Néha azt hiszed mindent is láttál már. Néha azt hiszed, hogy az élet dolgai nem képesek furcsa érzelmeket kiváltani benned. Aztán a munkád úgy hozza, hogy talán a tél leghidegebb napján eljutsz egy családhoz, akiknél minden olyan kicsi, mint a kis herceg bolygóján. A konyhában alig tudsz megfordulni, a hidegben talán a falak is egymáshoz simulnának, vagy sose voltak egymástól távol. Egy szebb napokat látott bicikli is bent kucorog a kinti mínuszok elől. A szobába nem tudsz belépni, csak be ugrani, mert két régi franciaágyat egymás mellé toltak, és mint várfalak állják el az utad. Az ágyon két, szép fiúcska kabátban, tévét néz. A zsebkendőnyi szoba túlsó sarkában egy vaskályha éhezik. Bélpoklos, szereti ha megrakják és akkor recsegve, ropogva emészti el a tűzifát. Reggel begyújtottak. Az volt az utolsó felhasgatott adag. Most a „stílest” várják, mert a gyermekjóléti meg a NYÍRVV-nek köszönhetően kaptak egy kis utánpótlást, de az rönkökben várja a sorsát…

A gyerekek mosolyognak, az asszonyka már kevésbé. A férj azt mondja, hogy vagyonőr volt. Itt-ott, de most minden zárva, nincs szükség a munkájára. A ház sok néven, de egy vályogtégla sem az övék belőle. A tulajdonosok rokonok, tűrik, hogy ott lakjanak. De ha mennének, már ki is írnák, hogy eladó…

- Nem fáztunk! Megraktuk a kályhát, kibírtuk! – mosolyog az asszonyka. A két kisfiú, hat és kilenc évesek hozzáfűzik; „- Jól egymáshoz bújtunk a takaró alatt!”

- Mivel takaróztok? – kérdezem tőlük.

- Hát ezzel ni! - emelik meg a soványka paplant…

- Lesz meleg ma is – teszi hozzá a ház ura, csak jöjjön a fűrészes. Kapacitálnám, hogy a kamera kedvéért, legalább egy kis gerjesztőt rakjon a tűzre.

- De már nincs… - halkul el hangja. – Majd ha az új csomót felvágjuk…

Lesz meleg, egyszer a nyáron, gondolom magamban. Lesz. Meg talán délutánra. Ha jön a fűrészes. Ha... A gyerekek rá sem rántanak a hűvösre. Kint hét ágról süt a nap. Kiszaladnak a hóra. Szánkó van, meg egy műanyag csúszda. Annak a hónapoknak a boldog emlékei, amikor az apuka még jobban keresett.

- Megnézem a tyúkokat! Kiszedem a tojást! – ajánlkozik a kilenc éves.

- Ne bántsd őket! – kérleli az apa.

- Csak a tojásokat szedem ki alóluk! – rikkant a fiú, öccse kotor utána. Az apró ólban néhány tyúkocska, meg egy színes tollú kakas méregeti őket; valami tápot nem hoznának?

- Mire lenne szükségük? Ha most egy jó tündértől kérhetnének? – kérdezem asszonyt.  Elgondolkodik… Talán meg is lepődnek. Magamban tudom a választ. Mindenre is. Lakásra, meleg radiátorra, nagyobb szobákra. Jobb életre. Az asszonykából azért csak kifakad; „- Egy kis élelmiszerre. Az mindig jól jön…”

Értem. Egy fotót készítek. Ilyenkor valamiért nő a gombóc a torokban. Öregszem talán? A gyerekek már szaladnak szánkózni. Aztán kiderül, van egy 15 éves fiú is. Az most átment a barátjához. A Vécseybe jár. Úgy nyolcszáz métert gyalogol a főútig. Esőben, hóban, záporban, mikor mit ad a Jóisten. Aztán vár a buszra. Felsősima nem a világ vége, de gyalog emberes. Lomb utca. Ha Kálmánháza felé mennél a körforgalom után nem sokkal balra fordulj. Aztán ha van egy kis szíved, meg tehetséged, akkor vigyél magaddal egy kis élelmiszert, mert az mindig jól jön…