Anker, anchor, horgony… Míg állni látszék a hajó, Bár a folyó szaladt. És akkor Pilinszky beszél apokrifül; Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat…

S ezt a korán jött tavaszt dicséri az ég, a föld, a láthatár, moccannak rügyek, gyökerek, a folyó mélyén az ezüstbe mártott hal. Mert kibontott barna hajjal, hosszan kacagva vágtat be a lovon a tavaszlány, szántóföldeket simogató, barna szemével és hajzuhatagával érinti, boronálja a megárvult földeket. A tavat szabadjára engedi a jég és tudom a susogó nád között, kicsi madár énekelni kezdesz…

És akkor én az évtizedek mamlasz rabja veled fütyülök; mint akinek se gondja, se búja, fütyülök az összes bolond nótát, amit szeretsz, fütyülök a világra, munkára, nagy megváltásokra; ahogy egy nap ragyog az égen, nekem sem kellenek tündöklő, de távoli, hideg csillagok…          

És nevetni kell, mert szánk bús sarkát szétfeszíti a mosoly, mert lélek, szív nem öregszik, nem fárad. A test lehet álmos, buta és görnyedt, mászkálhat rajtunk, árkos nyomot hagyva szarka lába, dönthet minket, hurut, vírus ágynak, azért az élet élni akar, a szív dobbanni, a szerelem meg úgy nőni, ahogy virágok bújnak elő a sötét földből, hó alól és mutatják meg fehér szirmaikat a meghatódni is képes világnak…