A fékezetten drágult benzin hajtja a kocsim. Megyek haza. Futok, szaladok. Nemcsak azért, mert apám úgy döntött, egy évvel idősebb lesz, hanem mert édesanyám a telefonba súgta; - Ha jössz, megosztok veled egy titkot…

Édesanya nagyon sejtelmes. Nagyon titokzatos. Mint egy Agatha Christie, vagy egy Stephen King regény. Szóval a világban épp most rakják tele az őrület kályháját. Rotterdamban épp most üvöltik a szabadságtól részegültek a rendőröknek, hogy fasiszták… Aztán felgyújtanak egy rendőrautót, meg néhány civil járművet is, és jól betörik a szomszéd boltos kirakatát. Mert fasizmus van. COVID-fasizmus. Aha, értem. Itthon egy elbaszott kampánnyal rátolunk mindent az oltatlanokra, osszad meg, oszt uralkodj. Régi játszma ez, semmivel sem jobb, mint hagyni tombolni a bolondokat Nyugaton. Ausztria legalább lakatot tesz házra, ajtóra, így egyszerűbb, de negyvenezer laposföld hívó, alusisakos azért csak az utcára vonul és azok, akik még soha nem láttak közelről diktatúrát, most nagyon dühösen felvonulnak! Mert erőt kell demonstrálni… Hát demonstrálnak az egészség ellen...

Kikapcsolom a rádiót. Nem, nem kell ez nekem. A pendrive-ről egyszer csak Geszti kezd énekelni…

Mondod itt élsz mióta Isten háta mögött

És azért utazol néha, hogy legyél a szeme előtt

Ha mondom csá akkor indulnék most, hogy így elmondatott

Értem már, hogy mért kezdesz háttal annyi rossz mondatot

Robog a kocsi, benne ül a kicsi Zsolti és amikor befordul a József Attila utcába, ismét gyerek lesz. Aki a banánüléses Csepellel, itt nőtt fel. Viszem a „börszdéj” ajándékot. A Drageé-ból olyan étcsokis tortát, hogy párja nincsen, meg egy üveg Kopárt, hogy csak ez legyen kopár, meg száraz, az esténk az sose!

Édesanyám rottyant a leves alá. Amíg felforr a tükrös lé, asztalra kerül a főtt hús. Nálunk szigorúan a leves előtt. Érkezik, pontosan, mint a Sinkanszen. Nincs késedelem, nincs várakozás. Jön, nagy adag zöldség kíséretében. Egy nemhízott libamáj megremeg a répa, a karalábé, a kelbimbó, meg a karfiolsánc között. Jaj azok az illatok, jaj ezek az ízek. Ez nem Szindbád levese. Ez a családé, ez az összetartozás, hazaérkezés, ez az otthon melege levese. Ez a forró szeretet, ez a mindenen is túlmutató örömforrás, a végső boldogság, a Veszta-szűzek hagyatéka…

- Ezt kellene enni mindenkinek, akkor nem lenne járvány, meg vírus! – nevet anyukám. És tudom igaza van. Nem csak oltásra lenne szükség, hanem húslevesre. Hazaira, otthonira, családira, édesanya félére. Ebben van a titok. Itt az örök gyógyszer járvány, frász, depresszió ellen…

Aztán jött még rakott kelkáposzta, a világ legjobban mívelt rántott húsa, házi burgonyával, meg felvágtuk a tortát is. Ilyen volt ez a születésnap. Ilyen világmegváltó, járványlaposító, féregűző…

És jóllehet apukám kezét a héten műtötte Sztányi doktor alagút-szindrómával, és közben arra is panaszkodott, hogy fáj a háta, nehezen alszik, azért csak kiforogta magát egy kis nevetés, egy kis boldogság… Hetven felett az élet olyan lehet, mint örökösen szállóigéket, meg bölcs idézeteket olvasni. Hetven felett olyan lehet, mint a Kányádi versben…

s már nem is a lába

a botja hozza

az én hetvenen túli

földig alázott

édesapámat…

Aztán gurulok vissza. Geszti ripít… Az emlék röpít. És mosolygok, hogy vasárnapra hozok egy adagot a koronavírussal is elbánni képes, mesés húslevesből. Meg töltikét bele és frissen gyúrt gyufatésztát, hogy ne legyen ez a gyógyszer cseppet sem üres…

Múlt pénteken fent voltam a hegyen. Tudod jól, a novembert haszontalan hónapnak tartom, ahogy a januárt is. Csupa várakozás, az egyik karácsony előtt, a másik karácsony után. Fogynak a napok, a másikban meg úgy nőnek, olyan óvatosan, semmitmondóan, hogy észre sem lehet venni. És ez a fránya hideg… Mászik be a házba… Emlékszel, északi fekvésű a hálószobám. Nyáron isteni. Klíma sem kell, de télen; valahogy az az érzésem, hogy maga tél, ez az elhagyott, kisemmizett, hideg, hisztérikus nő is az én ágyamban alszik. Nincs az a kazán, az a paplan, takaró, ami képes lenne felmelegíteni.

Kedvem lenne kiradírozni a novembert, meg a januárt a naptárból. Minek az oda? Csak az idő telik velük. Jöjjön már a karácsony, aztán hipp-hopp legyen február közepe, amikor valahogy még a cinkék, verebek, meg a fekete rigók is másképp kezdenek fütyülni a világra…

Szóval, múlt pénteken fent voltam a hegyen. Tolcsva után, egy mesés kastély néz a főútra. Ott ücsörög fent egy dombon, a csoda furmintok és hárslevelű tőkék között és mint egy gazdag, érett femme fatale csábítja a férfiakat. Eh, nem is nő az, hanem egy hófehérbe öltözött, jó családból származó katonatiszt, aki elcsavarja a lányok szívét, aki fessen, snájdig könnyedséggel néz a naplementébe.

Mert ez a novemberi nap ezt is megadta. Tessék elképzelni, azt a pillanatot, amikor a novemberi délutánban elég egy ing, egy könnyű kabát, egy mellény, mert az időjárás úgy döntött csodát csinál. A légtömegek, az áramlatok, a könnyű szellők, mind-mind fityiszt mutatnak a naptárnak. Jön délről valami csodarezgés, hozza a Földközi-tenger illatát és a hosszú, sárgás fényekben valahogy másképp csillan meg a mosolyod, másképp táncol a fény a szemed íriszén. És csak mormogod, hogy „köszönöm Istenem!”. Hogy vénülő fejem köré csillagport lebegtetsz, hogy magamban a rőzse dalokon túl, újra szembe találkozhatok ezzel a cédával, ezzel szemtelen fruskával, ezzel a bolond szívemmel cicázó lánnyal; a boldogsággal.

És lehet-e boldogság illata a barnuló szőlőlevélnek, egy üres, de méheket vonzó borosüvegnek? Jöhet-e még pillanat, amikor én vagyok az élet császára? Hiszen akármilyen is ez a mai nap, holnap, holnapután ez lesz a megszépült múlt.

„Mert bárhogy van úgy tesz, mindig úgy tesz velünk a jövő. Hogy visszanézve majd most lesz a régi szép idő….”

És időnként meg kell birkózni azzal, hogy úgy raknak ki a kocsiból, mint feleslegessé vált kutyakölyköt, zsákban, úgy érkezel meg valahová, hogy te vagy a postafordultával visszaküldött, el sem olvasott levél; elásnak, földet dobnak rád. És, amikor onnan is visszajössz, visszafordulsz, ahonnan Latinovits, Soós Imre, Márai, vagy Seress Rezső már nem tudott, akkor a makacs halottak együgyűségével várod, hogy valaki bejöjjön és azt mondja; ez a darab eddig tartott… És aztán ahelyett, hogy valami bolond „zs”-kategóriás zombifilmmé fejlődne a történet, szíve nő a halottnak… És ha szíve van, akkor már nem lehet halott…

Szóval, van az a novemberi délután. Van az a novemberi péntek, amikor fölfelé a Kincsem-birtok felé megérted, hogy miért nem azé, aki fut…Miért nem azé, aki törekszik... Hanem azé, aki képes újra és újra rácsodálkozni az életre, adni neki egy új esélyt, ha kell költözik, kiköltözik, elköltözik. Elfut, elszalad. Visszatér, mint a bumeráng. Ha kell felemel, és szorít, ölel és csókol. És persze, ha minden egész eltörött és az emberben a hit sem hisz már, ha kell, ha nagy a szükség, ha nem megy másképp, akkor egyszer csak melléd lép az Isten, hogy megáldjon. És küld egy angyalt. Persze, hogy küld! Küld egy angyalt, aki nem beszél, aki hallgat, aki csak mosolyog és dúdolja a  bolond zenéid...

Aztán, amikor rádöbbensz a csodára, csak nézel bele a nyugati égbolton süllyedő napba, nézed a vérnarancs színek táncoló giccsét, az alkony, - novemberhez képest - egészen szokatlan drámáját és tudod, nem csak szíve nőtt a holtnak, hanem az Isten újra tenyerére vette. Újra.

Táncolni kellene… Hosszan… Ahogy csókolózni. Végtelenül, míg ki nem hűl a Nap…  

Várj. Várj míg felkel majd a nap. Várj míg felnőtt leszel. Várj. Te csak várj.

Édesanyámnak, szegénykémnek, gyerekkoromban általában kétfélét kellett főznie. Édesapám például nem szerette, szereti a rántott húst, én meg csak azon szerettem volna élni… Édesapa olyan, - akkor még számomra ehetetlen ételeket kedvelt -, mint a kelkáposzta-főzelék, a gulyásleves, a rakott krumpli, meg a gombás ételek. Én meg rántott húst szerettem volna enni, rizibizivel, sajtos csirkét, esetleg káposztás paszulyt, sok babbal, meg ha már kelkáposztáról van szó, rakottat vastagon megkenve tejföllel…  

És az Isten szerelmére sem voltam hajlandó enni, ha valami nem ízlett nekem… Anya pedig dolgozni járt, vezette a háztartást, főzött az akkoriban éjt-nappallá tévő édesapámra és próbált eleget tenni az egy szem, finnyás kisfia válogatós természetének… És persze próbálta megérteni, hogy a „pulya” miért szeretné, hogy minden nap prézlis vasárnap legyen. Szigorúan karajból, zsírmentes karéj nélkül, vékonyra klopfolva, duplapanírban, a rizsben pedig ne csak zöld labdák legyenek, hanem sok-sok petrezselyem is…  

Persze éhen nem maradhat a gyerek, így aztán édesanyám mindig megígérte, hogy lesz egy kis rántott hús, meg rizs, csak várjak egy picit és addig legyek szíves, valami mást enni.

És akkor nekem, az ígéret hallatán, felcsillant a szemem, apró szívembe a boldogság ígérete költözött és már csak az órát, a percet vártam, mikor hallom meg a klopfoló hangját, mikor kezdi vékony csíkban simogatni az orrcimpám a fortyogó étolaj, mikor kezdi betölteni a házat a leforrázott rizs semmivel sem összetéveszthető, mesés illata…

Mondom, egész nap, késő délutánig, kora estig képes voltam várni. Semmilyen más ételhez nem nyúlni, még akkor sem, ha éppen édesanya, vagy édesapa nap közben leimádkoztam nekem a csillagokat. Vártam. Makacsul. Konokul. Kopogó szemmel. Nagyokat kurranó, korgó gyomorral. Kitartóan, rendíthetetlenül. Mert úgy gondoltam, minden csak pótszer lenne, minden más falat csak öncsalás, magam átverése, nothing compares to you…

És ezt a bolond makacsságot, mai napig nem tudtam kinőni. Mai napig képes vagyok egész nap várni, egész nap szó nélkül tűrni, zokszó, panasz, különvélemény nélkül. Mert a várakozásban van valami szent, valami őrült, valami természetellenes. A szív és a vágyak lefagyasztása, téli álomba helyezése. Van ebben valami nagyon tudatos, hogy lecsendesíted a benned élő gyereket és valami boldog együgyűségben andalogva, remegve böjtölsz.

Fura elismerni, hogy felnőttként is képes vagyok ugyanígy a szívemnek, vágyaimnak, álmaimnak parancsolni és várni. Várni, mint egy faszent a templomban, böjtölni, mint egy remete; szent, de csendes extázisban térdepelni, és szobrozni.

Még akkor is, ha látszólag nem éri meg, ha elmúlik az életem, ha elveszítem a legszebb éveim, még akkor is ha ellentmond a józan észnek, ha nem érdemes, ha nem méltó, ha…

Mert a várakozás a szeretetből, a bizalomból és a reményből, valami megrögzött optimizmusból táplálkozik. Eljön majd az idő, eljön majd a pillanat, amikor a várakozás perceit visszafelé pergetve, az életem minden rejtélye érthető válik…

Azt hiszem, a végtelen, hat hetes görögkatolikus advent is ilyen. Negyven nap… Negyven éjjel, negyvenszer 24 óra… És ma meggyújtjuk az első gyertyát a hatból, hogy bízzunk benne, a végén meg lesz a rántott hús és a rizibizi is… Csak éppen, ebben az esetben sokkal többről van szó. És ez a várakozás attól iszonyú felemelő, hogy közben mindvégig kevesebb a fény és egyre nyomasztóbb a sötétség végtelennek tűnő, gyászos szőttese…

„Nézz az égre! Nézz az égre!” – ahogy Ágostonnak szóltak, fentről, valahonnan; „Tolle lege!”… De te csak nézz az égre és lásd meg, hogy a déli égbolt színpadán ma is ott a dráma. Vagy inkább a líra? Ahogy az égre lépnek, körbe-körbe, mint gyermekek játékszere, mint a mágikus látcsőbe, amibe ha néztél és egyet kattintottál, egy mese diaképsora pörgött végig. Ám, amit játszanak, hogy hol csúcsdíszt, hol ingaóra két fontos alkatrészét pillantod meg, az a költészet. Abban van valami mesés, hogy a Jupiter az aranycsavar, és róla lóg a Hold, ami akkor ott épp kileng, most történetesen balra… És a semmi, az ember, akinek a szemében, lencsén, íriszen a szívig jutva, életre kell az örök időmérték, az épp ütemre fut, az égi ingaóra ütemére. A szív izmai ütemre pumpálnak, a vér ütemesen kereng, ahogy a Jupiterről zsinórón lógva, a Hold, mint az inga nyelve kileng…

Második

A konyha nagy vegyészet. Ízek, zamatok, illatok tárháza ez, ahol bármi is lehetséges… Például megtudhatod, hogy egy harapás körtének, meg egy falat márványsajtnak a nyelved nászágy. Hol egymásba feledkezve, egymásba habarodva, egymással szeretkezve, valami új születik, valami fergeteges. Két önzés titkos párbaja, egymásnak ellentéteként az állati és a növényi eredet liezonja történik meg és a nyelved a nyoszolya, ahol az első éjszakának nem joga, hanem huncut kéje pecsételődik meg… Jaj, gondoltam, hát itt én vagyok a szerelem tanúja. Én érzem, hogy micsoda bolond, izgága, kusza érzésekből jön létre a frigy és önkéntelenül is mosolygom.

Harmadik

Az élet apró csodái követelnek vissza onnan, ahová maga-magam helyeztem. Mátészalkán láttam egy barokk halottas kocsit, és magamban dúdolni kezdtem;  „Bánatom hintaja nélküled visszajött…” És akkor ott, a mínuszokkal cicázó novemberi reggelen, megenyhült bennem a fagy. Megenyhült bennem az élet, hogy hát kürtöst, dudást csinált énbelőlem az Isten, ki poklot is megjárt, hogy megtanulja, hogyan kell fújni, szélben, hóban, fagyban! Az élet konok, de boldog dudása vagyok. És most már a semmi ágán is fújom, s nem vacog a szívem…  

Elhagyatva. Málló falú templomok nyirkos hidege bántja. A kufárok kacsintása. A mögötte összesúgó tömeg. A jajveszékelő csönd. A semmi nem történik fájdalma. A felismerés. Ennek így kellett lennie. Nézi a hortyogó tanítványokat. Dühhel. Ám a megvetés sáros utcájából visszafordul. Nem akar koszos lenni. Nem akar ítélkezni. Pedig megtehetné. De ha eddig megállta... Ha felnézne az égre és kérné. De akkor nem lenne meg, aminek lennie kell. Akkor az Isten nem menne végig az úton. Akkor az egésznek nem lenne értelme, célja. Félúton abbahagyni?

A szerelmere is gondol. Persze, hogy arra is. Hogy micsoda lehetőség! Szeretni valakit, minden áron. Felismerni benne a múlandót, a csúnyulót, a fáradót és szeretni ráncostól, betegestül. Málló testek plazmájából, mint halak ugrálnak ki a lelkek, utolszor a napfényre. 

Annyi mindent tudna. Annyi mindent ajándékozhatna nekik. Tudományt, válaszokat, nem csupán a hit, remény, szeretet balladai homályát. Annyi kézzelfogható dolgot. De van még idő. Lesz még idő... Csak ne feledjenek el szeretni. Amikor majd ők gyártanak értelmes lényeket... Ne felejtsenek el szeretni...

A szerelemre gondol. Az egyetlenre. Aki megérdemelte volna. De a nagy cél, a munka, a terv, a végzet, mind, mind fontosabb volt. 

Visszajövök még egészen ember lenni! Egészen. Nem drámai hős, nem a mindenség ura. Csak egy ember. Talán mint pintyezsolti. Aztán lehunyja a szemét. Megmosolyogja. Emez meg borotválkozás közben megpillantja arcában az urat..

Jó lehet bárónak lenni egy zöldberuházásról álmodó, végtelen nagy, rónaságon! Nagy fák között dámot, gímet etetni, aztán éjjel arra kelni, hogy barcog, meg bőg! Géppel szállni fölébe és közben mondogatni, nekem térkép e táj!

Mert a báró a Partiumból, - innen ni -  indult, s mivel a Tisza-parton akkor még nem sokat keresett, hát ésszel-szívvel nőtte ki magát. Navigare necesse est… Kenuból nagytőkéssé. Persze vannak azok az évek, amikor még minden olyan zavaros, akkor néha elég, ha jókor vagy jó helyen, de nála a báróság inkább arra magyarázat, hogy nem csupán a fortuna kegyeltje, hanem roppant tudatosan, lépésről-lépésre építkezve jutott el addig, ameddig.

Persze én a „munkásosztály” kiskaptiálisa, a semmi ágán vacogva, kinek porszemnek lenni is csak álom, hol vagyok ahhoz, hogy megkérdőjelezzem sorsát. Ám volt hogy fájt; a bárósághoz ebben az országban rendre hozzátartozik a kártyán szerzett birtok, meg az okos cserebere. Mert ebben azért én megláttam azt az örvényt, amikor elég ha egymás lapockáját lapogatjuk, együtt vadászunk, hol szarvasra, hol szőke, hosszú combú Icukára, vagy hajózunk délre, ahol egy tankolásból szegényházak tucatjaiba lehetne meleg ételt, de nem akarok én mán populista lenni, távol áll tőlem a koménizmus. Apage satanas! Meg messzire visz, nem is ez a téma. Egyébként is, ki vannak mostan isten gyermekei is stafírungozva. Az istenadta nép imádkozzék és vállalkozzék, ha tud… Orlando et laborando… Adnak, akinek adatik, meg lesz annak, aki ügyes, mert az akkor is, mindig is. Egyébként aprószemű báróság ez, kemény munka is van mögötte. A szemet meg, csak akkor érdemes kiszórni, ha egyébként is jön az eső, az égi áldás, mert egyébként éget… Kezet, növényt egyaránt.

De van neki lelke-szíve, áldoz is, művészetpárti a báró, keretezve meg van neki a magyar szépművészet színe-java és ha olyan gusztusa, hogy makkfák alatt szereti a tintahalat grillezni, azért évek óta áldoz, hozza a perselyt, az aprószemből kiforgott forintot, hogy tessék kőteni, tessék kenyeret meg cirkuszt, de főként tisztes színházi műsort. És olyankor ültünk mellé, kerestük kegyét, hogy de jó meg fej és adjon bátran, Isten tartsa meg jó szokását, el tudunk mi költeni többet is! Egyébként. Mondom aprószemű örömök ezek. Sok, kis, apró szemből kiforgott forintok, meg a hazafias lokálpatrióta, meg amúgy is mit számít neki; leírja az adóból! Csak ez attitűd, kérem. Adni derűt! És legyen mit leírni, az a titok, meg a tudomány, a báróság sava-borsa. 

És akkor egyszer csak fordul a kocka. Lesz közellenség. Lesz az ördög mecénása. Lesz belőle, akire kígyót meg békát. Lesz belőle álnok, üldöznivaló, kivert kutya.

És indul neki kicsi és nagy. Kik vállra vették egykor, kik pajzsukra emelve kiabálták; „mi Bárónk!” Mostan elhallgatva, oda sem nézve, tudomásul sem véve, hogy a báró trónfosztva, törvény elé citálva, naponta megírva, naponta semmizve, és élete immár kiáztatott teásfilter.

És azok, akik eddig, meg mindig is, mi, akik egy tálból csersznyéztünk, most hallgatunk. A magvakat elássuk. Hátha kikel, lesz másik nagy fa, majd az ad árnyékot, meg sok-sok pénzt... Háromszor tagadjuk meg. Vagy százszor is tán. Mert merészelt ügyesen, mert merészelt ellent mondani.

Ej, be szeretnék báró lenni. Fontos ember. Amolyan vidéki barbár, kinek nem parancsol a seregek ura. Be szeretnék aztán, amikor már forr benne a düh, kiállni a nemzetes urak elé, és kérdezni miért nem állhatják, és ha nem is, legalább ne így utálják. Nem hangolva, hanem törvény szerint, odabízva a bírókra, az a dolguk. Már, ha valóban van báró-eset, ha ezt ragozva tényleg bebizonyosodik; az éj leple alatt, fehér gallérban csente a forintokat és lett belőle hamis Krőzus, kinek trónját, - közérdekből és nem közmegfelelésből - illik ingatni. Addig meg csendben sepregessünk csak a saját portánkon.

Mert szeretem, ha a tiszta udvar, rendes ház nem csak propaganda.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Hasadok. Anyagként. Mint  a dinnye, repedek. És aztán velem hasad a hajnal. Ha lesz még. Feltéve és megengedve. 

Be kellene fejezni egy „anyagot”… Mert az anyag határidős. Jön a deadline, meg a lebaszás Damoklész kardja. Kint meg még éppen dobban ez a gyufásskatulya város. A sötétség még simán megeszik majd még vagy huszonöt percet a délutánból, míg a fordulópontig nem jut az égi pályán ez a sietősen keringő krumpli…

Be kellene fejezni az anyagot. Beülni egy kirakatba. Nézni a várost. Hosszú kávéval. A leghosszabbal. Abbahagyni ezt a zihálást, kapkodást, kiszedni ezt a görcsöt, ezt a vágyat. Kioperálni, kimetszeni. Szívlobotómia. És egykedvűen ülni, egy habos mosollyal a kirakatban és nézni, ahogy a semmi felé indul a város…   

Szindbád nagyon tudta unni a világot. Olyankor aztán napokig ivott. Mint a kefekötő. Nem, ez egy nagyon régi hasonlat. Ki köt már kefét? Kefélnek ugyan éjjel-nappal, de kefét nem kötnek. Ivott. Sokat. Három-négy liter bort egy este. Tüskével. Mikor mivel. Aztán egyszer úgy döntött, legyen száraz a november. Olyan dühvel fordult a józanság felé, hogy maga-magától is megijedt.

És éhes lett. Éhes, mint a farkas, a medve, meg a szirti sas. Éhes, mint Szindbád. Ahogy a nőre éhes a férfi. Hogy megvész, megbolondul, nem is tud koncentrálni mindenben azt a nőt, őt látja. És éhsége úgy borította el, mint a hóesés, mint valami takaró, ami alatt nincs levegő és azonnal ki kel bújni, mint a befagyott folyó, amibe ember esett és a jég alól dörömböl. Tudta, hogy ezt az éhséget csak önmaga tudja csillapítani.

Vonatra ült, és Nádudvarig szaladt. A dédnagyanyja állítólag ott élt. Egykor. Alacsony, bájos arcú nőként tartotta meg a közös emlékezet. Meg, hogy módos volt a kedves családja. Sok föld, sok állat, sűrű vasárnapi levesek, szaftos húsok, mesés kolbászok, meg sódarok a spájzban. Spájz! Még az is! Tessék elképzelni egy kis helyiséget, egy takaros házban, ahol mindenféle jóságos ennivaló sorakozik; a plafon közelében rúdon ott lógnak a kolbászok, szalonnák, sonkák…

Szóval arra kérte a rokonságot, hogy pucoljanak neki egy libát, és hagyják kibontakozni a konyhában. Késeket, fűszereket vitt magával a táskában. Készült. Libamell lesz! Libamell, sütve!!! És járt a gigája, le-fel, mintha nőt látna, mintha vágyban égő nőt látna… Amikor megérkezett, ölelték, csókolták, de ő csak a libára tudott gondolni…

Egy serpenyőbe édes és mesés krumplit rakott, sózta borsozta, egy kis olajban megforgatta és betolta a spórba, hagyott időt neki, mint ifjú lánynak a titkos szerelemre…

A libamellet mosta, mustrálta, néhány toktól egy apró csipesszel megszabadította, majd egy serpenyőbe dobta, némi lila hagyma, meg fokhagyma és rozmaringszál társaságában és hagyta, hogy a mell hája meginduljon. Mintha tepertőt készítene, lassan, nagyon lassan, ahogy szűz lányt illik csókolni, meg nem zavarva, meg nem rémítve, csak épp hogy, csak éppen. A serpenyőre fedőt rakott…

- Mivel fűszerezte? – kérdezte a kikapós fiatalasszony. Hullámos haja kikukucskált a kendő alól, nagy szemekkel nézett a világra, ajkai teltek, pirosak voltak, mint a málna és két gödröcske keletkezett az ajkai végében a nagy mosolytól…  

- A liba, olyan mint egy szerény barát! Nem kell annak csak só meg bors, esetleg csipet rozmaring! Nem nagy igényű, meg egyébként is, ne akarja az ízét elvenni! Úgy elvenni, mint az én figyelmem… - kacagott Szindbád és kacsintott, mintha tikkelne…

És valóban, sózott, borsozott, a rozmaringgal meg csínján bánt. Az idő… Az idő, a szerelem meg az étel titka… Az idő, a forróság, ami kiolvasztja a liba zsírját, de meg nem égeti, az idő, ami kivár, ami tudja, hogy mindenhez szerelemhez, de még a csalódáshoz, sőt a gyógyuláshoz is idő kell. És hagyta. Néha felemelte a fedőt a mell felett és odatartotta a fülét, hátha meghallja a sercegést; a zsír öröm-szimfóniáját. Közben a krumplik, mint egyenlő rangú házasok, összeadták, amijük van; sültek, pirultak, kérget növesztettek és várták a pillanatot… Szindbád meg fügét pucolt; egy kis fazékban édes borral, némi fűszerrel főzni kezdte, hogy na, az édesszájú liba is megkapja a magáét… Amikor már úgy érezte, hogy nem lesz ettől jobb, kivette a krumplikat a spórból, rájuk dobta a zsírjára pirított libamellet és hagyta, hogy a spór sütője tíz, iszonyú hosszúnak tűnő perc alatt befejezze az iskolát…

A végeredménytől, vagy a bortól, Szindbád megrészegült. Magában újból és újból elmondta, hogy megnyitja a megálmodott éttermet Óbudán, vagy Nyíregyházán, esetleg Debrecenben. Akárhol, bárhol, a világvégén, és ott nem csak Szent Mártonkor, hanem mindig is lesz liba, édesburgonyával és édes szamorodnival elvarázsolt fügével.

Aztán arra gondolt, hogy holnap új hét kezdődik és abban majd bolond pogácsák és vizezett, savanyú pörköltök kínálják magukat. Fölöslegesen. És ha nagyon éhes lesz, ráfanyalodik erre a semmirekellő világra, ahol Nádudvarig kell egy libás álomig szaladni, ahol nincs tisztessége a jónak, a finomnak, az egyedinek…

Bort kért még. Sokat. Most éppen vöröset. Hamvas Bélára gondolt, hogy Béla úr mindig dicsérte az egrit, hogy az hős, hogy az bátor, az mindig hősiesen szenvedélyes, heroikus és ünnepi.

Ette a libát, kent rá fügét, és villájára egytestvérként szúrt krumplit és batátát.

Egy pillanatra, - úgy érezte - volt értelme élni…

Szeretem, hogy a Google még nosztalgikusabb, mint én… Hat éve ilyenkor épp a mosolygó szentek álltak nekem modellt Csarodán. Négy éve Pesten jártam és egy teveszínű szövetkabáttal, meg persze szerelemélménnyel lettem gazdagabb. Három éve krizantémok között mosolygott rám a leghuncutabb szempár. Két éve, egy Lutonban beszerzett, de már itthon sütött szép darab ír steak sercegett a serpenyőben. Tavaly ilyenkor, egy apró királyka kapott gyűrűt Petrilla Enikőtől, a kamaránk előtt.

Most meg; november rain… Most meg. Szörcsög a kotyogós, sistereg, serceg a reggel, mint egy régi bakelit. Egy réges-régi bakelit. Még mindig nagy álmom, hogy ilyen napokon felteszek egy lemezt, egy baromi jó lemezjátszóra. És jól meghajtom a frissen beszerzett Whaferdale csodákat.

Tegnap újból meghallgattam, még 20 év és omlunk össze. Fele. Az a fura, hogy én azt látom, hogy már évek óta összeomlottunk. Már évek óta afterezünk, már évek óta nem úgy süt le ránk a Nap, már évek óta úgy telnek napjaink, mintha az apokalipszis is csak egy szép, féltve őrizgetett emlék lenne…

Sokat gondolkodtam már azon, ha van közösségi oldal a pokolban, az pont olyan, mint a Facebook, tele hamis információval, hamis fotókkal, hamis üzenetekkel. Ha van odalent napilap, az pont ilyen, mint a Twitter, ha van képes újság, akkor az meg az Instagram…  

Ha kiderülne, hogy holnaptól nincs vezetékes ivóvízellátás, akkor most mindenki ásványvízért rohanna, csak magára gondolna, ha holnaptól nincs gáz, az összes fát, minden ellenvetés nélkül kivágnánk és egekbe szállna a kandallók ára… Tessék emlékezni, 2020 tavaszán a legnagyobb biznisz a WC-papír volt…

Az ember farkas. Az ember embernek farkasa. Az ember bolond, veszett, őrült. A világ gazdasági hatalmai például fegyverre költenek, így készülnek a végjátékra. Meg aludni járnak a klímacsúcsra. Ők is emberek, na...

Mint az a paraszt, aki nem jéghálóval, hanem botokkal készül a jégesőre, hogy majd ő is üsse-verje a tőkéket és közben az égre ordítsa; „Hadd látom Uram, mire megyünk ketten!?!”

Mondom, jól benne vagyunk ebben a gyönyörű apokalipszisban/ben.

Meg ebben a szomorúra forduló időben, a novemberi esőben…