Egyszer Szindbád arról álmodozott, hogy bemegy a Sky Travelbe, vagy a Dolce Vitába és befizet egy afrikai körútra. Arra gondolt, hogy gondosan becsomagol a poggyászába néhány üveg tokaji borocskát, amit majd Karen Blixennel fogyaszt el. Hümmügve és hüppögve. De a biztonság kedvéért odatett egy üveg gönci barackot is, mert mi van, ha elmegy szafarira és ott meg összefut a fiatal Ernesttel. Igen, igen akinek az édesapját is Hemingway-nek hívják. Vele. 

Szindbád nem volt gyakorlott vadász. Eltekintve attól, az egyébként egyáltalán nem elhanyagolható apró ténytől, hogy a nők iránti rajongását és az azokkal való testi-lelki ismerkedést hősünk virtigli vadászatként élte meg.   

A puskával végzett vadászatot nem is igen értette. Egyszer, egy réges-régi hajnalon Bockereken egy gyönyörű ,több mint négy kilós „koronával” rendelkező dámvadat sikerült kilőnie. Mindenki lapogatta a hátát, hogy Szindbád micsoda vérbeli vadász, meg rekordgyanús a trófea, de amikor a vad közelébe értek hősünk egy nagy könnycseppet látott a halott, de valahogy mégis olyan élőnek, szenvedőnek tűnő állat szemében remegni… Sose lőtt többet. Persze önző volt. Igen önző. A húsról nem tudott lemondani. Az ínycsiklandozó, beregi szarvaspörkölt nokedlivel még mindig a kedvencei közé tartozott, de lőni már nem akart.

- Punci-Julcsi lettél! – froclizták a barátai, de ő ilyenkor kényszeredetten elmosolyodott és zsebéből kis lapos kulacsot elővarázsolva, illatos barackpálinkával traktálta a díszes vadászkompániát, hogy aztán végül maga is nagyokat húzzon az élet barackízűre párolt vízéből…  

Arra gondolt, hogy Afrikában talán újra visszatér a kedve. Mert ott azért az ember mégsem csak kéjből öl, hanem  sok esetben az életét menti vele.

- Szegény Francis Macomber is hogy járt! Ugye? – sajnálkozott bujkáló vigyorral Szindbád. – De az is biztos, hogy kikapós feleséget ne vigyen az ember magával hosszú szafarira, főként akkor nem ha egy félős kis nyuszi, a vezetőnk meg egy címlapgyanús angol sztár hasonmása, aki néhány perc alatt képes az elégedetlen és kielégíthetetlen feleségünk figyelmét felkelteni.

- A Ngong hegyek alatt szeretnék furmintot inni és hallgatni Karent, aki úgy beszél, mint az eső… Verset mond egy karosszékben, miközben lemegy a nap és a hegyek felől éppen most ébredező oroszlánok üvöltenek, és az álom hímporát rázzák le gyönyörű szőrükről…

- Egy férfinak vissza kell szereznie a vadászösztönét! Nincs mese. A férfi vadászösztön nélkül csak egy kisfiú – mondogatta magának.

A vadászat csupa izgalom, csupa tesztoszteron. A vadászat férfias elfoglaltság. A vadászat fennkölt feladat, hiszen a vérbeli vadász a teremtményben a teremtőt tiszteli és az állat halálában meglátja a saját halálát.

Valahol ott Afrikában, meg kell találnia majd az ösztöneit, hogy távol Afrikától már újra lazán, mindenféle feszengés, rossz érzés nélkül tudjon majd újra gímre, dámra lőni.

- El kell menni oda. Beleszagolni szavannák, sűrű erdők illatába. Megérezni a vadat, amelynek sok esetben még maga a vadász is csak egy villámló bottal felszerelt préda. - Nem szabad félnie. Nem szabad, hogy a ravasz irtózattal töltse el.

Komótosan pakolt. Puskája tokját sokáig nézegette. Még távol Afrikától, de egyre közelebb. A Kilimandzsáró, vagy a Ngong hegyek lábánál, egyre megy, de meg kell találnia majd a férfit. Meg kell találnia a ravasz vadászt, aki egykor volt. Aki egykor benne lakott. Ebben a pillanatban károgva tértek vissza a mezőkről a városba melegedni járó varjak. Nézte őket és ahogy elbambult, keselyűnek látta a feketébe öltözött madarakat.

Holnapra én már messze futok – mondogatta és kilépett az utcára. A konflisban megérezte a ló szagát, mosolygott, néhány nap, vagy hét és ott áll majd kezében a puskával. Lélegzetét visszafojtja és akkor lő… Vagy soha nem lesz már az a férfi, csak egy hazudozó novellista. Valaki, aki kitalálja, megírja magát. Történetekben éli le a hátramaradt éveket és mindig fél, retteg attól hogy egyszerűen lelepleződik…