Picasso 1959-ben, egy szép, téli estén, találkozott Szent Miklóssal. A spanyol összefutott a kis-ázsiai származású püspökkel. Miklós atya épp nagy munkában volt. Odaadta a mi Pablónknak az ajándékát, biccentett, jelezve, hogy szereti a kép világát, majd továbbállt. Az akkor 78 éves Pablo Picasso pedig sírni kezdett, akár egy gyerek. Zokogott. Nem a félelemtől, nem a boldogtalanságtól és még csak nem is attól, hogy ennyi volt az élete; talán soha többé nem fut össze a Mikulással. Hanem attól, hogy soha, de soha nem volt ennyire boldog. Mert Pablo akkor, ott megértette, hogy mégiscsak létezik Szent Miklós, mégiscsak érdemes benne hinni, akár az atyában, a fiúban és szent lélekben. És ha van Mikulás, akkor van hit, remény, szeretet, akkor van feltámadás és mennyország. Pablo, akkor, ott megértette, hogy mi az élet értelme. Szemvillanás alatt, a másodperc tört része alatt. És akkor papírt és ceruzát vett elő és készített egy gyors portrét a Mikulásról. 1959 karácsonyán. A püspök kezében egy feldíszített fenyőfával, hátán megrakott puttonnyal... A kép így néz ki…