Új festést kap a nyíregyházi Szent Miklós-székesegyház. Az impozáns templom kívül-belül megújul. Az új, bizánci stílusban készülő freskókat Seres Tamás és csapata készíti. Sikerült megmásznom az állványzatot, hogy megmutassam, milyen lesz majd a megújult székesegyház. 

A legenda úgy tartja, hogy radikális és nagyon elkeseredett görögkatolikusok még a templom bejáratába is lefeküdtek, így próbálták megakadályozni, hogy bárki is belépjen a nyíregyházi Szent Miklós-székesegyháza. A hívek tiltakoztak, mert  (az akkor már országszerte híres és elismert) Nemcsics Antal, festőművész modern freskói nem nyerték el a tetszésüket. Krisztus után 1989-ben jártunk, az ország épp vajúdott, átalakult, az öntudatra ébredt, a tiltás nyomora alól szabaduló hívek pedig valami klasszikusra, valami "görögösre" vágytak. Olyanra talán, mint a pócsi ikonok világa, vagy talán még azoktól is "bizáncibbra". (Ha nem tévedek, a templomot egyébként Szent II. János Pál pápa látogatásra igyekeztek kicsinosítani és ennek megfelelően az akkori festés, vagy két évig tarthatott, mert ugye a szentatya 1991. augusztusában érkezett Nyíregyházára...)

A székesegyházban sokat ücsörögve, a mennyezetet bámulva, sokszor tettem fel a kérdést; miért lett ez ilyen? Bár a négy evangélistával egészen jól megbarátkoztam, mindvégig azt éreztem, hogy a modern kubizmusban(?), konstruktivizmusban(?) gyökerező formák, alakok valahogy nem illenek az ikonok „naivan” szimbolikus világához. A festés az én (buta) ízlésem szerint, nem illett ehhez a "klasszikus" templomhoz. Nem passzolt a neoreneszánszt idéző portálhoz, a reneszánszon túl, a barokkból is merítő külsőhöz és a belső, ősi hitet hangsúlyozó atmoszférájához.

Ha valaki Máriapócsra, Hajdúdorogra látogat és belép a görögkatolikusok templomába utazik, érti meg talán, milyen egy bizánci rítusú katolikus-keresztény lelke.  

És persze lehet arról beszélni, hogy túl kell lépni a múlt majmolásán, a historizmuson, hogy Nemcsics Antal, professzor úr több tucat magyar templomban hagyott maga után örökséget. Ám az egyszeri ember már csak olyan, nehezen tudja elképzelni, hogy a Jóisten rajongana a posztmodern építészet világáért. Főként, ha a magát modernnek nevező tervező esetleg az elszemélytelenedés betonformáiban, vagy éppen a brutalitásban keresné a megváltást. Ilyenkor az jut eszembe; a Jóistennek valószínűleg nincs okostelefonja, és megteheti azt az elképesztő dolgot, hogy napokig fel sem veszi a vonalast sem. Nem hív, nem keres senkit és nem engedi, hogy bárki is megzavarja.

A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén…

Hiába tudom, a középkori festményeken is középkori ruhákba bújtatják a szenteket, korabeli (akkor modernek számító) alkotásokon jelenik meg a világ, ám egy kubista Szűzanya-ábrázolás előtt nekem nehéz letérdelnem… A vallásban nekem isteni ajándék a tradíció, vagy éppen az olyan realizmus, amit nekünk magyaroknak például Munkácsy Mihály fémjelez. 

De itt is ízlésekről és pofonokról vitatkozunk. A lényeg, hogy Nemcsics Antal munkái már nem sokáig láthatók a nyíregyházi görögkatolikus székesegyházban. Seres Tamás művész úr az új tervek alapján, valami elképesztően bizánci festésen dolgozik. Serényen.

Szerencsémre, késő ősszel már felkapaszkodhattam az állványzatra és megleshettem a művészt, munka közben. Finoman szólva is, nagyon más lesz az új festés. Az egyházmegye azonban úgy állapodott meg a műemlékvédelemmel, hogy hagynak apró kiskaput Nemcsics Antal, tanár úr munkáinak. Ha mégis meggondolnák magukat a jövendő görögkatolikusai, akkor az új festményeket le lehet majd kaparni és akkor ismét az 1989-es festést kapják vissza, ha nagyon akarnák.

Mert az ízlések és a pofonok akár változhatnak is. Időről-időre…

De a hit marad meg a dicsőség! Jézus Krisztusnak!