Tegnap futás közben rám köszönt a boldogság. Zihált a tüdőm, vergődött a bolond szív és kerülgettem a megolvadt higanyt, a csillogó, olvadó foltokat Bujtos-tenger jégpáncélján. Mondom, rám köszönt a boldogság és a nyakamba ült. Űzött, tolt előre. Tenyérrel verte a homlokom: ebből a játékból senki, de senki kerül ki boldogan. Mese az egész. Ebből a játékból csak a nem nevetek a végén a biztos, mégis tartást, gerincet ad a pillanatnyi, csalfa boldogság, ez a hajcsár, meg testvére az önző és hiú remény. Aztán emlékek kezdenek lobogni ebben a januári semmiben; ködben, esőben. Pedig folyton hullik ránk a napok hordaléka, betemet, ellopja a hajam barnaságát és ahogy a tükörben szembe néz velem a beérett férfi, megilletődöm; sem József Attilának, sem Adynak nem jutott ennyi a létezés édes-savanyú tortájából…

Futok. Nincs más. A hosszútávfutó bolond, de ékes pillanatokkal tűzdelt magányosságával. Az elvehetetlen hozzá beszéléssel, a szerelem-zsolozsmával, a sóhaj-hálával és bevillan mi ez a remegés a déli égen: lelkem északi fényben fürdik és ajkaimat fegyelmezetten egy végetlen csókra hangolom…