1965 februárjában a Magyar Filmgyártó Vállalat megbízásából Kiss Király forgatott az Isten háta mögötti Panyolán. Ekkoriban egy dokumentumfilm készült azokról a különleges néphagyományokról, melyeket még fel lehetett lelni az országban. A „filmnovella” panyolai része a Szamosháti farsangot örökítette meg és a néphagyományok iránti rajongásáról is közismert Basilides Ábris rendezésében valósult meg. A felvételeken részt vett egy másik legenda, Ujváry Zoltán is. A tanár úr ekkor még messze volt a kandidátusi címtől, meg attól, hogy tanszékvezetőnek nevezzék ki. Még csupán a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem adjunktusaként dolgozott a Néprajzi Intézetben. Az akkor harminchárom éves fiatalember visszaemlékezéseiből derül ki, hogy igazi csoda volt a forgatás. A csodát a falu egyik nagy hangú, nagy formátumú lakója teremtette meg. Szabó Gusztávnak hívták és Ujváry dicséri, Guszti bácsi színészi és szervezői képességeit. A későbbi professzor úgy ír róla, hogy a különleges felvételek Szabó Gusztáv nélkül bizonyosan nem valósulhattak volna meg. Ujváry jegyzeteiből az is kiderül, hogy igazi népi színjátékot rögzített a kamera. Pedig 1965-re azok a fonók, ahol a falu apraja nagyja megtekinthette ezeket a játékokat már a múlté lettek és Guszti bácsi volt az, aki a feledés homályát hozó évtizedek ellenére, élővé, élvezhetővé tette a szatmári hagyományokat.
Ujváry leírja, hogy a panyolaiak különböző játékokat mutattak be; betyár-, halottas-, gólya-, medve-, kecske-, lovas - és szitás – farsangos jelenetek váltották egymást, kérlelhetetlenül ragaszkodva a történeti hűséghez. A debreceni néprajzprofesszor megjegyzi, hogy például a betyárfarsangolóban a betyároknak sarkantyút kellett volna viselni. A faluban azonban egyetlen darab sem maradt a csizmadíszből és hiába mondták a szereplőknek, hogy a csizmájuk sarka nem is látszik majd a filmben, a panyolaiak mégis ragaszkodtak a sarkantyúhoz.
„Számukra a szerep, a hagyományokhoz való igazodás, a formában és mozdulatokban megszokott játék pontos eljátszása volt a fontos, amihez a sarkantyú is hozzátartozik, még akkor is, ha egy filmről van szó. A panyolai játékosok számára – mint egy vérbeli színésznek - nagyon fontos volt, hogy minden tökéletes rendben legyen. Ugyanez volt megfigyelhető a medve - farsangolónál is. A gazdasszony nem engedte, hogy a medve az ágy alá bújjon. A játékos ez ellen felháborodottan tiltakozott, hiszen a medvejáték nagy jelenete elé komoly akadály gördült. A rendező, aki nem tudta, miért a tiltakozás, hosszasan kérlelte a gazdasszonyt, engedje már meg, hogy a medve az ágy alá bújjon. Csak amikor az ágy a levegőbe emelkedett és szétesett, akkor értette meg, hogy a medvejáték ebben a jelenetben éri el csúcspontját: a féktelen erőt és indulatot vezet le…” – jegyzi fel Ujváry Zoltán.
26 szatmári faluban űzték így a telet!
A Szamosháti farsang, Ujváry Zoltán szerint, 26 szatmári faluban, vagyis leginkább a Szamos völgyében volt jellemző. Aztán a hosszú évtizedeken keresztül csak az egyetemi jegyzetek őrizték a szamosháti emberek életszeretetét, játékosságát, leleményességet. Csupán a néprajzosok kiváltsága volt, hogy megmosolyogják és őrizzék az aprónép csodáját, ezeket a télűző „népszínműveket”…
Hogy aztán egy távolról importált polgármester fedezze fel, hogy micsoda kincset őriz a falu emlékezete. Ha jól tudom, Muhari Zoltán, Panyola polgármestere ugyanis a Jászságból érkezett a szatmári faluba, hogy aztán itt eresszen gyökeret. A jó levegő, a pálinka, a Szamos megszédítette és itt ragadt. Ahogy a helytörténetet kezdte fürkészni, eljutott a Szamosháti farsangig.
Eljutott az „alkoskodásig”, azokhoz az állandó szereplőkig, többek között a pulyaszedőig, a cigányasszonyig, meg a medvéig, és helyesen ráérzett, ezt a hagyományt meg kell eleveníteni. Életet kell bele lehelni és meg kell mutatni a világnak, hogy a „nemtudom” szilvából, meg a cigánymeggyből főzött nemes pálinka mellett, meglepő és mulatságos kincset őriznek ezen a vidéken.
És ha már játék, ebből kivette a részét a polgármester is. Kócbajszot kötött, pörge kalapot vágott a fejébe, a hátára zsákot vetett és máris kész volt a „félelmetes” pulyaszedő alakja, akivel a kisebb gyerekeket rémisztgették egykoron.
De ha egy szent bolond már van egy faluban, az bizony száz szent bolondot csinál; így kelt életre a cigányasszony, a gólya, a medve, a betyár, a huszár és az összes "jófirma" alak, akik egy időre csupán az Ujváry-féle jegyzetekben találtak menedékre…
Idén már hetedik alkalommal
Szombaton hetedik alkalommal vonult végig Panyola utcáin a beöltözött siserehad. Idén minden eddiginél több „alak” húzott magára maskarát. A telet koporsóba fektették és Szopkodi Jankónak becézték. A násznép nemcsak szedett-vetett volt, hanem megdöbbentően furcsa is. Úgy tűnt, hogy a nők igazából férfiak, a férfiak, meg női göncökben, parókában siratták a drága hallottjukat, aki utolsó leheletével is a kedves, de érdekes módon szakállas feleségére gondolt és aki meg a koporsó mögött zokogva, egy félbevágott vereshagymát a zsebkendőjében szorongatva rikoltozta; „- Kimúlt az én drága Jankóm, hát ki fogja most mán’ megenni azt a sok lekváros tésztát???”
A siserehad számos vendéggel, bámészkodóval kiegészülve végigjárta a falut, meg-megállva itt is, ott is egy kis táncra, muzsikára, és bohóckodásra. Sőt meglátogatták az új kézműves házat, ahol egy ügyes kiállításon mutatják be az alakoskodó Szamosháti farsang figuráit és még arra is volt tehetség, hogy a pálinka- és szilvalekvár főzés, valamint a hagyományos disznóvágás mozzanatai is megjelenítsék a különleges (táj)házban.
Az Isten háta mögötti Panyola önerőből került fel a térképre. Panyola titka, hogy kincseit nem elrejtve tartja, hanem egyre szélesebben kiáltva mondogatja, érdemes megtekinteni és a „drágaságot” még közkinccsé teszik. Ettől nem kevesebb, hanem több lesz belőle, mint a mesében!
Mert itt a pulyaszedő-polgármester a farsangi menet közben isteni szilvóriummal fakasztja mosolyra a telet űző népet és ezt olyan vendégszeretettel, őszinteséggel és kedvességgel teszi, hogy attól az embernek kedve lesz majd nyáron visszatérni és a Panyolafeszten a zöld, nyírott gyepen ücsörögve közismert muzsikusokat hallgatni.
Még a filmeseket is kifigurázták!
De térjünk még vissza Ujváry professzor feledhetetlen alakjához. Tanár úr ugyanis azt is lejegyezte, hogy bizony a panyolai „színjátszók” még a tévéseket is dramatizálták. Úgy történt az kérem szépen, hogy a már emlegetett Szabó Gusztáv kitalálta, hogy játsszák el a forgatást, a maguk módján, a maguk eszközeivel, finom tréfát űzve a székesfővárosi vendégekből.
Így ír erről Ujváry Zoltán; „A filmfelvétel, annak technikai formája teljesen ismeretlen volt a játékosok számára. Nagy élményt jelentett nekik a technikai előkészülés, a rendező, az operatőr, a hangmérnök és a világosítók tevékenysége. Mint minden filmezésnél, itt is különböző problémák adódtak elő: vagy a fény nem volt megfelelő, vagy a hangfelvétel nem sikerült, vagy a képfelvétellel volt baj, vagy valaki a gépbe figyelt. Ilyenkor a rendező, operatőr bosszankodott, különböző megjegyzéseket tett, fejét fogdosta. Mindezeket a játékosok jól megfigyelték és olyan élénken reagáltak rá, hogy a felvételek utolsó napján leültettek bennünket a fonólányok közé, mondván, hogy most olyan játék következik, amelyet első alkalommal mutatnak be. Nagy meglepetésünkre a filmezést jelenítették meg, a filmezőket karikírozták ki. Már a filmes - farsangos (ahogy ők az újabb játékukat elnevezték) kellékei is ragyogó ötletről tettek bizonyságot. Az operatőrt alakító játékosnál disznóperzselő gép volt, amelynek hosszúkás, cső alakú nyílása van, az oldalára szerelt kézzel hajtható kerékkel. A filmfelvevő gépnek ez a játékbeli utánzata már önmagában is mosolyt fakasztott a nézőkből. A bambusznádra szerelt és a szereplők fölé benyújtott mikrofont a következőképpen utánozták: hosszú napraforgószár végébe egy villanyégőt dugtak, s onnan egy zsinórt vezetek el. A reflektorokat pedig fazékkal helyettesítették. A karikírozott személyeket külsejükben is hűen igyekeztek utánozni. A rendezőt a jellegzetes karimás svájci sapkával, a fővilágosítót kajla kalapjával, valamint a rájuk jellemző hanggal. Jelenetük érdekességét azonban nemcsak a külsőség, a forma nyújtotta. A játék menetében különösebb összefüggés nem volt, mint ahogy az ábrázolandó eseményben sem lehetett ezt megfigyelni. Az alakoskodó "rendező" utasításokat adott, s ha valami miatt az "operatőr" többször megállt: "Sanyikám, megőrülök miért nem jó?" és azután szívből kacagott, - mint ahogy a valódi rendező tette mindig a játékok bemutatása során és amiért nagyon meg is szerették őt, mert érezték, hogy egy megértő, a játékukban feloldó ember figyeli őket. A rendezőt bemutató szereplő játékában a karikírozás élében is a jó, a mindenkihez kedves, megszeretett ember alakját igyekezett mintázni, teljes sikerrel. Az operatőr alakjában - a valóságnak megfelelően - keményebb ábrázolás érvényesült. Érezhető volt a humor álarca alatt is, hogy amikor az "operatőr" mondja: "Mindenki menjen ki, aki nem tartozik ide" - a felvétel sikeréért aggódó ember ez, de aki még nem találta meg a hangot azzal a közösséggel, amelyben tevékenykedik.”
Talán ez kellene még Muhari Zoltán polgármester úrnak és csapatának feldolgozni. Talán így kellene újból és újból a világnak fityiszt mutatni, hogy a mai világ legismertebb karakterit is ábrázolni kívánják. Várjuk a Döbrögik, kutyaütő ügyvédek, orrukat mindenbe beleütő médiamunkások, celebek, infulencerek megjelenítését, hogy nevetve dörgöljék az orrunk alá; így látunk bennetek Panyolán, kedves felebarátaink!
(fotók: Balázs Attila, MTI, Pusztai Sándor, SZON mozgókép: Nádasi Zoltán riporter: Z. Pintye Zsolt)
