Még három hét a tél. Megmondta az Időkép. Még 21 nap és itt a tavasz. Tegnap? Tegnapelőtt? Felhangzott a meztelen erdő felől a nyitnikék, bár a fák egyelőre csak alvó gereblyék. A szélben kalimpáló ágaik meg-megkarcolják az eget, hogy belőle hol eső, hol dara szemerkél. A mindig gyászoló varjak épp hazatérnek, bár órájuk egyre hosszabb nappalokat mutat. Bent hagyom, hogy zongorázzanak, bent felcsendül a végtelen dallam. Kint meg hitek és patinás egyházak dűlnek, helyükre hideg, furcsa templomok épülnek. Valaki nevetve mondja, majd egy ütemre ver a szív, de a kakofóniában árva lelkek kódorognak csak. Nem kell a régi, nem kell az új; a semmibe szerelmes tömegek dühösen vágnak neki a szürkeségnek és úttörőknek hiszik magukat.

„Mi vagyunk „a ’zemberiség” mi mindenhez is értünk!” és egyszerre akarják tűzre vetni az apjuk bibliáját és a tudomány okosságát. „Majd mi tudjuk!”, „Majd mi fújjuk!”, „Miénk itt az erőszakkal megrajzolt tér!”, „Miénk itt a teleszült föld!”, „Miénkek az istenek!”… „Az ember egyébként is minden és mindenek felett!”

És maradnak egy néhányan, akik jámborak. Akik őrzik, ami apjuk hitéből megmaradt. Őrzik az isten, szeplőtelen, gyermek-arcát. Szeretnek, hisznek, remélnek. Hiszik a tavaszt. Tudják nem maradhat a tél. Nem maradhat a szürkeség.

„…Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,. S az agg föld tán vendéghajat veszen…”

Eljön a fordulat. Előjönnek a jámborak, akik mosollyal gyógyítanak. Eljönnek megsimogatni ezt vadul káromkodó, beteg világot. Jönnek, mint apostolok. Jönnek és zenélnek, bort töltenek üres poharunkba, és szívünket balzsamozzák.

Jönnek ragasztani mi eltörött, megtalálni, mi elveszett…