(csendélet a Keleti-lakótelepről)

Tavasz…

• Az a lyuk mi a falban? – kérdezem a cigányasszonyt. Egy rossz sezlonon három, maszatos gyerek játszik. A lyuk az ágy mellett éktelenkedik.
• Patkán’. A z’egyik gyereknek a lába ujját is megharapta! Hijába a kutya, nem fé'nek – bólogat az asszony. Barna. Cserzett bőrű. Ráncos. Kendő, színes szoknya, lyukas blúz, meg egy ütött-kopott papucs rajta. Lábujjai sötétek a piszoktól. Anyám lehetne - gondolom, aztán kiderül, fiatalabb mint én.
• Hét gyerekkel lakunk itten, de senki se segít rajtunk – önti rám a panaszáradatot.
• Víz, villany? – kérdezem, mert feltűnik, hogy baj van.
• Vizet a kútrúl hordunk! A házba ekkor lép be egy 5 éves forma, koszos kislány. Egy fél vödör vizet lögyböl. – A villanyt kikötötték. Mán két éve.
• Akkor? – kérdezem meghökkenve.
• A szomszéd ad. Dróton. Neki fizetek érte, ha jön a családi.
• Mivel fűtenek? – értetlenkedek.
• A rossz spórra mutat. Azon főz, azzal fűtenek. Télen is, nyáron is…

(a Gerliczki Mihály utca, a távolban a Mercedes kereskedés)

Tél

Az utca végén állunk meg a tévés kocsival. Valami rossz érzés kerít hatalmába. Az utca biztos, de házszám nincs. Kóborló kutyák méregetnek bizalmatlanul. Könnyű dolguk van, ha bandázni akarnak. Kerítés errefelé alig, ami van, az meg nekik nem akadály. Aztán az egyik házból kiszaladnak a jöttünkre. Mondom kit keresünk. Mutatják. Ott. A ház előtt a latyakban papucsban, bermudában, na meg atlétában egy férfi cigizik. Egy rossz téli kabát panyókára vetve melegíti.

• Jó helyen vagyunk? – kérdezem tőle.
• Jó. Az asszony bent. Híjjam ki?
• Bemennénk.
• Hát jó…

Nyílik az ajtó. Egy vaskályha meleget ad, de kormot is rendesen. A falak színesek, de feltűnik, hogy rég volt festve. A kőpadló hiányos. A szobákban némi bútor, de csak olyan tessék-lássék módon. Néhány olcsó, harsányul színes kép, a falakon. Az egyiken havas táj, ezüstösen csillogó gagyi-hóval, a másikon egy Jézus kép. Mosolyog. Olyan "kínai" Jézus. Az asszony a konyhában. Megviselt bútordarabok között; minden foszlott, törött, hiányos. Egy rossz asztal, na meg egyetlen árva szék döbbenten hallgat. Az asszony megilletődve vezet körül. Kaptak egy mázsa fát. Szociális alapon. Azért jöttünk.

• A gyerekeim iskolások. Kettő. Mindjárt jönnek haza. Legalább meleg van.
• Meddig tart a fa?
• Egy hónapig biztos.
• De most még csak decembert írunk… - csodálkozom.
• Majd lesz valahogy… - halkul el a szava.
• Munka?
• Nekem van. Közmunka – mondja csillogó szemmel. – Az uramnak nincs. Segélyen van. 27 ezer.
• Az nem sok… - teszem hozzá a méretes közhelyt.
• Hát nem…

Megérkezik a 16 éves lány. Középiskolába jár. Igazán helyes és bájos Szulamit. Meglepődik a kamerától.

• Ez le fog menni a tévében? – kérdezi.
• Le - válaszolom. – Nem örülsz neki?
• Látni fogják… - csuklik el a hangja.
• Kik? – firtatom.
• Az osztálytársak… - és látom elszégyelli magát…

(Látvány az Orosi út felől... patkányok szaladgálnak a romok között...)

A helyzet…

Tüzér, Gerliczki, Vandlik, Csáki, Tarcsai. A hírhedett Keleti-lakótelep utcái. Szemben a méregdrága autókat áruló Mercedes szalonnal. Kapható ott olyan "vas", hogy többet ér talán, mint az összes ingatlan a lakótelepen. Sokszor forgattam erre. Sok házban jártam és kár, hogy nem vagyok annyira ügyes, hogy le tudjam írni a nyomornak ezt a mélységes, istenverte bugyrát. Kár, hogy nem tudom visszaadni a lelakottság, a gazdátlanság lehangoló képét. A penetráns szagokat, a szemetet, a láncra kötött, csapzott, gondozatlan ebeket, a bedeszkázott, bepapírozott, sokszor ajtók és ablakok híján élő emberek megvetett világát. Egykor szociális bérlakások voltak, most putrik, kalyibák, favellák. Bádog, kosz és deszkaváros, egy darab "Brazília" a város szívében. Amióta összekötötték a Kállói és az Orosi utat bárki alaposan szemügyre veheti ezt a világot. És persze otthonok is ezek, szobák, ágyak, ahol emberek élnek, álmodnak és alszanak. Emberek akik ugyanúgy éreznek mint a környék gazdagabb utcáiban; hol éhesek, szomjasak, néha szerelmesek. Hol köpnek, sírnak, ölelnek...

(Ebből a lakásból nemrég költöztek ki)

Hogy ki tehet a nyomorról; hogy ilyen körülmények, komfort és lélek nélküli otthonokban élnek itt a 21. században emberek, azt bizony komoly kutatóknak kellene kideríteni. Tanulmányozhatnánk, hogy mi volt hamarabb; a frusztráció, vagy az igénytelenség. Elemezhetnénk, hogy hol kezdődik ez a világ a; pénztelenségnél, vagy a nyomornál? De ezzel nem lennénk előrébb. A szociáldemokrácia lényege, hogy az ilyen körülmények között élő embereknek segítő kezet nyújtunk. Élhetőbb, komfortosabb, kellemesebb környezetet biztosítunk számukra, ugyanakkor jobb, ha segély helyett munkát biztosítunk, hal helyett, hálót. A gyerekeket meg tanítjuk, neveljük. Az ilyen és hasonló gettókat pedig felszámoljuk és az itt élőknek, főként a gyerekeiknek, hazai és uniós forrásokból igyekszünk jövőképet adni.

(Közösen a kiútért; ezek már felújított lakások a Huszár-telepen)

Arról, hogy sehogy se jó... 

Egy pályázat segítségével most tizenöt családnak felújított, komfortos lakásokat adhat az önkormányzat, persze nem itt a Keletin, hanem a Guszevben. És persze hiába jó szándék, a pályázat, meg a felújítás, ebből is csak a probléma lett. A Keletin élők ugyanis régóta viszályban élnek a Guszev lakóival. Egy riport során azt mondták nekem, nem utálják, hanem teljes szívükből gyűlölik egymást. Hogy mi az oka az ősi gyűlöltségnek, nem sikerült kideríteni, de ettől a jelenség még létezik. Amikor először szóba került, hogy a Keletit felszámolják és az önkormányzat a Guszevban biztosít felújított ingatlanokat, már akkor hatalmasba ellenállásba ütköztek a döntéshozók. 

Pedig normális körülmények között, azt gondolná az ember, hogy ha nekem egy lepukkant élhetetlen lakás helyett, egy új, csili-vili otthont adnának, akkor én azonnal, örömmel mondanék igent a költözésre. A Guszevban ugyanis a régi házak többségét már felújították, pontosan azért, hogy a lehangoló komfort nélküli viskókból jobb, kellemesebb környezetbe költözhessenek a lakók.

(A Sója iskola a Huszár-telepen; a szakemberek szerint jó kezekbe került)

A probléma az, hogy a felújítások, a közeli görögkatolikusok által üzemeltetett iskola ellenére a jogvédők, civil szerveztek és okoskodók szerint a Guszev így sem több egy kipucolt szegregátumnál. A Guszev, - szerintük -, nem több egy vérbeli cigánytelepnél, hiába újulnak meg az egykori laktanya épületei. A jogvédők azzal vádolják a várost, hogy az egyik gettóból most a másik gettóba költözteti az embereket és ezzel nem oldja meg a problémát.  Tessenek csak visszaemlékezni, hogy az iskola miatt még az akkori szakminisztert, Balog Zoltánt is tanúként hallgatták meg, éppen itt a nyíregyházi bíróságon.

(Új tető, szigetelt sorház, kicserélt nyílászárók; a Keletihez képest nyugati minőség!)

A jogvédők azt harsogják, hogy a városnak a Keletin élő családokat nem elszeparálni kellene, hanem úgy elhelyezni őket szerte és szét a városban, hogy ne egy tömböt alkossanak, hanem szétosztva kapjanak új esélyt az életre.  És ezzel fel is adják a leckét. Mert, ha lehull rólunk az eufemizmus álarca, akkor bizony őszintének kellene lennünk. Iszonyú őszintének. A cigányság integrációja ugyanis 1990 óta minden alkalommal elbukott. Minden alkalommal meghiúsult. Az erre szánt pénz eltűnt, elpárolgott, ezt maguk a cigány politikusok ismerik el. Akik ki akartak törni, azok pedig valahogy az összes támogatást megragadva, sokszor szalmaszálakba kapaszkodva is kiröppentek a telepekről. Akiket pedig a felzárkóztatás nemes képeltével csak úgy elhelyeztünk, azok nem ritkán  az új szomszédoknak okoznak fejfájást, problémát. Ha ezt nem hiszi el egy jogvédő és okoskodó, ajánlom, hogy nézzék meg azokat az ingatlanokat, melyeket egy-két éve használnak a gettókból kiköltöztetett lakói, kérdezzék meg a környékben élőket, hogy mit gondolnak az új szomszédokról… Kérdezzék meg el tudják-e adni a lakásukat, ha esetleg úgy érzik, ilyen szomszédok mellett nem akarnak tovább élni. 

(Csendélet a "híres" Dália utcából)

És a ráadás...

A Keletiről most 15 család költözött új, kicsinosított otthonba a Guszevben. Volt rögtönzött lakossági fórum, amit persze a jogvédők is motiváltak, volt tiltakozás, jöttek a cikkek, hogy micsoda embertelen bánásmód ez… Pedig az érintett családokkal a költözést egyenként átbeszélték, szerződést kötöttek velük. A papírokat pedig aláírtak, hogy ők szívesen és nem kényszerből mennek… Akinek esze van menne is. Ahogy minden jó érzésű ember, valószínűleg az itt élő többség is úgy gondolja, ezt a gettó-zárványt ugyanis értelmetlen felújítani, ezt fel kell számolni. Esélyt kell adni arra, hogy ez a városrész új lehetőséget kapjon. 

Aztán valahogy mégis jöttek az okoskodók, készültek az interjúk és véleménycikkek, hogy micsoda disznóság folyik Nyíregyházán…

Pedig az igazán tragikus az, ami sok esetben a kiköltözők után marad. Egy mai videó tanulsága szerint 30-40 kutyát hagytak maguk mögött a családok. Némelyik láncra verve, mások az utcán kóborolva. Csak úgy étlen-szomjan. Nem ítélkezem. Tegye meg az, akinek van bátorsága hozzá. Egy biztos a változás a fejekben kezdődik, a változáshoz akarat, szándék, cél kell. A változáshoz nemcsak külső, felső szándék kell, ember is kell. Kellene. Nagyon. 

(Egykor katonatisztek laktak itt, most megújult és várja a lakókat)