Te majd kézenfogsz…
Késő van… vagy korán. Ilyen ez, az ember sosem tudhatja. A bolygó most fordult egyet, kulcs a zárban és csupán a fény hiánya a sötétség. A csillagok meg. Na igen. A Hold degeszre ette magát. Vasárnap van. Biztosan hazament az édesanyjához. Aztán jött szép sorban; húsleves, töltött káposzta, meg kirántott hús.
Közben Presser énekel. Pici bácsi; amikor túl sok volt a borrr, meg a sörrr, az élet szétizél, meg agyongyötör...
Mámma' Debrecen a naposabbik arcát mutatta és, ahogy a toldozott-foltozott aszfalton hajtottam, arra gondoltam; hát ez lenne a híres cívis város? Ez. Ez ahol pintyezsolti, meg Nyilas Misi is, úgy, de úgy fázott. Aztán a Böszörményin betértem tankolni és megjátszottam magam; afféle rejtélyes úriemberként viselkedtem. Tudod, mostanában sokat nézem a James Bond filmeket. Kedves Vesper… Egyébként is a héten egy kora reggeli álomban olyan hosszan csókolóztunk, hogy munkába sem volt kedvem bemenni. Tudod, úgy ébredni, hogy a csókok íze ilyenkor a szádban méz és áfonya...
Te, amikor visszaültem az autómba, a puccosba, akkor egyszer csak az a nóta szólalt meg, hogy a szívemben nincs senki másnak hely.
És akkor azt éreztem, hogy a szívem meg a turbómotor egy ütemben kezd járni; csúcsra. Ahogy a sűrített érzés, akár a belső égés, meg az a buta négy ütem… Gondol, izgul, odahajt, hazamegy... Gondol, izgul, odahajt, hazamegy... Ismered azt a torokban élő izgalmat; hogy az ismert utcák, az utoljára itt voltam boldog-boldogtalan végtelen érzése és szól a dal és dúdolom, hangom meg elmegy, elhagy, mert a torokba mászik a szív...
„Lehet, azt is hallod, hogy elcsatangoltam. Ahogy bandukoltam vissza, én csak rád gondoltam.”
És jöttem vissza a magányos keletbe, jöttem hagytam magam mögött az égbe vezető légikikötőt, hagytam magam mögött a teret, amely minden reggel, minden este láthat, ahogy kiszállsz a kocsiból…
„Lehet, százszor hallott, földhözragadt, primitív ez a mese, lehet, elcsépelt a gondolat, kicsit giccses a kezdete. De most az egyszer hadd maradjon így, most az egyszer hadd legyen jó így.”
És akkor ez a fegyelmezett élet, ez a szűk marokkal mért álmodozás, ez a hétköznapi koncentrációs tábor magába szív, és erősnek kell lenni, nem csírának, csicskának, hanem erősnek. A szerelem egyszer használatos nejlon zacskó, elfújja a szél… Kár, hogy néha ott ragad a zacskó a nyírségi akácok tüskéin és akkor sikolt a februári szélben.
