Miközben az év utolsó kilométereivel küzdött és azon merengett, hogy az elmúlt 364 napot hogyan is könyvelje el, észrevette, hogy a befagyott tó jegében valami fura, oda nem illő dolog tündöklik. Egy szál vörös rózsát pillantott meg, amely ki tudja hány napja került a jég fogságába. Egy rózsa. Eszébe jutott  a kis herceg, hogy lám búra nélkül tényleg megfagy a virág, meg élete első rózsája, amiről az idő, ami egyébként mindent is tud, kiderítette, hogy csak tanításnak volt jó.

Vajon hogy került ez a szál virág a tóba? Ahogy alaposan megfigyelte, a virág pont úgy járt, mint egy hajó a jeges tengeren. Úszott egy darabig, aztán egyre szorosabban ölelte körbe a fagy. Vajon ki dobta bele? És miért? Miért landolt végül a jéggé dermedt Bujtos-tengerben a virág? A félszigetre vezető, kis híd előtt pillantotta meg. Ott, ahol az örök szerelmeket lakattal szokták megpecsételni. Egy szál rózsa a tó jegében, megőrizve a virág szépségét, és tisztaságát. Megőrizve az érzést a meghízott jégpáncélban. Kedve lett volna rámerészkedni a jégre, kivágni ezt a fura csodát, amit a tél formált. A hideg ellenére melege lett, hevesebben vert a futásra készített szíve és megbabonázva bámulta a titokzatos, tóba fagyott rózsát. Szeretett az ilyen jelekből olvasni, messzemenő következtetéseket levonni. Talán neki szólt, hogy jég a szíve, hogy valakinek makacsul őrzi, jegeli az érzéseit. Valakinek, aki talán megérdemli. És arra gondolt, hogy rózsát csak télen érdemes venni, mert ha a tóba is dobják, amíg nem enged a fagy, addig hirdeti a világnak, valaki, egyszer nagyon szeretett, valakinek egyszer kedve volt virágot venni, ajándékozni, hogy lenyűgözze szíve szottyát… És hirdeti, hogy egy szál virág kevés, még akkor is, ha a tóba fagy, ha napokig, vagy akár hetekig meséli, valamikor, valaki nagyon, végtelenül, hősiesen, lovag módra… Talán vallomás volt, talán engesztelés, talán csak pusztában dobbant szív…

Leszállt a köd, az év utolsó napja, szürke, semmitmondó idővel búcsúztatta az óévet. Csak a rózsa hirdette, lesz még tavasz, nyár. Csak az eldobott rózsa dalolt a jégben is, csak ez a hiába szakajtott virág rikkantotta; bolond, aki nem bolondul, aki nem szeret, bolond az a férfi, aki nem térdel az imádott hölgy elé, kezében egy szál virággal, arcán hamiskás mosollyal és szemében a rózsaszálhoz hasonlatos, vörös felkiáltójelekkel…