Habkönnyű ultrabook. Ölben. A világ épp fejtetőre áll. Nem elcsendesedik, nem befelé fordul, hanem egyre inkább kifelé. Azt mondják a dugó a legdemokratikusabb dolog a világon. A dugó vérbeli kommunista. A százmilliós Bentley, a 60 milliás AMG Mercedes, meg a 18 éves Opel Corsa sem tud egy lépést sem tenni. A fémváz foglya a milliárdos, meg a munkanélküli. Ülnek és türelmetlenül várnak. Nem számít, hogy mennyi lóerő lapul a motorháztető alatt, nem számít a kis, vagy nagy pénz gondja, a dugó elegyengeti a különbségeket.

Habkönnyű ultrabook. Kyono Natsuko ’86-os Aprodisiaque című albuma valami ünnepi hangulatba zongorázik. A decemberi szürkületben egy másik városban járok, szállok az emberek felett, szívom magamba az ételek, fűszeres italok illatát és a templomtorony körül még tekergek egy kicsit, ez az én ajándékom, a születésem hónapjában, mindig kapok egy angyalszárnyat, hogy repülhessek egy kicsit.

Néha úgy orrba vág a szegénység és gazdaság közötti rettenetes különbség, hogy milyen másak ilyenkor az álmok. Valaki csak egy meleg takarót szeretne, mások csak odabújnának valakihez, és egyeseknek meg éppen az a gondja, hogy a sok van, meg már rég megvan mellé, mit lehetne még? Hogy a toronyórához, miért nem jött meg a neten rendelt óralánc… Pedig milyen édes ajándék egy ölelés, egy csók, egy kézszorítás. Micsoda ajándék, hogy ott vagy, hogy tudod, ha épp dőlsz, (ki)borulsz, süllyedsz, mindig van valaki, aki megtart, felszínen tart... Egy mellérendelő szerkezet, egy társ, egy harcos, egy szelíd amazon. Egy lángpallossal járó-kelő, combfixes (kis)angyallány... (Bolond...)

A dugó a legdemokratikusabb dolog a világon. Ülhetsz benne dühösen és szelíden. Drága autóban, vagy olyanban is, amin hangosan csámcsog a rozsda. Álmodozhatsz, zenét hallgathatsz és merenghetsz havas karácsonyokról, éjféli miséről, valakiről akinek most is, mindig is melletted lenne a helye, dugóban, ágyban, álomban…