És akkor megnyílnak az égi pályák. A Bethlen Gábor út nem a felüljáróra, hanem a végtelenbe vezet. S az út mellett nem fák, hanem hatalmas ősök, édesapám, nagyapám és a felmenők állnak, csupa férfi, csupa nagy formátumú koronaőr. Mosolyognak rám és én megilletődve, de zavarom nem mutatva indulok a fény felé. Visszafelé. Hogy tudjam, hol rontottam el.

Ez a nyomozás színtiszta magánügy. És persze tudom, hogy folyton becsaptam magam, hogy hittem leányálmoknak, romantikus maszlagoknak, elhittem, hogy minden zsáknak van, pontos foltja.

Hát nincs. Igazából semmi sincs. Ahol a folyó ered, talán egy tisztás lesz. Ott legel majd egy szarvas, ha csendben megyek és nem csörtetek. A szarvas agancsai között egy messze fénylő kereszt és talán az a szarvasünő elvezet engem egy várhoz. Egy várhoz, amelynek tízemeletes tornya van, de szerencsére nekem csak a hatodikig kell majd mászni… Vagy addig sem…

Az alkony mesét mond… Halkan. Az én mesémet, a te mesédet. Az alkony nagy színész, de az élet meg a legnagyobb játékos…

Én még csak ott járok, hogy nyelvtörőkkel lazítom a hangképző izmokat… Sok mondanivalóm lenne, de hallgatok. Hallgatok. Erős az, aki féken tudja tartani a szív forradalmár szavait…