ami nem szerelem,

visszadől, mint borok a túlról,

mint bumerángok,

de sohasem, mint a visszhang,

sohase, mint a fecskék.

 

Ami szerelem,

ha falánk is százszor,

csak, mint a fecskék, úgy jöhet vissza,

s maga-feledten, mint a visszhang,

mint gyermeked száján

visszajön a tej.

(Páskándi Géza: Visszajön a tej)

Valamikor a múlt században a Petőfi rádióban volt egy műsor. Apukám világa volt a címe és egy fenegyerek, a magyar Howard Stern, Csiszár Jenő vezette.  Csiszár éppen hogy, de korban, akár az apám is lehetett volna. Egy alkalommal „levelet” írtam neki, legnagyobb meglepetésemre be is olvasta a műsorban, majd többször is idézett belőle. Főiskolás voltam. Kapunyitási pánikkal küzdöttem. Szorongtam. Az élet értelméről tettem fel neki kérdéseket. Dicsérte a soraimat és azt mondta, napok óta gondolkodik rajtuk, mit is feleljen…

Apukám világa… Jenő gondolkodott rajta. Majd, amikor napokkal később minderről édesapámnak beszéltem, akkor ő csípőből válaszolt a szorongásig izgató kérdésekre… Apukám világa… Apukám világában mindenre van válasz, könnyű, mosolygós, örök érvényű. Nincs szükség ókori bölcsek aranyköpéseire. Édesapám könnyedén, érthetően beszél a világról és int, van még időm, de kezdjem el okosabban használni…

Ez jutott eszembe, amikor Madarassy György, festőművész friss, ropogós webportálját lapozgattam. Gyuri egy évvel idősebb apámnál. Bölcsességüket, legyűrhetetlen energiájukat, derűs optimizmusokat ugyanazok az évtizedek alakították ki. És a párhuzamok itt még nem érnek véget; mernek nagyot álmodni és ha kell, az álmot két kézzel kovácsolják valósággá. Ők azok, akik napot hegesztenek az égre, akik a bolond órákat értelemmel töltik meg, akik okos telefonok nélkül is valóban okos édesapák…

Nézem Gyuri festményeit és rájövök, ez a képek ugyanazt mondják el csúcsművészi kódokkal, amiről apám beszélt nekem, miközben nevelt, és embert faragott belőlem.

Miközben „lapozgatom” az oldalt, szinte hallom Gyuri szavait. Tavaly nyáron, egy kávé mellett, mosolyogta meg pillanatnyi kínjaim. Majd szinte rám nyitotta a nyár kapuját, hogy az árnyékba ragadt szívemet újra fénybe öltöztesse. "Zsoltikám, a lányok jönnek-mennek, hát ne dőlj be a női nemnek... Lesz abból még igen is!!!" - mondta és még a kávémat is állta, pedig én akartam őt meghívni.... 

Gyuri világa már csak ilyen; mesteri, őszinte és letisztult. Minden képében jól olvasható üzenet, de egyik sincs túl írva, egyik sincs túl magyarázva, csak fogja a kezed, csak mosolyog rád, és hagyja, hogy a megkezdett képzeletet te töltsd meg, hagyja, hogy a megkezdett sort te írd tovább, hagyja, hogy világába belepillantva a saját önreflexiód segítségével értsd meg, mi a valódi értelme a világnak.  

Finom gesztusok, finom élmények. Madarak, virágok, színek. Talán felismered a Nagybánya-Nyíregyháza kálvária stációit. Talán felismersz egy arcot, talán tudod a lábadhoz térdeplő virág és bokor nevét, talán könnyekig meghatódsz, hogy milyen szürke és buta a szemed íriszén nap, mint nap felkelő és lenyugvó világ, mert csak Gyuri látja benne a csodát…

Mert ismerem ezeket a madarakat, bennem élnek ezek a csendéletek, ismerem ezeket az arcokat, épületeket. Álltam a megfestett ereszek alatt, beszéltem már ezekkel az emberekkel és szagoltam ezeket a virágokat… De milyen sekélyes, monokróm az én világom ezekhez a Madarassy-pillanatokhoz képest. A Városházán, a Marso telephelyén gyakran ácsorgok Madarassy festményei előtt. Gyakran hallgatom a belőlük áradó zenét és harmóniát. És  most, hogy itt a weboldalon még többet kaptam belőle, most döbbenek rá, hogy képbe írva, most tisztán, csomagként kaptam meg Gyuri hitét, szeretetét és reményét. Kaptam egy nagy adagot a keresztény örökségéből. Látom, mit jelentett neki a szintén a Kárpátokból induló Munkácsy, hogyan épült be szívbe, ínba és ujjba Jézus születése és keresztre feszítése…

Most értem meg csak igazán, hogy Gyuri minden egyes tokaji bicikliútja zarándoklat és egy nagy lélegzetvétel, hogy minden munkás napra legyen ihlete és kitartása ismét és ismét felmászni a saját keresztjére…

Gyuri! Tudom, hogy télen iszonyú hideg az a műterem, tudom, hogy ha úgy akarják a jeges szelek, még hó is kavarog azokra a sokszor szakrális művekre. De hidd el, ezekkel a festményekkel te megtöröd a tél uralmát és fityiszt mutatsz a pusztulás pokoli urainak.

Szerencsém van, hogy ismerhetlek!  

https://madarassygyorgy.hu

Egy komolyabb bejegyzésnek indult. A csempészről. Clint Eastwoodról. Arról, hogy közel ötven évvel idősebb mint jómagam mégis jobban szeret élni, mint én. Közel 50 év előnnyel is azt üzeni, az élet tele van csodákkal és baromira nem a telefont kell nyomkodni.

A csempész remek film, tele társadalomkritikával, tele életigenléssel és egy borzasztó egyszerű message-dzsel; vedd már észre, hogy egy életed van és most kell jól csinálni. Sokat együtt lenni a szeretteiddel, sokszor bocsánatot kérni, ha hibáztál és járni az utad. Legyen bármennyire rögös, nehéz, menni, menni előre.

Eastwood miközben több száz kiló kokót szállít A-ból, B-be, énekelget. És miközben dalolgat, eszembe jut az Óz, a nagy varázsló (szigorúan a magyar, két bakelit lemezes változat: https://www.youtube.com/watch?v=hFeAqMJ_taM ), amikor Dorka, a Bádogember, az Oroszlán, meg Totó kutya énekelni kezd, hogy ne féljenek… Mert, aki énekel abból elpárolog a félelem… Mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán.

Persze írhatnék a Bolti szarkákról (Shoplifters) is. Persze mondhatnám, hogy az a japán film milyen döbbenetesen erős és katartikus, mégis Mr. Eastwood előtt veszem le a kalapom. 89 évesen még mindig képes ajándékot tenni az asztalra. Kifogyhatatlan, zseniális, bűbájos.

A kritikusok azt írták, jó-jó, de nincs drámai érzéke. Mr. Eastwood, amikor idáig ért az olvasásban, ha egyáltalán olvas kritikát, elmosolyodott: gyerekek…gyerekek vagytok…   

Apám hív, mondja, hogy elmentél. Apám hozzáfűzi, talán nem véletlen, hogy a családunkból két generációval is utaztál. Vele Kijevet, Moszkvát, Tbiliszit és Jerevánt jártad meg. Te voltál a csoportvezetőjük.  Jómagam meg Párizsban és Strasbourgban hallgattam kedves adomáidat. Június volt és ujjongtunk, egy csokorra való, szépséges, nyíregyházi gimnazista lány között zötykölődtünk vagy háromezer kilométert. Na meg együtt szurkoltunk, hogy Sólyom Lászlót válasszák meg köztársasági elnöknek...

Emlékszel, még nincs tizenhárom éve, hogy a vacsorához kapott, könnyű vörösbortól, fényes magyar dalokat énekeltünk a kantinban, Massyban. Aztán szerencsétlenségünkre nem együtt jöttünk haza. Strasbourgban vacakolni kezdett az egészséged és néhány napig a helyi kórház vendégszeretetét élvezted. Szurkoltunk neked, izgultunk érted. Aztán két hét múlva a Kossuth téren futottunk össze. Mintha mi sem történt volna, széles mosollyal, panyókára vetett, világos zakóval, makulátlan fehér ingben lépkedtél, mint egy született arisztokrata.

Karcsi bátyám! Így emlékszem rád; régivágású, karizmatikus úriemberre. Úgy őrizlek az emlékeimben, mint akinek példamutató tartást adott a Jóisten. Amikor beléptél a Városházára, magaddal hoztál valami könnyű életigenlést és valami nyírségi derűt. Magaddal hoztad Krúdy világát, a mesés Aranykor finom rezgését. Hogy a lelked, szíved vagy az élettapasztalatod sugározta a derűt, azt már sose fogom megfejteni.

• Add át üdvözletem, édesapádnak! – mondtad kezet fogva és soha nem felejtettelek el otthon megemlíteni.

Most itt a tavasz. Ismét fényes a Kossuth tér, ismét ragyognak a nyíregyházi lányok. Ismét főznek forró feketét, csak Téged nem talállak majd, hogy kibeszéljük ezt a cudar, de mégis szeretnivaló világot. Hogy téged hallgatva úgy menjek majd haza, van még szeretet, hit és remény…

Isten veled, Karcsi bátyám…

Keresheted őt, nem leled, hiába, 
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, 
a múltba sem és a gazdag jövőben 
akárki megszülethet már, csak ő nem. 

Le garázsba! Egy fél óra. Nem baj! Le garázsba! Ha nem vagy kripli 1 perc. Most két mankóval, óvatosba, okosba, minimum 10 perc le. 7 perc fel. És jut eszedbe minden, a kis bicebóca és Deák Bill Gyula. Finoman suttogja a füledbe: rossz vér... Lassú minden mozdulat, mint egy komoly blues. Rossz vér...

Jézus a pusztában, a pasi gipszben, mankó a kézben. Arról álmodsz minden éjjel, hogy most jön el a csoda, amikor egyetlen éjszaka alatt összeforr, megszűnnek az ödémás foltok és csak röhögsz, röhögsz az egészen. Rossz vér...

Rég olvastam ennyit. Már kívülről tudom, mi lesz a NatGeo-n. Írok, olvasok. Tyúkszemesre ülöm a fenekem... Rossz vér...

Le a garázsba! Lemenni. Kimenni. Mankóval az úton. Rossz lábbal nézni, ahogy elmennek melletted az autók, gyalogosok, biciklisek. Minden lépcsőfok új meglepetés. Vajon most csúszik-e, most zakózik-e, Mr. Nyughatatlan. Még 4, még három, most a magasföldszint sem álom. Amikor azt két fordulónyi lépcsőt leküzdi, büszke. Ajtó kinyit, levegő a tüdőbe. Érzem a tavat, érzem a Bujtost. Érzem, hogy élek. Te nagy ég, hát ennyi madár hogyan lehet az égen? Addig kullog, míg a marka meg nem fájdul, aztán visszafordul. Be a garázsba! Be a garázsba! Beül a kocsiba, az mint egy céda, szó szerint felvillanyozódik; csalogat, hívogat. Kacsintgat az indítógomb… Indít. Lenyomja a kuplungot… Feljajdul. Soha nem akart, most automata váltóról álmodik, miközben a lábához kap. 15 nap alatt még nem forrt össze rendesen, 15 nap csoda lenne… Rossz vér...

Nagy krokodilkönnyek. Nagy sós, krokodilkönnyek. Hallgatja a zenét, járatja a motort. Aztán leállítja a gépet. Kiteszi a mankókat. Finoman végigsimítja a puha műszerfalat és kibiceg. Felbiceg. A Jóisten áldja meg…  

Még legalább 2 hét... Rossz vér...

Fake-ek és ellensúlyok, nemállnakbeasorba, mindenkipatásördög, píszimód, álhírgyártóapplikáció, kampányvan, a„zemberekérdeke”, mintaállampolgárijogéskötelezettség, mimentjükmegabolygót, mimentünkmegtéged, kihasznál, kiszipolyoz, nembaloldalondobogaszíve, kerszténynépiliberálisbolsevik, deszívből, szélsőségesenjámbor, szélsőségesenbaráti, keletiadaldenyugatratart, sorosanegybakapcsolatpárhuzamosságok, mindenkiokosafészen, csak a fészen tájékozódó, BREXITpártipárizsiármány, (be)vándor(ló)cirkusz, MIGránts egyet, vagy kettőt!, csápultova, a magyar a szlovák nyelvjárása, nyugatrólutaltpénz, szőke próféta, illuminálók, vájtfülteszt, hazámhazám,  anticiklonbanhálószobábanturkáló, csapadék nem várható… Marad, aki marad és jól befűtenek neki, nekünk, momentum együtt dékázik, furcsa párbeszédben a brüsszeli va(k)dalt.

Ha most vagy mostoha…

Nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet….