Két nap, vagy két hét. Ki tudja. Talán ennyi még, hogy hivatalosan is bejelentsék; a vírus az országhatáron belülre került. Két nap, vagy két hét még és elválik az ocsú a búzától. Elválik, hogy kiben lakik ember és ki az, aki félelemtől és gyűlölettől vezérelve majd elveszti az arcát. Nincs ebben semmi különös. Jó idők. Rossz idők. Nagy szerelmek. Örök csalódások. Megtörténnek.
Mi mindannyian a nagy túlélők unokái vagyunk. Mi mindannyian olyan emberek gyermekei, akik megéltek a bubópestist, a kolerát, a tífuszt, láttak mindent letaroló, falánk saskákat; havat nyáron, virágokat télvíz idején. Füstölgő hegyeket, házakat földre térdepeltető rengéseket. Látták, hogyan lett ember embernek farkasa. Még az is lehet, hogy egymást falták fel, hogy túléljenek. Tabuk, sötét titkok, elátkozott nemzedékek utódai vagyunk.
Nemzedékek, akikről testvér-, polgár-, világháborúk törölték le az emberi arcot…
Két nap, vagy két hét. Mit számít?
S egyre valószínűbb, hogy fel kell készülnünk, hogy majd vesztünk és veszítünk. Fel kell készülnünk, hogy hetekig tombol majd a végzet…
És azt is tudni kell, hogy csak a hidegvér, csak a józanság segít majd rajtunk. Fel kell készülni arra is, hogy örökké nem eshet, hogy örökké egyetlen éjszaka sem tarthat. Fel kell készülni arra, hogy talán éppen mi búcsúzunk, vagy éppen mi búcsúztatunk…
Ma elkezdődött a görögkatolikus böjt. Hosszú böjt lesz. Végtelen, embert próbáló önmegtartóztatás.
De harmadnapra feltámad. Ha hiszitek, ha nem; harmadnapra feltámad!
Ma megtanulok élni. Le sem fekszem, mint egykor a főiskolán. Nem én. Reggel úgy húzok majd tételt, hogy nem aludtam. Ma megtanulok szeretni. Úgy, ahogy szeretnéd. reggel majd úgy húzok tételt nálad, bagzó macska szemmel és mosolygunk. Leugrunk a legmagasabb szikláról a tengerbe, kéz a kézben és közben azt kiabáljuk; sosem szerettem, előtted senkit, csak gyakoroltam, csak készültem. S akkor majd tudom, Te vagy a premier, te vagy az ősbemutató, a mindig vágyott kacagás, az élet nőnemű értelme…
De most maradj csendben, holnap hajnalig legyen még időm tanulni… Don't stop me now...
Kellenek még szavak? Minek? Tudnék én szebbet? Ezért elmondatom Ráckevei Annával ezerszer. Mintha Te mondanád. Egy üveg prosecco. Hűtve. És az éjszaka együgyű gyászruháját tűzre. Elmondja Anna. Ezerszer. Rossz fülemnek zúgást, csengést oldó olaj, s a szívnek bolond, de vágyott balzsam. Ha balgaság, ha tévedés… ha szerelem… bocsásd ezt meg nekem…
Kiengedem a lelkem, elengedem a szívem. Kinyitom a kalitkám, leveszem róluk az élet szabta szűk egyenruhát. Mentrendszerűtlenül szállnak majd fel a debreceni reptérről és az interneten sárga madzag jelzi majd merre tekeregnek. Én meg addig zsíros kenyeret eszek, száraz bort kortyolok. Bekapcsolom a rádiót, benne a magányos zenekar, halkan pengeti. Ami fájna, mint szívtelen parasztok a felesleges macskakölyköt, belefojtom a Bujtosi tóba. Sötét, nehéz a víz, száraz náddal tüzelnek a cigányok. Mámma’ még tél van, mámma’ még jeget nyalogatnak az angyalok…
Harmincöt. Ennyi éves lesz idén a Nyíregyházi TV. A napokban, amikor tizenévesek kérdezték kinek forgatunk és az idősebbek egyből rávágták, hogy hát „a nyíregyitévének”, akkor annyi volt a válasz; olyan is van? Van. Könnyű megtalálni az UPC meg a Telekom kínálatában is megtalálható, na meg ha van DVB-tuner a tévében, vagy önálló egységként, akkor földfelszínen is sugárzunk.
Nagy csuda volt az amikor létrejött, akkor az átkosban és még talán akkor is nagy volt a nézettsége, amikor én a kötélékébe kerültem. Márföldi István volt az igazgató akkortájt, és Zajácz Zoli a főszerkesztő. Mindketten ízig-vérig értelmiségiek, akiknek szerelemgyerekük volt a tévé, és szent küldetésük a tévézés. Pista valamikor együtt dolgozott Friderikusszal (ugye ez a név mindenkinek mond valamit, az X, meg Y generációnak is…), Zoli pedig Fridi mellett nőtt fel, a műsorai szerkesztője, a „guru” jobbkezeként dolgozott.
Nagy élet volt akkoriban a tv-ben. Nagy pénz nem, de úgy tudta beszippantani a magam fajta, botcsinálta bölcsészt, ahogy csak egy végzetes, örökké tartó szerelem….
Hiányzik is az a pezsgés, az a szent őrület, ami akkoriban jellemezte ezt a vidéki műhelyt. Az élő műsorok, a hétvégékére való készülés, a lázas híradózás. Hiányzik a Terus és Kálmány. Hiányzik a Köz-hely, az Ajándék ez a nap, meg a bocis ovi műsor. Hiányoznak messzire költözött egykori kollégák, barátok.
Hiányoznak az állandóságot, boldog békeidőket jelentő arcok. A napokban Rofkai Mare, Marofka Imre, „koltő” jutott eszembe, aki őszes fejjel, széles gesztusokkal jött rendszerint Zajácz D. Zolihoz és így köszöntötte; - Boiszociális társaaam! Zoliikááám! Hát olyan rég nem találkoztunk! Hát többet kellene! Gyere már velem Csökmőre padmajozni! Meglásd csuda dolog lesz!
A 2001-es árvízkor még csak sameszként kujtorogtam a nagyokkal és láttam saját szememmel az árvizet, hogy a 2002-es februári nagy hóesés idején már stand up-olhassak. Szinte csak órákat aludva tudósítottuk a városlakókat a hóhelyzetről. A 36-38-as főutakat lezárták, a hóátfúvás helyenként több méteres dombokat emelt, lehetetlen volt a közlekedés. Amikor a szél enyhült, a közút speciális hómarói vágtak neki az antarktiszi tájnak. Mi utánuk egy céges autóval és abban egyeztem meg Ferenczik (Pelyvás) Adrienne, felelős szerkesztővel, akinek egyébként most is megköszönöm, hogy a tévézés rejtelmeibe beavatott, hogy majd félúton Tiszavasvári felé álljunk félre és telefonon jelentkezzek be a déli híradóba, mit tapasztaltunk. Lőrinczy Kornél, operatőr és Nyánku Miki, technikus kollégával egy ezeréves, kék Forddal vágtunk neki a nagy kalandnak. Olyat láttam, amit azóta sem, méteres hóbuckákon vágta át magát a szovjet gyártmányú hómaró és arra kértem Kornélt, hogy álljunk meg vágóképezni és aztán én majd a kocsiból elmondom a nézőknek mit látok. Kornél azonban biztatott, szálljak ki bátran a meleg autóból, hadd fújjon bele a sarki szél a telefonba, talán még a kutyák is vonítanak majd, így lesz a dolog valóban élethű!!! Nem is sejtettem, hogy merényletet terveznek ellenem. Kiálltam a hóba, fújt a szél, a távolban ugatott egy kutya, megcsörrent a telefon, felvettem. Kovács Kriszta a felírt kérdésekkel kezdett bombázni; mit látok, mit tapasztalok. Én pedig belekezdtem, és ekkor a torkomra forrt a szó, mert Kornél és Miki, mint két tejbetök megállt előttem és vidáman el kezdtek pisilni. A nevüket írták bele a hóba... Belőlem ebben a drámai pillanatban majdnem kitört a féktelen röhögés. Elfordultam, de ők letolt gatyával megkerültek és újból fütyülve pisilgettek előttem… Az egy perces bejelentkezés idejére sikerült megőriznem a komolyságom, de alig vártam, hogy letehessem a telefont. És nevettünk a végtelen hómezőben, mint három rossz pulya…
35 éves lett Nyíregyházi Televízió. Legutóbb 2013-ban volt igazi hóhelyzet, amikor március 14-én, irdatlan mennyiségű csapadék hullott az ország keleti felére. Akkor már az M1 stábjaként dolgoztunk, éjt nappallá tévé. Pedig Debrecenben várt volna valaki, aki nagyon szeretett volna velem találkozni. De én a hóval, a kidőlt oszlopokkal voltam elfoglalva. Most mennék. De se hóhelyzet, sem az, aki várna…
Ilyen ez a tévézés meg a szerelem, akkor kell menni, amikor hívnak, amikor tárt karokkal várnak…
Tessék itt a csodája! – mondta a gyorsposta munkatársa. A kezébe nyomta a csomagot és már ült is vissza az autóba. Tilosban parkolt, járó motorral. Olyan pici volt a kiszállított áru, hogy nem várt érte borravalót. A középkorú, de szigorúan fiatalosan öltözött férfi meglepetten forgatta a fehér zacskót, amin csak a neve, meg a munkahelyi címe szerepelt. Feladó sehol. Gyors mozdulattal bontotta ki az árut.
Egy apró doboz volt benne. Kinyitotta, benne egy pingpong labda nagyságú borostyánt talált. Kiemelte a dobozból és ekkor vette észre, hogy egy valami van a borostyánban. Közelebb emelte, hogy lássa; egy, apró, pici szív volt benne. Egy szív a borostyánban? Miniatűr, de minden szempontból emberi szívnek tűnő valami...
„De vajon kinek a szíve lehet ez az apróság?” – álmélkodva morfondírozott. „Kinek az apró szívét kapta meg egy pingpong labdányi borostyánban. És ahogy bűvölte az ajándékot, meglepődött; az remegett egyet a tenyerében. Nem, biztosan nem a tenyere, hanem a borostyán. Ahogy bámulta a meg-megremegő különlegességet, elakadt a lélegzete; a borostyánban dobogott a picuri szív…
A markába szorított a borostyánt és a szájához emelte, az pedig dobogott, akár egy kismadár szíve az ujjai között. És ekkor meghallotta a dallamot is, a szív dalolt, a szívből dallam áradt. A füléhez tartotta a markát és mosolygott. Ekkor már pontosan tudta, megkérdőjelezhetetlenül tudta, hogy kinek a szíve tért hozzá haza…
Mit csinálsz? – kérdezte a vendég szelíden? A házigazda tett-vett, egyszerre főzött, töltött bort, mosogatott, háttal állt a vendégnek, de járt a szája és emiatt folyton tekergetnie kellett a nyakát…
Jaj, hát gyorsan elmosogatok. De már töltök is még egy pohárkával. Rossz vendéglátó vagyok… - pironkodott amaz és már bele is kezdett a véget nem érő, közhelyszerű litániába, hogy mennyi dolga lenne, meg a nátha, meg egyébként is, mostanában valahogy minden összejött… A szíve meg… Na, azt meg hagyjuk…
Ülj le kérlek, koccintani szeretnék veled – kérlelte a vendég és egy széles, baráti mosollyal erősítette meg, addig nem iszik a borból, míg a gazda le nem ül az asztal mellé…
No, akkor egészségünkre! – emelte a magasba a poharat a gazda, és már emelte is volna a szájához, amikor látta, hogy a vendége lehajtja a fejét és tenyerét a pohár felé helyezi. A gazda elszégyellte magát, de igazából nem tudta, hogyan kellene viselkednie. A borhoz nem ismert asztali áldást. Ekkor a vendég mosolyogva emelte fel a fejét.
Ne is törődj velem. Csak, amikor bor kerül a kezembe, annyi, de annyi emlék rohan meg. Féltem a kortyot. Féltem, mert egyszerre képes, múlt, jelen, jövő költözni a pohárba és akkor képtelen lennék jó vendég lenni. Így elhessegettem a múltat és jövőt, csak a pillanat kortya maradjon meg…
Jó a bor, uram? – kérdezte félve a házigazda…
A bor nekem mindig jó – válaszolta a vendég sejtelmesen. – Nekem még rossz bort nem sikerült inni, mire a korty a számba kerül, még a legsavanyúbb is megembereli magát – és a mosolyból kacagás lett… - De tudod-e, hogy miért kopogtam be hozzád? – megtörölte a szája szélét és komolyabbra fordította a szót.
Kell-e azt nekem tudni? Számít az? – válaszolta a gazda…
Számít! – felelte a vendég és újra belekortyolt a pohárba. – Számít, mert úgy hírlik, te aki sose tudtál magadba inni, most egy palackkal is képes vagy elbeszélgetni…
Azért nem lettem részeges…
Senki nem mondta. Józanságod őrzöd, de úgy látjuk, nem vagy boldog!
Számít-e, hogy boldog vagyok? Boldogság nélkül megvan az ember. Kenyér, munka, egészség. Ennyi kell. A boldogság nem létszükséglet. Nem láttam még fulladozni embert csak azért, mert a boldogtalanság beköltözött hozzá… - felelte magabiztosan.
Ebben van igazság. Ám el kell, hogy szomorítsalak, a boldogtalanság nem tőlünk származik és emiatt a nevetés nélküli pillanatokat sem mi könyvelhetjük el nyereségként…
Nyeréség? Veszteség… Uram, könyörgöm... Teszem a dolgom; megyek éjt nappallá téve és most még megmosod a fejem, hogy nevetés nélkül múlnak a napjaim…
Nyugodj meg kérlek! - csitította. - De tudnod kell, hogy a boldogtalanság a sötétség testvére… Nincs ott fény, nincs ott jövő, de még színes álom sem, ahová a rosszkedv betette a lábát. Mert az az „ő” művük…
Az övék? - kérdezett vissza hitetlenkedve a gazda.
Az övék! - erősítette a meg a vendég.
Aznap sok bort ittak. Nevettek. Sokat. Néha még sírtak is, de csak örömükben. A gazda elmesélte, hogy a magányban könnyebb imádkozni. A vendég finoman leteremtette, azt felelte, hogy egy imádság két ajakról sokkal hatékonyabb. Aztán elaludtak. Reggelre nagyon fájt a fejük, de mosolyogva ültek a konyhaasztalnál. Főtt a kávé. Kotyogósban. Sűrű kávéillat lengte be a helyiséget. Tejszín, barna cukor, és az ünnepi csészék. A vendég mormolt valami a kávé felett és kortyolni kezdték a feketét. Öt perc sem telt el bele, elmúlt a fejfájása…
Aztán legyen a mai penzumod, hogy minden szembe jövő emberre rámosolyogsz – így búcsúzott a vendég. Majd visszafordult és mintha teljesen természetes lenne, ennyit kiáltott; - Én úgy tudom, hogy neki is hiányzol… (lyrics)
Egy tíz és fél éves kisfiú fejében Adolf egy sztár. Adolf egy idol, akiért rajongani lehet. (Az Adolfról szóló pletykák, mely szerint csak egy heréje lenne, marhaság, mert valójában négy van neki!) Miközben a Beatles németre fordítva énekli az I wanna to hold your handet, döbbenetes párhuzamot látunk a személyi kultusz és a Beatlemania között, ám Taika Waititi nagy jampec; rögtön az elején megnyugtat bennünket, ami Chaplinnek a rossz időzítés miatt (1940) nem is teljes egészében sikerült a Diktátorral, az most összejöhet, és rock and rolleren indul a Feloldozás-hadművelet!
Szóval van ez az új-zélandi pasi, aki nem mellesleg az én korosztályom, ergo csak az iskolából, történelemkönyvekből és a filmekről ismeri a második világháborút és ez a vicces fazon odatesz egy kis csodát azasztalunkra, a képernyőnkre. És ettől az embernek sírva kell röhögnie. Mert át kell értékelnünk mindazt, amit eddig véltünk, gondoltunk egy korszakról, mert sikerül neki az, ami csak a legnagyobbaknak; leveszi rólunk a Holocaust, a tömegmészárlás, fajelmélet, az értelmetlen gyilkolás, a fasizmus, nácizmus terhét, megszabadít, felszabadít bennünket valami nyomasztótól, valamitől, amitől Auschwitz a mai napig olyan döbbenetesen néma, maróan fájó és megszégyenítő.
Taika David Cohen, alias Taika Waititi, „a polinéz zsidó” a humorral győzi le Hitlert, a humorral okosít ki bennünket zsidóságról és a nevetéssel alakítja át a gondolkodásunkat, formálja a véleményüket a Judenvernichtung vagy éppen a Hitlerjugend nyomasztó fogalmairól… Nevetünk, nem is tehetünk mást, hiszen megmosolyogtat bennünket a tíz éves kisfiú gyámoltalan, pipogya Hitler-forma felettes énje, akit egyébként történetesen éppen a rendező alakít. Verebes István mondta egykor, hogy zsidóviccet, csak zsidó mesélhet. Taika Waititit pedig az jogosítja fel erre az édes-bús, sírva-nevetős „fejlődésregényre”, hogy ereiben bizonyítottan orosz zsidók vére is folyik. Csak hát, aki Új-Zélandon születik és élete nagy részét tótágast állva, fejjel lefelé tölti, az másképp látja a világot…
(A Jojo Rabbit nagybátyja az Élet szép című mestermunka, és talán nem csak az én butaságom, de Taika Waititi mosolyában ott bujkál Roberto Benigni is. És a film legfőképp egy kedves rajzfilmre hasonlít, fordulatai, zenei világa, megvalósítása bennem felidézte gyerekkorom klasszikus cartoonjait, a Kengyelfutó gyalogkakkuktól kezdve, Magilla Gorllán át Rugóláb seriffig, vagy éppen Foxi Maxiig...)
Johannes "Jojo" Betzler feel-good sztorijában, ebben a finom szatírában a hátország amolyan vadnyugati forma német közösség, és a Hitlerjugendek kiképzéstől kezdve, maguk a gyerekek és a velük foglalkozó fiatal és idősebb felnőttek is inkább nevetségesek, mint romlottak és szörnyűek. Sam Rockwell Klenzendorf kapitány személyében pedig eszement nagyot megy; szinte fürdik ebben a szerepben, hogy aztán később még azt is elérje, hogy megszeressük, megkedveljük és valahol még tiszteletünket is kiérdemelje. Mert Taika Waititi erre is képes; disztingvál és egyértelműen leszögezi, a német katonák is csak emberek voltak, sőt nem egyszer tettek tanúbizonyságot arról, hogy az őrület közepette is megőrizték józanságukat, és ha sors úgy hozta még segítették is a szenvedőket. Ebben nagy a film, segít feloldozni bennünket a bűn súlya alól, segít megérteni egy rút korszakot és mindezt nem félvállról, fekete-fehérben teszi, hanem árnyal, színez és megbocsát. Mert a sok mosoly mellett van itt dráma, az akasztás; az akasztott emberek látványa mindennapos. A gestapós Men In Blackek csak az üdvözlésig mókásak, a bosszújuk az arcunkra fagyasztja a mosolygást.
Nehéz a filmről úgy írni, hogy ne spoilerezzen az ember. Hogy ne idézze a kedvenc jelenetét, aki most akarja megnézni, ugorja át ezt a részt, másoknak azonban kötelező elmélázni azon a dialóguson, ami Jojo anyukája Rosie (Scarlett Johansson) és az általa bújtatott, kamaszkorú zsidó lány Elsa (Thomasin McKenzie) között folyik:
Elsa: Semmit sem tudok arról, hogy milyen nőnek lenni. Erről szól az egész, hogy például bort iszogathatsz?
Rosie: Igen, iszogatni is fogsz! Pezsgőt, ha boldog vagy és pezsgőt akkor is, ha szomorú vagy. Autót vezetsz majd, szerencsejátékot űzöl, ha úgy tartja a kedved. Ékszereid lesznek. Megtanulsz fegyverrel bánni. Elutazhatsz Marokkóba, szerelembe eshetsz. Szenvedést okozhatsz a férfiaknak. Belenézhetsz a tigris szemébe. És bízni fogsz, félelmek nélkül. Ezt jelenti nőnek lenni.
Elsa: Hogy kell ezt csinálni? Honnan tudod, hogy megbízható valaki?
Rosie: Érezni fogod, hogy bízhatsz benne…
Nehéz a filmről úgy írni, hogy ne fecsegjem ki, tartogat néhány megdöbbentő fordulatot. A Gestapo megjelenésétől ugyanis a szatíra fordul egy nagyot és a komédiázásból hirtelen szívszaggató dráma válik. Amikor a két fiatal az ablakból az éjszakába bámul, a távolból nem egy romantikus, ünnepi tűzijáték fényei, hanem a robbanó bombák, gránátok, rakéták világítják meg az égboltot; közeleg a háború vége. A fordulat, ami Elsának szabadságot hozhat, de a 10 és fél éves Hitlerjugend fiúcska számára több okból is tragikus lehet.
Aztán, hogy berúgja az ajtót a kézzelfogható szörnyűség; utcáról, utcára folyik a harc, hullanak az emberek, a gyerekeknek fegyvert nyomnak a kezébe és azt mondják neki; "mindenkire lőjetek, aki nem olyan, mint mi..."... De azért Taika Waititit most sem hagyja el a humorérzéke, mert Yorki személyében most is van egy kövér, esetlen, de pont ettől szerethető kisfiú a filmben, akárcsak a másik mesterművében a Vademberek hajszájában és ez a szemüveges, kiscsávó képes enyhíteni az egyébként véres és halálos küzdelem perceit.
És Sam Rockwell, alias Klenzendorf kapitány is kap egy morzsányi jutalomjátékot; a rendező dob egy fricskát, egy húsvéti tojást az általa jegyzett Thor: Ragnarökre utalva. A kapitány teljes harci díszben, akár egy viking (fél)isten lő az ellenre az MP40-es géppisztolyával. De hőssé igazából akkor válik, amikor a legféltettebb kincsét is feláldozza azért, hogy Jojo élhessen…
Elsa és Jojo végül túlélik a második világégést. Magukra maradnak. Jojo szerelmes, és fél attól, hogy a lány elhagyja. Még hazudik neki egy jókorát, hogy aztán egy pofon mindent helyretegyen és akkor jöhet a finálé, a tánc a romok között az utcán, amikor is a sorok jegyzője nem bírt tovább a könnyeivel…
És most húz 19-re lapot a rendező, mert Rilke egy általam addig ismeretlen sorát idézi zárásként, persze angolul… Álljon itt a néhány sor a német költő anyanyelvén;
“Lass dir Alles geschehn: Schönheit und Schrecken.
Man muss nur gehn: Kein Gefühl ist das fernste.”
(Hevenyészve így hangzik magyarul; hagyd, hogy minden megtörténjen veled, szépség és szörnyűség egyszerre, de te csak lépj tovább, egyetlen érzés sem tart örökkre…)
A Joker után egy pacsirta tette rendbe a lelkem. Vaughan Williams felröppenő pacsirtája. Pedig Todd Phillips és Scott Silver iszonyú erős scriptet tett az asztalra. Jól kiírták magukból az összes fájdalmat. Az antikrisztus ébredését, a megvetettek, a kicsúfoltak, a vesztesek pokoli generálisát formálták meg a „bohócban”. Felzaklatott a film. Éjjel is felkeltem. Össze-vissza álmodtam, falakról csorgó színekről és arról, hogy reggel, ha a tükörbe nézek Joker szemei néznek majd vissza rám. A hitem mellettem pihent a kék Bibliában és hiba tettem rá a tenyerem, azt éreztem, az ágyam egy romhalmaz, és úgy igyekszem csak benne menedéket találni, ahogy azt Szerb Antal vágta hozzám jó húsz évvel ezelőtt;
„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
Felzaklatott a film; gyűlöltem Jokert, mert bár undorodtam ettől a pszichopatától, mégis találtam analógiákat, működött a gadameri hermeneutika. Nagyon tiltakozni akartam Arthur Fleck destruktív életellenessége miatt. Mereven el akartam utasítani. Pedig szinte a kezem közé tudtam fogni a megbomlott, megárvult lelkét. Az anyjához kötődő bizarr, hazugságokra építkező kapcsolatát, a kisszerű ember elismertség, szeretet iránti vágyódását és kiolvastam belőle a szegény vesztesek és a gátlástalanul pökhendi gazdagok húsba vágó ellentétét. Sőt az apró Bruce-szal való találkozásban nekem felsejlett egy alternatív Káin és Ábel történet, ami persze csupán spekuláció, de a szkript eljátszik ezzel a gondolattal és talán nem is zárja le, hogy mi van akkor, ha Joker és az eljövendő Batman, alias Bruce Wayne igazából testvérek?
Tíz évvel ezelőtt a blogon már filozófiai kérdésekig jutottam A sötét lovag kapcsán. Akkor még élt Heath Ledger és eszeveszetten nagyot alakított Joker szerepében. Miközben a friss, díjazott Jokert bámultam, elvarázsolt Joaquin Phoenix döbbenetes játéka, ám valahol az agyam mélyén percegett bennem a szú, hogy vajon milyen lett volt Ledger ebben a szerepben… De maradjunk annyiban a felébresztett undor miatt, igazából gyűlöltem a filmet. Utáltam. Megvetettem. Úgy éreztem, hogy minden képkockája fekáliával, sárral, szeméttel ken be, hogy ólomnehezékként ránt az óceánok hideg, rideg fenekére, hogy rabosít, szembesít, hogy az arcomba ordítja; lúzer…
Utáltam a filmet, mert minden jelenete ellentmondott az élet szeretetének, a szépség néha bús, néha örömteli keresésének és ahelyett, hogy valami kapaszkodót, támaszt adott volna, jól az orrunk alá dörgölte, hogy nem elég a genetika igazságtalansága, a közösség, a társadalom, a többi ember pokla is képes ránk támadni.
Utáltam a filmet, mert folyton azt bizonygatta, egy szerencsétlen, fogyatékkal élő vagyok, akinek el kell fogadnia, hogy nincs több ajtó; zsákutcába jutott. Aztán, amikor az idősebb Wayne-t az utcán egyszerűen lepuffantják, akkor még a jól ismert mondatot is elvették tőlem;
“Kölyök, táncoltál valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?”
Nem, nem ajánlom senkinek a filmet. Ragacsos, csirizes, lehúzós, lecsupaszítós alkotás. Horrorvasút; élveboncolós, körömleszedős, keresztre feszítős. Ugyanakkor érzem benne a zsenialitást, érzem benne a politikai állásfoglalást, a kiáltást, hogy a szörnyetegeket mi szüljük, mi neveljük, mi emeljük piedesztálra. És most legyünk kemények; ez nem más, mint a kárhozat útja, a személyes és a közösségi apokalipszishez vezető, lehető legrövidebb út.
A hitem, a reményem egy pacsirta hozta vissza. Egy pentaton dallam, amiről eleinte meg voltam győződve, hogy Kelet-európai a szerzője. Aztán, amikor rájöttem, hogy egy brit, mégpedig Vaughan Williams előtt kell megemelnem a kalapom, akkor egy pillanatra elgondolkodtam; miért ilyen ismerős?
Olyan érzésem volt, mint amikor találkozom egy arccal, amit valahol, valamikor láttam, de most hirtelen nem tudom pontosan azonosítani; nincs meg a név a pillanat, csak tudom, hogy valahol már találkoztunk. De ahogy a zene kiteljesedett egyre inkább azt fogalmaztam meg, hogy a motívumai nem állnak távol Howard Shore Középföldéhez íródott dallamaitól, ahogy Kodály világával is találtam párhuzamot. Vaughan Williams égbe szökkenő pacsirtája az angol népdalokból merít és mutatkozik meg benne a néplélek tisztasága, őszintesége, a szép iránti sóvárgása.
És Joker ide vagy oda, éjjeli ébredés, rossz döntések, meg az nyomasztó tudat, hogy egy zátonyra futott hajó rabja vagyok is mind kevés ahhoz a felismeréshez képest, hogy lesz tavasz, kinyílnak a tulipánok, hogy a te arcod attól még csoda, hogy a mosolyodban most éppen valaki más gyönyörködik, hogy mindezektől eltekintve még ma is az élet misztériumát, tiszteletét vittem el iskolákba, tanítottam a gyerekeknek valamit magukról, magamról és arról, hogy merre tart bennünk a megkergült világ. Nem lehet másképp. Ezt nevezhetnénk keresztény alapállásnak, de nem kell túllihegni. De gondoljunk bele, ha valaki pontosan tudja, mi az út vége, és ő mégis csak a jóra kéri a társait, nem bosszút követel, hanem szeretetet és hitet, megbocsátást, akkor kiről, miről is van szó?
Ma legyőztem Jokert. Pürrhoszi győzelem volt. Taknyam-nyálam egyben van és most kamillateával gyógyítom megtaposott hitem, lelkem, szívem. De legyőztem a bennem ólálkodó farkas-Jokert. És most már sokadszorra szólal meg a lakásban ez az angolszász pacsirta. A hegedű andalító szólója, aztán a nagyzenekar lágy ringatója…
A dallam mára könnyebb álmot ígér. Hajnalig tudni sem akarok a világról…
Hány ember vagy? Egy, aki beszél, egy, aki hallgat. Egy, aki ferdít. Egy, aki fordít... Aki vezet, akit vezetnek. Aki hazudik, akinek hazudnak. Aki szeret, akit szeretnek? Aki este belepusztul és reggelre feltámad. Aki halni, és rögtön utána élni akar. Egy aki szeretni, és aki gyűlölni. Benned Joker és Batman, a jin és jang, Lucifer és az Úr maga.
Néztél, és sose tudtad megérteni, hogy ki is ez a nárcisztikus szociopata, ez a skizofrén munkalkolista. És ki az, aki legalább három nyelven szeret, aki félt, aki megőrül, aki bolondul, aki rohan, kampányol, mászik lépcsőkön, ül lépcsőkön, vár, simogatja a kocsidat, hóba tapossa, fába vési a neved és úgy alszik el, hogy van az a perc, van az a rím és van az a régimódi történet...
És most egyszerre akarok lenni tenger és part, fa és szél, szerető és halálig féltett vőlegény.
Jaj, de honnan jönnek ezek az elkésett karneválok, ezek a későn érő szavak; jégbor készül...
Jaj, ezek a későn érő szavak; féltem őket.
Egyetlen hideg éjszaka alatt mind, de mind megfagyhatnak…
