Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Ahová a fény vezet...

2020. február 11. - Cardinalis

És akkor megnyílnak az égi pályák. A Bethlen Gábor út nem a felüljáróra, hanem a végtelenbe vezet. S az út mellett nem fák, hanem hatalmas ősök, édesapám, nagyapám és a felmenők állnak, csupa férfi, csupa nagy formátumú koronaőr. Mosolyognak rám és én megilletődve, de zavarom nem mutatva indulok a fény felé. Visszafelé. Hogy tudjam, hol rontottam el.

Ez a nyomozás színtiszta magánügy. És persze tudom, hogy folyton becsaptam magam, hogy hittem leányálmoknak, romantikus maszlagoknak, elhittem, hogy minden zsáknak van, pontos foltja.

Hát nincs. Igazából semmi sincs. Ahol a folyó ered, talán egy tisztás lesz. Ott legel majd egy szarvas, ha csendben megyek és nem csörtetek. A szarvas agancsai között egy messze fénylő kereszt és talán az a szarvasünő elvezet engem egy várhoz. Egy várhoz, amelynek tízemeletes tornya van, de szerencsére nekem csak a hatodikig kell majd mászni… Vagy addig sem…

Az alkony mesét mond… Halkan. Az én mesémet, a te mesédet. Az alkony nagy színész, de az élet meg a legnagyobb játékos…

Én még csak ott járok, hogy nyelvtörőkkel lazítom a hangképző izmokat… Sok mondanivalóm lenne, de hallgatok. Hallgatok. Erős az, aki féken tudja tartani a szív forradalmár szavait…

20200211_171039.jpg

Ami a busó Mohácsnak, az a pulyaszedő Panyolának!

2020. február 10. - Cardinalis

neprajz-lex-2-435a.jpg

1965 februárjában a Magyar Filmgyártó Vállalat megbízásából Kiss Király forgatott az Isten háta mögötti Panyolán. Ekkoriban egy dokumentumfilm készült azokról a különleges néphagyományokról, melyeket még fel lehetett lelni az országban. A „filmnovella” panyolai része a Szamosháti farsangot örökítette meg és a néphagyományok iránti rajongásáról is közismert Basilides Ábris rendezésében valósult meg. A felvételeken részt vett egy másik legenda, Ujváry Zoltán is. A tanár úr ekkor még messze volt a kandidátusi címtől, meg attól, hogy tanszékvezetőnek nevezzék ki. Még csupán a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem adjunktusaként dolgozott a Néprajzi Intézetben. Az akkor harminchárom éves fiatalember visszaemlékezéseiből derül ki, hogy igazi csoda volt a forgatás. A csodát a falu egyik nagy hangú, nagy formátumú lakója teremtette meg. Szabó Gusztávnak hívták és Ujváry dicséri, Guszti bácsi színészi és szervezői képességeit. A későbbi professzor úgy ír róla, hogy a különleges felvételek Szabó Gusztáv nélkül bizonyosan nem valósulhattak volna meg. Ujváry jegyzeteiből az is kiderül, hogy igazi népi színjátékot rögzített a kamera. Pedig 1965-re azok a fonók, ahol a falu apraja nagyja megtekinthette ezeket a játékokat már a múlté lettek és Guszti bácsi volt az, aki a feledés homályát hozó évtizedek ellenére, élővé, élvezhetővé tette a szatmári hagyományokat.

(a filmhez itt a link)

Ujváry leírja, hogy a panyolaiak különböző játékokat mutattak be; betyár-, halottas-, gólya-, medve-, kecske-, lovas - és szitás – farsangos jelenetek váltották egymást, kérlelhetetlenül ragaszkodva a történeti hűséghez. A debreceni néprajzprofesszor megjegyzi, hogy például a betyárfarsangolóban a betyároknak sarkantyút kellett volna viselni. A faluban azonban egyetlen darab sem maradt a csizmadíszből és hiába mondták a szereplőknek, hogy a csizmájuk sarka nem is látszik majd a filmben, a panyolaiak mégis ragaszkodtak a sarkantyúhoz.

„Számukra a szerep, a hagyományokhoz való igazodás, a formában és mozdulatokban megszokott játék pontos eljátszása volt a fontos, amihez a sarkantyú is hozzátartozik, még akkor is, ha egy filmről van szó. A panyolai játékosok számára – mint egy vérbeli színésznek - nagyon fontos volt, hogy minden tökéletes rendben legyen. Ugyanez volt megfigyelhető  a medve - farsangolónál is. A gazdasszony nem engedte, hogy a medve az ágy alá bújjon. A játékos ez ellen felháborodottan tiltakozott, hiszen a medvejáték nagy jelenete elé komoly akadály gördült. A rendező, aki nem tudta, miért a tiltakozás, hosszasan kérlelte a gazdasszonyt, engedje már meg, hogy a medve az ágy alá bújjon. Csak amikor az ágy a levegőbe emelkedett és szétesett, akkor értette meg, hogy a medvejáték ebben a jelenetben éri el csúcspontját: a féktelen erőt és indulatot vezet le…” – jegyzi fel Ujváry Zoltán.

26 szatmári faluban űzték így a telet!

A Szamosháti farsang, Ujváry Zoltán szerint, 26 szatmári faluban, vagyis leginkább a Szamos völgyében volt jellemző. Aztán a hosszú évtizedeken keresztül csak az egyetemi jegyzetek őrizték a szamosháti emberek életszeretetét, játékosságát, leleményességet. Csupán a néprajzosok kiváltsága volt, hogy megmosolyogják és őrizzék az aprónép csodáját, ezeket a télűző „népszínműveket”…

panyolaneluztukateletdsc4767.jpg

Hogy aztán egy távolról importált polgármester fedezze fel, hogy micsoda kincset őriz a falu emlékezete. Ha jól tudom, Muhari Zoltán, Panyola polgármestere ugyanis a Jászságból érkezett a szatmári faluba, hogy aztán itt eresszen gyökeret. A jó levegő, a pálinka, a Szamos megszédítette és itt ragadt. Ahogy a helytörténetet kezdte fürkészni, eljutott a Szamosháti farsangig.

Eljutott az „alkoskodásig”, azokhoz az állandó szereplőkig, többek között a pulyaszedőig, a cigányasszonyig, meg a medvéig, és helyesen ráérzett, ezt a hagyományt meg kell eleveníteni. Életet kell bele lehelni és meg kell mutatni a világnak, hogy a „nemtudom” szilvából, meg a cigánymeggyből főzött nemes pálinka mellett, meglepő és mulatságos kincset őriznek ezen a vidéken.

És ha már játék, ebből kivette a részét a polgármester is. Kócbajszot kötött, pörge kalapot vágott a fejébe, a hátára zsákot vetett és máris kész volt a „félelmetes” pulyaszedő alakja, akivel a kisebb gyerekeket rémisztgették egykoron.

De ha egy szent bolond már van egy faluban, az bizony száz szent bolondot csinál; így kelt életre a cigányasszony, a gólya, a medve, a betyár, a huszár és az összes "jófirma" alak, akik egy időre csupán az Ujváry-féle jegyzetekben találtak menedékre…

panyola.jpg

Idén már hetedik alkalommal

Szombaton hetedik alkalommal vonult végig Panyola utcáin a beöltözött siserehad. Idén minden eddiginél több „alak” húzott magára maskarát. A telet koporsóba fektették és Szopkodi Jankónak becézték. A násznép nemcsak szedett-vetett volt, hanem megdöbbentően furcsa is. Úgy tűnt, hogy a nők igazából férfiak, a férfiak, meg női göncökben, parókában siratták a drága hallottjukat, aki utolsó leheletével is a kedves, de érdekes módon szakállas feleségére gondolt és aki meg a koporsó mögött zokogva, egy félbevágott vereshagymát a zsebkendőjében szorongatva rikoltozta; „- Kimúlt az én drága Jankóm, hát ki fogja most mán’ megenni azt a sok lekváros tésztát???”

panyola_balazs.jpg

A siserehad számos vendéggel, bámészkodóval kiegészülve végigjárta a falut, meg-megállva itt is, ott is egy kis táncra, muzsikára, és bohóckodásra. Sőt meglátogatták az új kézműves házat, ahol egy ügyes kiállításon mutatják be az alakoskodó Szamosháti farsang figuráit és még arra is volt tehetség, hogy a pálinka- és szilvalekvár főzés, valamint a hagyományos disznóvágás mozzanatai is megjelenítsék a különleges (táj)házban.

Az Isten háta mögötti Panyola önerőből került fel a térképre. Panyola titka, hogy kincseit nem elrejtve tartja, hanem egyre szélesebben kiáltva mondogatja, érdemes megtekinteni és a „drágaságot” még közkinccsé teszik. Ettől nem kevesebb, hanem több lesz belőle, mint a mesében!

panyolaneluztukateletdsc4787.jpg

Mert itt a pulyaszedő-polgármester a farsangi menet közben isteni szilvóriummal fakasztja mosolyra a telet űző népet és ezt olyan vendégszeretettel, őszinteséggel és kedvességgel teszi, hogy attól az embernek kedve lesz majd nyáron visszatérni és a Panyolafeszten a zöld, nyírott gyepen ücsörögve közismert muzsikusokat hallgatni.

panyola_balazs2.jpg

Még a filmeseket is kifigurázták!

De térjünk még vissza Ujváry professzor feledhetetlen alakjához. Tanár úr ugyanis azt is lejegyezte, hogy bizony a panyolai „színjátszók” még a tévéseket is dramatizálták. Úgy történt az kérem szépen, hogy a már emlegetett Szabó Gusztáv kitalálta, hogy játsszák el a forgatást, a maguk módján, a maguk eszközeivel, finom tréfát űzve a székesfővárosi vendégekből.

Így ír erről Ujváry Zoltán; „A filmfelvétel, annak technikai formája teljesen ismeretlen volt a játékosok számára. Nagy élményt jelentett nekik a technikai előkészülés, a rendező, az operatőr, a hangmérnök és a világosítók tevékenysége. Mint minden filmezésnél, itt is különböző problémák adódtak elő: vagy a fény nem volt megfelelő, vagy a hangfelvétel nem sikerült, vagy a képfelvétellel volt baj, vagy valaki a gépbe figyelt. Ilyenkor a rendező, operatőr bosszankodott, különböző megjegyzéseket tett, fejét fogdosta. Mindezeket a játékosok jól megfigyelték és olyan élénken reagáltak rá, hogy a felvételek utolsó napján leültettek bennünket a fonólányok közé, mondván, hogy most olyan játék következik, amelyet első alkalommal mutatnak be. Nagy meglepetésünkre a filmezést jelenítették meg, a filmezőket karikírozták ki. Már a filmes - farsangos (ahogy ők az újabb játékukat elnevezték) kellékei is ragyogó ötletről tettek bizonyságot. Az operatőrt alakító játékosnál disznóperzselő gép volt, amelynek hosszúkás, cső alakú nyílása van, az oldalára szerelt kézzel hajtható kerékkel. A filmfelvevő gépnek ez a játékbeli utánzata már önmagában is mosolyt fakasztott a nézőkből. A bambusznádra szerelt és a szereplők fölé benyújtott mikrofont a következőképpen utánozták: hosszú napraforgószár végébe egy villanyégőt dugtak, s onnan egy zsinórt vezetek el. A reflektorokat pedig fazékkal helyettesítették. A karikírozott személyeket külsejükben is hűen igyekeztek utánozni. A rendezőt a jellegzetes karimás svájci sapkával, a fővilágosítót kajla kalapjával, valamint a rájuk jellemző hanggal. Jelenetük érdekességét azonban nemcsak a külsőség, a forma nyújtotta. A játék menetében különösebb összefüggés nem volt, mint ahogy az ábrázolandó eseményben sem lehetett ezt megfigyelni. Az alakoskodó "rendező" utasításokat adott, s ha valami miatt az "operatőr" többször megállt: "Sanyikám, megőrülök miért nem jó?" és azután szívből kacagott, - mint ahogy a valódi rendező tette mindig a játékok bemutatása során és amiért nagyon meg is szerették őt, mert érezték, hogy egy megértő, a játékukban feloldó ember figyeli őket. A rendezőt bemutató szereplő játékában a karikírozás élében is a jó, a mindenkihez kedves, megszeretett ember alakját igyekezett mintázni, teljes sikerrel. Az operatőr alakjában - a valóságnak megfelelően - keményebb ábrázolás érvényesült. Érezhető volt a humor álarca alatt is, hogy amikor az "operatőr" mondja: "Mindenki menjen ki, aki nem tartozik ide" - a felvétel sikeréért aggódó ember ez, de aki még nem találta meg a hangot azzal a közösséggel, amelyben tevékenykedik.”

Talán ez kellene még Muhari Zoltán polgármester úrnak és csapatának feldolgozni. Talán így kellene újból és újból a világnak fityiszt mutatni, hogy a mai világ legismertebb karakterit is ábrázolni kívánják. Várjuk a Döbrögik, kutyaütő ügyvédek, orrukat mindenbe beleütő médiamunkások, celebek, infulencerek megjelenítését, hogy nevetve dörgöljék az orrunk alá; így látunk bennetek Panyolán, kedves felebarátaink!

(fotók: Balázs Attila, MTI, Pusztai Sándor, SZON mozgókép: Nádasi Zoltán riporter: Z. Pintye Zsolt)

 

Akit álmában kézen fognak és hazavezetnek...

2020. február 09. - Cardinalis

Te majd kézenfogsz…

Késő van… vagy korán. Ilyen ez, az ember sosem tudhatja. A bolygó most fordult egyet, kulcs a zárban és csupán a fény hiánya a sötétség. A csillagok meg. Na igen. A Hold degeszre ette magát. Vasárnap van. Biztosan hazament az édesanyjához. Aztán jött szép sorban; húsleves, töltött káposzta, meg kirántott hús.

Közben Presser énekel. Pici bácsi; amikor túl sok volt a borrr, meg a sörrr, az élet szétizél, meg agyongyötör...

Mámma' Debrecen a naposabbik arcát mutatta és, ahogy a toldozott-foltozott aszfalton hajtottam, arra gondoltam; hát ez lenne a híres cívis város? Ez. Ez ahol pintyezsolti, meg Nyilas Misi is, úgy, de úgy fázott. Aztán a Böszörményin betértem tankolni és megjátszottam magam; afféle rejtélyes úriemberként viselkedtem. Tudod, mostanában sokat nézem a James Bond filmeket. Kedves Vesper… Egyébként is a héten egy kora reggeli álomban olyan hosszan csókolóztunk, hogy munkába sem volt kedvem bemenni. Tudod, úgy ébredni, hogy a csókok íze ilyenkor a szádban méz és áfonya... 

Te, amikor visszaültem az autómba, a puccosba, akkor egyszer csak az a nóta szólalt meg, hogy a szívemben nincs senki másnak hely.

És akkor azt éreztem, hogy a szívem meg a turbómotor egy ütemben kezd járni; csúcsra. Ahogy a sűrített érzés, akár a belső égés, meg az a buta négy ütem… Gondol, izgul, odahajt, hazamegy... Gondol, izgul, odahajt, hazamegy...  Ismered azt a torokban élő izgalmat; hogy az ismert utcák, az utoljára itt voltam boldog-boldogtalan végtelen érzése és szól a dal és dúdolom, hangom meg elmegy, elhagy, mert a torokba mászik a szív... 

„Lehet, azt is hallod, hogy elcsatangoltam. Ahogy bandukoltam vissza, én csak rád gondoltam.”

És jöttem vissza a magányos keletbe, jöttem hagytam magam mögött az égbe vezető légikikötőt, hagytam magam mögött a teret, amely minden reggel, minden este láthat, ahogy kiszállsz a kocsiból…

„Lehet, százszor hallott, földhözragadt, primitív ez a mese, lehet, elcsépelt a gondolat, kicsit giccses a kezdete. De most az egyszer hadd maradjon így, most az egyszer hadd legyen jó így.”

És akkor ez a fegyelmezett élet, ez a szűk marokkal mért álmodozás, ez a hétköznapi koncentrációs tábor magába szív, és erősnek kell lenni, nem csírának, csicskának, hanem erősnek. A szerelem egyszer használatos nejlon zacskó, elfújja a szél… Kár, hogy néha ott ragad a zacskó a nyírségi akácok tüskéin és akkor sikolt a februári szélben.

effects.jpg

Gumizene a purgatóriumban...

2020. február 09. - Cardinalis

Purgatórium….

Beülsz a moziba és egymilliószor meg kell nézned, hol rontottad el. Egymilliószor megy el. Búcsúzik, sietve pakol. Egymilliószor hullanak a könnyek. Egymilliószor csalódik. Étlen-szomjan, műtétre készített lélekkel ülsz a teremben, egy hokedlin és az IMAX vásznon pontosan egymilliószor ismétli meg: csalódtam benned. És semmit, de semmit sem tehetsz. Nézed. Egymilliószor. A szíved hasad, ahogy látod az arcát… Egymilliószor és aztán lekapcsolják a vetítőgépet. Sötétség. Bukdácsolás. És minden kezdődik előről..

Hoppá! Ön tudja hogyan kell helyesen Jósa András nevét kiejteni?

2020. február 05. - Cardinalis

josa.jpg

A minap egy „nyelvhelyességért” aggódó, kedves hallgató hívta fel a Best FM rádiót. A telefonáló arra kérte a rádióadó munkatársait, hogy felejtsék el végre azt, hogy a hírekben Jósa András nevét „zs”-vel mondják, mert szerinte az örökbecsű polihisztor (életrajz itt) nevét úgy kell ejteni, ahogy írjuk; nemes egyszerűséggel Jósának…

Bár a telefonáló aggódása megsüvegelendő, azért már most, az elején jelentsük ki, nincs igaza! Jósa András nevét a hírolvasó helyesen "zs"-vel ejtette!

És most arra kérem a nyájas olvasót, hogy tartson velem egy virtuális nyelvtanórára. Mert bevallom őszintén, jómagam magyar-német szakos tanárként végeztem és most itt az alkalom, hogy végre visszatérhessek, - még ha botcsinálta módon is -, a gyökereimhez…

A szépunoka már csak tudja!

A történetet kezdjük ott, hogy Nyíregyházán a helyi múzeum minden évben tiszteleg a névadója előtt. Mivel Jósa András november 30-án született, az emléknapot, az utolsó őszi hónap végén rendezik meg. A múzeum a Jósa napra rendszerint meghívja a polihisztor leszármazottjait is. Így jelent meg a Városháza Krúdy termében 2015-ben dr. Vígh András, akinek az orvos-régész a szépapja volt. A család csak "Jósa-nagyapaként" emlegeti az egykori főorvost és múzeumalapítót. Vígh András televíziós újságíró számos anekdotát őriz a szépapjáról.

Az egyik Jósa-nagyapa szerénységét és egyszerűségét bizonyítja. Állítólag az egyik lánya éppen egy szép ruha miatt nyaggatta a szeretett édesapját és így fordult hozzá; - De hát drága apukám kérem, ezt a ruhát annyira hordják! Mire az orvos fel sem nézett a munkájából, csak ennyit dünnyögött válaszként; - Hordják, hordják… A trágyát is hordják! A másik történet szerint Jósa András volt a Csaló köz névadója, merthogy akkoriban itt az erdőszélen, sok ügyvéd építtetett magának villát…   

Ami nekem egyből feltűnt, hogy András konzekvensen „józsának” ejtette a szépapja nevét. Amikor pedig rákérdeztem, hogy bizony Nyíregyházán nem csupán „józsának”, hanem az íráshoz hűen Jósának is ejtik a nevet, akkor ő nagyon határozottan kijelentette; egyértelműen „józsának” ejtendő a családnév.

Akkor most Jósaváros vagy Józsaváros?

Egyébként az igazi nyíregyháziak mindig is „józsaként” emlegették a kórház és a múzeum névadóját, ezt bizonyítja az a tény is, hogy hiába Jósavárosnak írjuk, az egykor „csillagvárosként” elhíresült, az egykori régész-orvosról elnevezett városrész nevét, a köznyelv azt „józsaként” ejti, minden szívbaj és skrupulus nélkül.

opera_pillanatfelvetel_2020-02-05_214641_www_google_hu.png

A nyelvtudományra támaszkodva

És most jöjjön egy pici nyelvtan, ami alá is támasztja az írás és a kiejtés közti különbséget. Az első és legfontosabb, hogy rendet vágunk az „s” és a „zs” hang között. Mindkét mássalhangzót a fogmeder mögött képezzük, azaz a nyelvünkkel a kemény szájpadlás és a fogmeder közötti részt érintjük, amikor egy „s” vagy „zs” hangot képezünk. A képzés helye hiába ugyanaz, az „s” hang zöngétlen, míg a „zs” kétségtelenül zöngés hang. Ugyanakkor ezek réshangok, azaz úgy bújnak elő az ember „szájából”, hogy a hangképző szerveink közben rést alkotnak.   

A „zs” hang érdekessége, hogy jelenlegi tudásunk szerint az ősmagyarból és az ómagyarból ez a hang még hiányzott. Őseink azonban az ómagyar korban számos szláv eredetű jövevényszót átvettek, ilyen például a rozs és zsír szavunk. Ám ekkoriban „zs” híján, nemes egyszerűséggel „s”-sel ejtették ezeket a jövevényszavakat. Kis idő elteltével azonban a „zs” hang soha nem látott népszerűségre tett szert és meghódította a magyarságot. Többek között ennek a népszerűségi hullámnak köszönheti ezeknek a soroknak a szerzője is azt a tényt, hogy nem az eredeti forma szerinti Soltnak, hanem a magyar fülnek talán szebben hangzó Zsoltnak anyakönyvezték. A „zs” hang karrierjéről egyébként a Nyelv és Tudomány című weblapon Kálmán László : KENESÉTŐL KANIZSÁIG, A zs diadalútja címmel írt figyelemre méltó tanulmányt.  (a tanulmány itt érhető el)

A családnév nyomában

De térjünk vissza a Jósa névhez. A boldog emlékezetű Mizser Lajos előszeretettel kutatta a családi nevek eredetét. A Bessenyei György Tanárképző Főiskola egykori, nagyszerű tanára a Nyelvtudomány hasábjain írt valamikor egy tanulmányt a 16. századi Beregszász családneveiről. Ebben azt fejtegeti, hogy a "Josa" mint családnév két személynévből is levezethető. Szerinte eredeztethető a német Johannesből rövidüléssel, majd a magyar a rövidített formát a „-sa” képzővel látja el, vagy a családnév kialakulásánál szerinte szóba jöhet a József név rövidülése, amihez végül az „-a” képzőt ragasztották őseink. (itt) Nagy Géza ugyanakkor Az Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete című munkájában azt fejtegeti, hogy a Józsa nevet az ősmagyarok már a Volga környékéről hozták magukkal, miután a bolgárokkal találkoztak. Hozzáfűzi, hogy a középkorban ezt a  családnevet a Josephus magyarított alakjának tartották, ám abból szerinte nem lehet levezetni. Sokkal inkább arra gyanakszik, hogy a héber Jehosua, Josua, vagy pedig a Josiah (Jósiás) névből származhat. (itt)

Valószínűleg neki lehet igaza, mert ha levesszük a polcról a Károli Gáspár féle, 1590-es Bibliafordítást, ott Mózes első öt könyve után Józsué(!!!) könyve következik, ami pedig nagyon hasonlít ahhoz a formához, ahogy manapság a bennszülött nyíregyházaik ejtik Jósa András nevét, azaz „JÓZSÁNAK”.

Debrecen is segít!

Hogy a „Józsa” ejtés a helyes, arra a Debrecenhez 1981 óta tartozó településrész is jó bizonyíték. Mert az itteni földek XVIII. századi tulajdonosa egy bizonyos Jósa család volt és mit ad isten, az istenadta nép csak Alsójózsa és Felsőjózsaként emelgette a törökdúlás után kialakult két is falucskát.  A két falu egyesült, aztán Debrecenhez már Józsaként kötődött. (Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy Jósa András ennek a Jósának vajon vér szerinti, vagy csak névrokona lehetett...)

opera_pillanatfelvetel_2020-02-05_235013_www_google_hu.png

A napkori feladvány

És még egy fontos dolog, hiszen például Napkoron a 19. század nagy, romantikus írójáról nevezték el az általános iskolát. A névadó itt báró branyicskai Jósika Miklós. Az ő esetében, már a Wikipédia is felhívja a figyelmet, hogy a személynév „józsikának” ejtendő! (itt csekkolható)

Ha valakinek feltűnik a Jósa és a Jósika családnév közötti hasonlóság, akkor máris bólogathatunk. Mindkét családnév erdélyi eredetű és nagy valószínűséggel mindkettő töve a már említett, bibliai személynevekből származhat.

Végszó

A tősgyökeres nyíregyházi eddig is tudta, mindenki másnak pedig hívjuk fel a figyelmét, legyen szó „bekerült” politikusról, intézményvezetőről, vagy bárkiről, hogy a Jó(z)sa András Kórház és a Jó(z)sa András Múzeum minden körülmények között „zs”-vel ejtendő!

A népköltő tavaszi dala...

2020. február 02. - Cardinalis

Anker, anchor, horgony… Míg állni látszék a hajó, Bár a folyó szaladt. És akkor Pilinszky beszél apokrifül; Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat…

S ezt a korán jött tavaszt dicséri az ég, a föld, a láthatár, moccannak rügyek, gyökerek, a folyó mélyén az ezüstbe mártott hal. Mert kibontott barna hajjal, hosszan kacagva vágtat be a lovon a tavaszlány, szántóföldeket simogató, barna szemével és hajzuhatagával érinti, boronálja a megárvult földeket. A tavat szabadjára engedi a jég és tudom a susogó nád között, kicsi madár énekelni kezdesz…

És akkor én az évtizedek mamlasz rabja veled fütyülök; mint akinek se gondja, se búja, fütyülök az összes bolond nótát, amit szeretsz, fütyülök a világra, munkára, nagy megváltásokra; ahogy egy nap ragyog az égen, nekem sem kellenek tündöklő, de távoli, hideg csillagok…          

És nevetni kell, mert szánk bús sarkát szétfeszíti a mosoly, mert lélek, szív nem öregszik, nem fárad. A test lehet álmos, buta és görnyedt, mászkálhat rajtunk, árkos nyomot hagyva szarka lába, dönthet minket, hurut, vírus ágynak, azért az élet élni akar, a szív dobbanni, a szerelem meg úgy nőni, ahogy virágok bújnak elő a sötét földből, hó alól és mutatják meg fehér szirmaikat a meghatódni is képes világnak…

Akinek nehéz az elnézés...

"Péter" nem szégyelli, nem kér bocsánatot... a kirekesztés ellen tüntetők meg éppen egy jót kirekesztenek. A világ a feje tetején... Állítólag gyűlölnöm kellene, de szeretek, állítólag, ha lehullna rólam az álca, az indulat és rasszizmus ott vacognék; fehérként, heteroszexuálisként, görögkatolikusként.

És milyen érdekes, nem vacogok, nem ítélek, nem gyűlölök. Maradok tisztelettel, aki voltam, aki bár nem tökéletes, de tetszik tudni, Goethe ezt olyan jól megírta; a lélek mélyén él egy ősi szikra, mely igaz embert, igaz útra hajtja... Maradok akinek születtem fehér, hetero és akinek kereszteltek; görögkatolikus. Tőlem nem kell elnézést kérni. Megdobott kővel, hát imádkozni fogok érte... Csak értetlenül kérdezem, kit is, mit is képvisel?

candles-2903063_640.jpg

 

Futóbolondok boldogsága...

Tegnap futás közben rám köszönt a boldogság. Zihált a tüdőm, vergődött a bolond szív és kerülgettem a megolvadt higanyt, a csillogó, olvadó foltokat Bujtos-tenger jégpáncélján. Mondom, rám köszönt a boldogság és a nyakamba ült. Űzött, tolt előre. Tenyérrel verte a homlokom: ebből a játékból senki, de senki kerül ki boldogan. Mese az egész. Ebből a játékból csak a nem nevetek a végén a biztos, mégis tartást, gerincet ad a pillanatnyi, csalfa boldogság, ez a hajcsár, meg testvére az önző és hiú remény. Aztán emlékek kezdenek lobogni ebben a januári semmiben; ködben, esőben. Pedig folyton hullik ránk a napok hordaléka, betemet, ellopja a hajam barnaságát és ahogy a tükörben szembe néz velem a beérett férfi, megilletődöm; sem József Attilának, sem Adynak nem jutott ennyi a létezés édes-savanyú tortájából…

Futok. Nincs más. A hosszútávfutó bolond, de ékes pillanatokkal tűzdelt magányosságával. Az elvehetetlen hozzá beszéléssel, a szerelem-zsolozsmával, a sóhaj-hálával és bevillan mi ez a remegés a déli égen: lelkem északi fényben fürdik és ajkaimat fegyelmezetten egy végetlen csókra hangolom…

Gettókérdés Nyíregyházán: sürgető problémák, migrénes megoldások...

20200126_123902.jpg

(csendélet a Keleti-lakótelepről)

Tavasz…

  • Az a lyuk mi a falban? – kérdezem a cigányasszonyt. Egy rossz sezlonon három, maszatos gyerek játszik. A lyuk az ágy mellett éktelenkedik.
  • Patkán’. A z’egyik gyereknek a lába ujját is megharapta! Hijába a kutya, nem fé'nek – bólogat az asszony. Barna. Cserzett bőrű. Ráncos. Kendő, színes szoknya, lyukas blúz, meg egy ütött-kopott papucs rajta. Lábujjai sötétek a piszoktól. Anyám lehetne - gondolom, aztán kiderül, fiatalabb mint én.
  • Hét gyerekkel lakunk itten, de senki se segít rajtunk – önti rám a panaszáradatot.
  • Víz, villany? – kérdezem, mert feltűnik, hogy baj van.
  • Vizet a kútrúl hordunk! A házba ekkor lép be egy 5 éves forma, koszos kislány. Egy fél vödör vizet lögyböl. – A villanyt kikötötték. Mán két éve.
  • Akkor? – kérdezem meghökkenve.
  • A szomszéd ad. Dróton. Neki fizetek érte, ha jön a családi.
  • Mivel fűtenek? – értetlenkedek.
  • A rossz spórra mutat. Azon főz, azzal fűtenek. Télen is, nyáron is…

20200126_123309.jpg

(a Gerliczki Mihály utca, a távolban a Mercedes kereskedés)

Tél

Az utca végén állunk meg a tévés kocsival. Valami rossz érzés kerít hatalmába. Az utca biztos, de házszám nincs. Kóborló kutyák méregetnek bizalmatlanul. Könnyű dolguk van, ha bandázni akarnak. Kerítés errefelé alig, ami van, az meg nekik nem akadály. Aztán az egyik házból kiszaladnak a jöttünkre. Mondom kit keresünk. Mutatják. Ott. A ház előtt a latyakban papucsban, bermudában, na meg atlétában egy férfi cigizik. Egy rossz téli kabát panyókára vetve melegíti.

  • Jó helyen vagyunk? – kérdezem tőle.
  • Jó. Az asszony bent. Híjjam ki?
  • Bemennénk.
  • Hát jó…

Nyílik az ajtó. Egy vaskályha meleget ad, de kormot is rendesen. A falak színesek, de feltűnik, hogy rég volt festve. A kőpadló hiányos. A szobákban némi bútor, de csak olyan tessék-lássék módon. Néhány olcsó, harsányul színes kép, a falakon. Az egyiken havas táj, ezüstösen csillogó gagyi-hóval, a másikon egy Jézus kép. Mosolyog. Olyan "kínai" Jézus. Az asszony a konyhában. Megviselt bútordarabok között; minden foszlott, törött, hiányos. Egy rossz asztal, na meg egyetlen árva szék döbbenten hallgat. Az asszony megilletődve vezet körül. Kaptak egy mázsa fát. Szociális alapon. Azért jöttünk.

  • A gyerekeim iskolások. Kettő. Mindjárt jönnek haza. Legalább meleg van.
  • Meddig tart a fa?
  • Egy hónapig biztos.
  • De most még csak decembert írunk… - csodálkozom.
  • Majd lesz valahogy… - halkul el a szava.
  • Munka?
  • Nekem van. Közmunka – mondja csillogó szemmel. – Az uramnak nincs. Segélyen van. 27 ezer.
  • Az nem sok… - teszem hozzá a méretes közhelyt.
  • Hát nem…

Megérkezik a 16 éves lány. Középiskolába jár. Igazán helyes és bájos Szulamit. Meglepődik a kamerától.

  • Ez le fog menni a tévében? – kérdezi.
  • Le - válaszolom. – Nem örülsz neki?
  • Látni fogják… - csuklik el a hangja.
  • Kik? – firtatom.
  • Az osztálytársak… - és látom elszégyelli magát…

20200126_124000.jpg

(Látvány az Orosi út felől... patkányok szaladgálnak a romok között...)

A helyzet…

Tüzér, Gerliczki, Vandlik, Csáki, Tarcsai. A hírhedett Keleti-lakótelep utcái. Szemben a méregdrága autókat áruló Mercedes szalonnal. Kapható ott olyan "vas", hogy többet ér talán, mint az összes ingatlan a lakótelepen. Sokszor forgattam erre. Sok házban jártam és kár, hogy nem vagyok annyira ügyes, hogy le tudjam írni a nyomornak ezt a mélységes, istenverte bugyrát. Kár, hogy nem tudom visszaadni a lelakottság, a gazdátlanság lehangoló képét. A penetráns szagokat, a szemetet, a láncra kötött, csapzott, gondozatlan ebeket, a bedeszkázott, bepapírozott, sokszor ajtók és ablakok híján élő emberek megvetett világát. Egykor szociális bérlakások voltak, most putrik, kalyibák, favellák. Bádog, kosz és deszkaváros, egy darab "Brazília" a város szívében. Amióta összekötötték a Kállói és az Orosi utat bárki alaposan szemügyre veheti ezt a világot. És persze otthonok is ezek, szobák, ágyak, ahol emberek élnek, álmodnak és alszanak. Emberek akik ugyanúgy éreznek mint a környék gazdagabb utcáiban; hol éhesek, szomjasak, néha szerelmesek. Hol köpnek, sírnak, ölelnek...

20200126_123534.jpg

(Ebből a lakásból nemrég költöztek ki)

Hogy ki tehet a nyomorról; hogy ilyen körülmények, komfort és lélek nélküli otthonokban élnek itt a 21. században emberek, azt bizony komoly kutatóknak kellene kideríteni. Tanulmányozhatnánk, hogy mi volt hamarabb; a frusztráció, vagy az igénytelenség. Elemezhetnénk, hogy hol kezdődik ez a világ a; pénztelenségnél, vagy a nyomornál? De ezzel nem lennénk előrébb. A szociáldemokrácia lényege, hogy az ilyen körülmények között élő embereknek segítő kezet nyújtunk. Élhetőbb, komfortosabb, kellemesebb környezetet biztosítunk számukra, ugyanakkor jobb, ha segély helyett munkát biztosítunk, hal helyett, hálót. A gyerekeket meg tanítjuk, neveljük. Az ilyen és hasonló gettókat pedig felszámoljuk és az itt élőknek, főként a gyerekeiknek, hazai és uniós forrásokból igyekszünk jövőképet adni.

20200126_125728.jpg

(Közösen a kiútért; ezek már felújított lakások a Huszár-telepen)

Arról, hogy sehogy se jó... 

Egy pályázat segítségével most tizenöt családnak felújított, komfortos lakásokat adhat az önkormányzat, persze nem itt a Keletin, hanem a Guszevben. És persze hiába jó szándék, a pályázat, meg a felújítás, ebből is csak a probléma lett. A Keletin élők ugyanis régóta viszályban élnek a Guszev lakóival. Egy riport során azt mondták nekem, nem utálják, hanem teljes szívükből gyűlölik egymást. Hogy mi az oka az ősi gyűlöltségnek, nem sikerült kideríteni, de ettől a jelenség még létezik. Amikor először szóba került, hogy a Keletit felszámolják és az önkormányzat a Guszevban biztosít felújított ingatlanokat, már akkor hatalmasba ellenállásba ütköztek a döntéshozók. 

Pedig normális körülmények között, azt gondolná az ember, hogy ha nekem egy lepukkant élhetetlen lakás helyett, egy új, csili-vili otthont adnának, akkor én azonnal, örömmel mondanék igent a költözésre. A Guszevban ugyanis a régi házak többségét már felújították, pontosan azért, hogy a lehangoló komfort nélküli viskókból jobb, kellemesebb környezetbe költözhessenek a lakók.

20200126_130010.jpg

(A Sója iskola a Huszár-telepen; a szakemberek szerint jó kezekbe került)

A probléma az, hogy a felújítások, a közeli görögkatolikusok által üzemeltetett iskola ellenére a jogvédők, civil szerveztek és okoskodók szerint a Guszev így sem több egy kipucolt szegregátumnál. A Guszev, - szerintük -, nem több egy vérbeli cigánytelepnél, hiába újulnak meg az egykori laktanya épületei. A jogvédők azzal vádolják a várost, hogy az egyik gettóból most a másik gettóba költözteti az embereket és ezzel nem oldja meg a problémát.  Tessenek csak visszaemlékezni, hogy az iskola miatt még az akkori szakminisztert, Balog Zoltánt is tanúként hallgatták meg, éppen itt a nyíregyházi bíróságon.

20200126_125818.jpg

(Új tető, szigetelt sorház, kicserélt nyílászárók; a Keletihez képest nyugati minőség!)

A jogvédők azt harsogják, hogy a városnak a Keletin élő családokat nem elszeparálni kellene, hanem úgy elhelyezni őket szerte és szét a városban, hogy ne egy tömböt alkossanak, hanem szétosztva kapjanak új esélyt az életre.  És ezzel fel is adják a leckét. Mert, ha lehull rólunk az eufemizmus álarca, akkor bizony őszintének kellene lennünk. Iszonyú őszintének. A cigányság integrációja ugyanis 1990 óta minden alkalommal elbukott. Minden alkalommal meghiúsult. Az erre szánt pénz eltűnt, elpárolgott, ezt maguk a cigány politikusok ismerik el. Akik ki akartak törni, azok pedig valahogy az összes támogatást megragadva, sokszor szalmaszálakba kapaszkodva is kiröppentek a telepekről. Akiket pedig a felzárkóztatás nemes képeltével csak úgy elhelyeztünk, azok nem ritkán  az új szomszédoknak okoznak fejfájást, problémát. Ha ezt nem hiszi el egy jogvédő és okoskodó, ajánlom, hogy nézzék meg azokat az ingatlanokat, melyeket egy-két éve használnak a gettókból kiköltöztetett lakói, kérdezzék meg a környékben élőket, hogy mit gondolnak az új szomszédokról… Kérdezzék meg el tudják-e adni a lakásukat, ha esetleg úgy érzik, ilyen szomszédok mellett nem akarnak tovább élni. 

20200126_125632.jpg

(Csendélet a "híres" Dália utcából)

És a ráadás...

A Keletiről most 15 család költözött új, kicsinosított otthonba a Guszevben. Volt rögtönzött lakossági fórum, amit persze a jogvédők is motiváltak, volt tiltakozás, jöttek a cikkek, hogy micsoda embertelen bánásmód ez… Pedig az érintett családokkal a költözést egyenként átbeszélték, szerződést kötöttek velük. A papírokat pedig aláírtak, hogy ők szívesen és nem kényszerből mennek… Akinek esze van menne is. Ahogy minden jó érzésű ember, valószínűleg az itt élő többség is úgy gondolja, ezt a gettó-zárványt ugyanis értelmetlen felújítani, ezt fel kell számolni. Esélyt kell adni arra, hogy ez a városrész új lehetőséget kapjon. 

Aztán valahogy mégis jöttek az okoskodók, készültek az interjúk és véleménycikkek, hogy micsoda disznóság folyik Nyíregyházán…

Pedig az igazán tragikus az, ami sok esetben a kiköltözők után marad. Egy mai videó tanulsága szerint 30-40 kutyát hagytak maguk mögött a családok. Némelyik láncra verve, mások az utcán kóborolva. Csak úgy étlen-szomjan. Nem ítélkezem. Tegye meg az, akinek van bátorsága hozzá. Egy biztos a változás a fejekben kezdődik, a változáshoz akarat, szándék, cél kell. A változáshoz nemcsak külső, felső szándék kell, ember is kell. Kellene. Nagyon. 

20200126_125601.jpg

(Egykor katonatisztek laktak itt, most megújult és várja a lakókat)

Hidegkamra forró szíveknek

Tessék elképzelni egy hidegkamrát. Nagyon hideg lehet benne. Tessék elképzelni embereket, akiknek csak a szemük látszik, és szaloncukorként, beburkolva csodát remélnek. A hajlító izom-gyulladás nem vicc. A hidegkamra például ilyenkor segíthet. És tessék elképzelni a 40 éves Miklósa Erikát, aki már lemondott a rózsaszín felhőkről, a végtelen, önfeledt, önmagadért szerető szerelemről és csupán azt reméli, hogy ez a hidegkamra majd kihúzza a lábából a gyulladást és indulhat a New York-i maratonon. És mit ad isten, ott ebben a rettenetesen fagyott kamrában, ahol csak a szeme látszik, ahol csak a hangja hallatszik egy embernek, megismerkedik valakivel, aki miatt az egész életét felrobbantja.

Egy beszélgetés, néhány szempillantás, egy gondolat elegendő, hogy amikor hazamegy, azt mondja az akkori párjának; megismerkedtem valakivel, akivel le tudnám élni az életem…

És azt hiszem a szerelem ilyen. Tudod, hogy ki az igazi. Tudod jól, hogy kiből lehet az igazi. Mert igazából nincs igazi, csak ott, akkor, abban a szent minutában tudod, hogy „Ő” lehet(ne). Ha úgy döntenék, hogy dűtök-borítok, hogy átalakítom, hogy belevágok, hogy mindent megreformálok, átfestek, átvarrok, átfűrészelek, átrágok, átcsócsálok, mert „Ő” megéri. Mindent megér, mindent megváltoztat, mindent jelent, mindent tud, mindent…

Van egy pillanat az életemben. Nyolc éve történt. Volt egy pillanat az életemben, ami pont ilyen volt. Pontosan. Az elmúlt évek legszebb napjai, annak a pillanatnak a gyermekei. És minden kínom annak köszönhető, hogy nem tudtam felnőni, ahhoz a pillanathoz. Hogy volt pillanat, amikor nem tudtam értékén kezelni.

De az a pillanat ezerszer erősebb, mint én. Ezerszer erősebb a realitásoknál, számoknál, bárgyú valóságnál. Az a pillanat maga az élet… Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezt ilyen pontosan, tisztán tudhatom…   

Miklósa Erikának a hidegkamrás pasi lett a férje. Imádja. Gyerekük is van. Boldogok... Szerelmesek. 

süti beállítások módosítása