Ülj le mellém, valamit mondok/Szomjas vagy látom egy üveg bort kibontok, figyelj!

Figyelj! Egy üveg bort kibontok… De milyen legyen az a bor? „-Édes…” Jön a hervasztó válasz, és persze eszembe jut, hogy nagyapám ennek a szónak ellenpólusaként, hogy tudta olyan jó ízűen kortyolni a bátori, homoki savanyúan-száraz vinkót.

Jó lenne látni, ahogy cinkosan rám kacsint és azt mondja; „-Fiam csinálj csak egy fröccsöt! Egy ujjnyi bor – függőlegesen tartja a mutatóujját -, és egy ujjnyi szóda!” Csalafintán vízszintesbe vágja az ujját, közben meg derül, mert ez az élet egy szép nagy körforgás, amiben különös jelentőséget kap a pogány Hús-ünnep a disznóvágás, asszony örökös ugratása, meg a rettenetes fröccsök mesteri előállítása, isten bocsátsa meg nekünk, a fél literes sörös kriglibe, az unokája keze által…

„Végül ketten maradnak az Isten és a bor…” – kezdi Hamvas Béla, tanár úr és most éjfél felé én úgy érzem, hogy neki kellene töltenem a Garamvári Pinot Grigiójából majd hallgatni a bor filozófiáját. Mert odafent a Jisten meg a bor, idelent meg Zsolti meg Hamvas. 

A Földközi-tengeren elég gyakran tapasztaltam, hogy a jelentéktelen szőlőkből készülnek a jobb borok. Egyszer valósággal megdöbbentem. A tőkén alig borsó nagyságú szemekből álló ritkás fürt. Beteg ez a szőlő, kérdeztem. Megkóstoltam, elég édes volt, de furcsa, pótkávé ízzel. Héja vastag, és rágós. A dalmát nagyot nevetett. Bort hozott és megkínált. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy az ivás mennyivel erotikusabb, mint az evés.

Béla bátyám balatoni borokat kóstolva jutott el a végső következtetésig, hogy a bor metafizikájában egyszerre fér meg mindaz, ami isteni és a nagyon is emberi szerelem. Ezen a kettősség mentén óvatlan duhajként lavírozva szép rendszerbe szabja nekünk a bort, mint az eszkatológia italát és a szerelem nagyon is halandókra szabott mámorát… Éppen ezért ne tessék édes bort kérni… Legfeljebb desszertet. Somlóihoz egy kis sokputtonyos aszút, vagy édes szamorodnit…

Tizennégy éves voltam, amikor Zemplénben a tőlem 10 évvel idősebb unokatesóm arra intett, sose a mennyiséget, hanem a minőséget tiszteljem. És akkor elindultunk, apró kortyokkal a minőség felé. Olyan apró kortyokkal, hogy nem is tudtuk iszunk-e vagy csak álmodunk. Botrytis-es álom, aszúsodott emlékek. Kiforrtam-e vagy rosszul kezelve csak lőre maradtam volna? 

Lassan tíz éve, hogy egyszer Debrecenben egy pohár merlot mellett értettem meg hol lakik az élet, hogy egy pohárka Kúcs-féle vörösbe minden benne lehet, ami fontos, amiért meg lehet, mit lehet, meg kell bolondulni. Hogy aztán, jó két éve egy horvát Malvazija segítsen a világ legboldogabb embere lenni.

Hogy a borban igazság, meg vigasság? Ugyan, a borban szerelem, mámor, tenger, léleksimogató, mediterrán naplemente lakik. És bolond vagyok, de leírom, a borban ott a fegyelem, ott a szent áldozat egyetlen kortya, egyetlen csepp reménye. Egyetlen molekulányi istensége…

Ezzel a bor filozófiájának alapgondolatát kimondtam. Mi a bor? Hieratikus maszk. Valaki van mögötte.

Valaki van mögötte… Valaki, aki talán jót akar nekem, bár hitem csak egy hordón hánykolódó hajótörötté. És ér-e az életem annyit, mint egy kiáztatott teásfilter, mint a kotyogósban a főzés után maradt zacc? A jénai szélére égett tejfel?  

Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény. Ha még hozzáteszem a virágot és a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom.

Szárazon, vagy inkább szárazzal indulok. Borvirággal. Bor világú csókkal. Forralt borral olvasztom a téli fagyokat, hogy aztán a garázsból ölszámra hozzam fel a világom legjobb borait. Csókok íze számban hol muskotály, hol málna, meggy, szeder. A csókok íze számban hol frissen kaszált rét, ahol gyógynövények is élnek…  Aztán, amikor már csak egy korty marad az utolsó üvegben, akkor kimegyek az utcára. Mert táncolni akarok, szabadok közé szállni. Az égre nézek, jönne el hozzám a Krisztus, hogy az utolsó kortyot, mégiscsak az Úrnak, ne nekem…

És ahogy nagyapámtól, apámtól tanultam, ha mindent is elvesztettem, majd annyit mondok térdre rogyva, fejem meghajtva; „Uram, köszönöm…”