Süt rólad, hogy bolond vagy. Süt rólad, hogy elfogadod a hagyományok vastag falú dobozát, de belül a liberalizmus csemetéit nevelgeted. Konzervatívnak tartod magad, miközben szívesen idézed; „denevér babona, bagoly vakbuzgóság”…
Süt a nap és csak a szíved legmélyén tudod, hogy az univerzum több attól, amit mi hitnek, egyháznak, ünnepnapoknak gondolunk. És jól van az így, hogy Krisztus születése épp az a nap, amikor kifelé megyünk a télből, amikor a bolygó a meghatározott pályáján épp ahhoz a ponthoz ér, amikor újra nőni kezd a „fény”…
Süt a nap és arra gondolok, ha pap lennék és ha az embert szeretné meg bennem egy nő, akkor azt is elfogadnám, hogy nincs hite. Vagy nem olyan a hite.
A hasonló a hasonlónak csak azért örül, mert ahhoz nem kell annyi energia, ahhoz nem kell annyi küzdelem, mert arról azt hiszed pont a hasonlósága az ajándék…
Pedig, látva, hogy az élet mekkora küzdelem, azt kell mondani csak a harc számít, csak a csata, csak az, amikor magadért, másokért kell kiállnod, szenvedned.
Soha, de soha nem voltam annyira tiszta, annyira közel az Istenhez, mint amikor elhagytak, amikor az őrülethez közel nem aludtam és csak önmagam árnyaként jártam a világot. Soha annyit nem tanultam, soha olyan leckét nem kaptam!
És nyissátok ki a szemetek; Jézus is elment odáig, ahonnan már nincs visszaút! Elment odáig, amíg ember elmehet a megalázottságban, a kiszolgáltatottságban, elment odáig, hogy az életét is odaadta…
És magát az Ember fiának nevezi… Az emberének… és hát „semmi sem idegen tőlem, ami emberi…”
Süt a nap. Nehogy szomorú légy! A nap felkel, az óra, a perc elmúlik. Elvisz téged is a folyó. Vagy lehúznak a WC-n. Még kiszaladhatsz a színpad széléig, még odakiálthatod a közönségnek: mind, mind bolondok vagytok, de szeretni azért, szeressetek…
És még akkor is félre fogják érteni, mert azt hiszik, magukból indulnak ki, hogy magadra gondoltál…
Hol ér össze a világunk? Vízkeresztkor az ige megmártózik a vízben. Az isten lelke, ami a teremtéskor csupán lebegett a vizek felett, hozzáér a vízhez. Képzeljük el a pillanatot! Ahogy az élettelen vízhez hozzáér a teremtő. Hozzáér az Élet! Képzeljük el a pillanatot, ahogy összeállnak a fehérjeláncok és az élet egyre szövevényesebb, egyre bonyolultabb formák felé indul. Az élet, az örök vibrálás, az örök akarat, az élet maga az igen, a bólintás, a szerelem, a beszéd, az öröm, az élet maga a cselekvés, a munka. Az élet állandóan gyorsul, szédületes sebességgel adja tovább önmagát.
Az Isten lebegő lelke, hozzáér a vizekhez. Belemerül, megmártózik, fürdik, lubickol a vizekben. Az anima és az aqua egyesül. Számomra az első pillanat a lényeg! Vajon, hogyan, milyen formában ért hozzá az Isten a vízhez? Hogyan fürdött meg benne? Hogyan nézett ki biológiailag, kémiailag a pillanat?
Évmilliárdok terméke vagyok. Évmilliárdok sűrű ereje koppintja most a billentyűzetet, a mozgásom a bennem lévő élet koordinálja, a gondolat ereje szüli a sort és kérdez rá; - Hogyan történt, hogyan lettem és mi célból, kedves teremtőm? Van-e értelmem, vagy csak egy zsákutca vagyok?
Vajon akkor keletkezett a zene, amikor a lélek a vízhez ért? Az az apró, alig hallható csilingelés volt a legelső szimfónia?
Kimegyek az ég alá, belőle eső csepeg, hó hullik, fúj a szél. Kimegyek az ég alá, én a saját képére teremtett és felnézek az égre, amikor kinyitom a szám, az eső belecseppen és teremtő és teremtett egyszerre mosolyodik el. Vegytiszta kémia, csak éppen nem tudod megmagyarázni, hogy a hideg, rideg szervetlen miért akar szerves lenni, az egysejtű miért akar több sejtet és a soksejtű miért akar lelket, tudatot, miért akar teremtettből teremtővé válni…
A vízkereszt alázatra tanít. A vízkereszt nedvesen kedves ünnep. Minden vizek ura, minden vizek teremtője érkezik meg hozzánk. Jön Jónás a cettel, Péter és András, a halászok, jönnek hajóskapitányok, esőért fohászkodók, jönnek a halak, a rákok, jönnek a cápák, tengeri uborkák és csillagok, jön a hínár, eljön hozzánk a víz, kimásznak a halak hallgatni az igét, ami testté lett, ami megfürdött, amit a víz megszentelt.
Bolondság. Az önkéntelenség méla csendje ölel körbe. Mi történne, ha kivonna magából a világ? Semmi. Minden egy. Minden egyre megy. Minden megindul, moccan, nekifeszül és elindul a vizek felé. A szent vizek felé. Gyertyámat most a vízbe mártom… Vízből építek egyházat, vízre viszem a hitem, ringatom, csónakban, fehér vitorlák alatt. Kivárom a vízözön végét és száraz lábbal járok az úr nyomában a szürke víz felett.
Olyan csodákra leltem a nyíregyházi Váci Mihály Kulturális Központban, hogy ebben a furcsa szeles, bolond januárban tavaszi installációt sikerült a lelkemben felállítani. Igen! valódi, színtiszta tavaszt. Friss gondolatokat, lüketető életérzést. Madarassy György, Pál Gyula és Székhelyi Edith segített benne. Egy alig hirdetett, egy talán, sebtében összeállított kiállítás ragadott magával, amit jó szívvel ajánlok, és amelyből három képet haza is „loptam”…
Életem csendélete
Képzeljünk el egy szobát. Nem túl nagyot. Félhomályban. Középen egy négyzet alakú asztal, előtte szék. Talán étkező. Vagy a kis lakások olyan mindenes asztala. Ha kell esznek rajta, ha kell dolgoznak, ha kell búsulnak mellette. Vagy vigadnak, de inkább búsulnak. A szék furcsa, lehet egy kényelmes teraszos, „műrattan” fotel, de lehet egy puha karosszék is. Vagy olyan szék, ami a hangulatodtól változik hol puhává, hol keménnyé. Egyébként a karosszék lényege az ölelés lenne. A karosszék félúton van az ágy felé. Édesapám, nagymamám éppen ezért el is aludt benne. A szék mellett balra egy fotó?, egy festmény? Rajta férfi portréja. De lehet apró ablak is, amin valaki bekukkant. Ez talán kevésbé. Kék óra. Szürkület. A plafonról mélyen belóg egy lámpa, az egy sárga folton megvilágítja az asztalt. Az asztalon egy képtelenül karcsú pohárban vörösbor. Az asztal sárga fényei, pedig furcsa módon egy pár halban csorognak le az asztal lapjáról. Dali most ugrik fel, jön közelebb és bámulja. Én pedig meghatódom, mert Székhelyi Edit ars poeticáját látom ebben az alkotásban. Mert ebben a csöndes magányba csomagolt képen meglátok mindent, ami fontos Editnek. Meglátom a keresztény alapállását. A fotelben ő maga ül. A borban és a halban állandó vendég nála a Krisztus. A két halban a páros lét szimbólumát fedezem fel. Ő is a párja is istenhívő. Így sejtem, hogy a karosszék melletti képen Géza lehet. Egyetlen pohár bor. Nem, nem azért egyetlen, mert Edit a belső, személyes világában magányos lenne, egyedül lenne, hanem azért, mert ez a vörösbor, a fénnyel együtt maga a fiúisten. Akinek a fénye képes beragyogni a világát, a világot, és akinek a fényéből a halak táplálkoznak. Micsoda kép! - lelkendezek magamban. Micsoda metafora, micsoda szimbólumok sora. Micsoda csendélet, a csendben kiáltó tartalommal! És de elfogadnám! Pedig a fényt ott fenyegeti a sötétség, a pohár túlontúl karcsú, törékeny a borral együtt. Vagy nem is bor az, hanem egy szál rózsa? És nincs rózsa, töviskoszorú nélkül? A halak az asztalon pedig nem tudhatom meddig bírják víz nélkül… Mégis lelkendezem, mert ez az én modern oltárképem! Ez lenne az én hitem festménye, találkozásom a Krisztussal.
A hal az örök élet jelképe, akkor a páros hal, a le nem győzhető, halálon is túlmutató szereteté, szerelemé. Jézus hallal fizet, Jézus „öt” hallal vendégeli meg az éhes „népet”. Jézus borral ajándékoz a kánai menyegzőn, majd azt mondja: ez az én vérem… Állok a festmény előtt és mosolygom, csendélet soha ennyire nem esett jól… Köszönöm Székhelyi Edithnek!
Pál Gyula nem terem...
Vagy nem csak terem. Pál Gyula fogalom. Már ha valaki tudja, hogy miért is lett belőle „terem”. Ha nem tudja, akkor most nézzen meg két képet! Nézze meg az „átjárót”! Lásson túl a sajátos geometriai formákon! Lássa meg a jobbról „szűken” érkező két öregasszonyt! Lássa meg, ahogy lépdelnek az átjáró felé! Nem haza mennek. Vagyis, nagyon is "haza". Nincs már sok az átjáróig. A házak között szűk a rés és hideg, rideg, sötét. De ketten el fognak férni. Simán. Mindketten át tudnak majd menni rajta. Az átjárón túl pedig egy másik világ vár rájuk. A kép sötét tónusú. Van itt fekete háztető, meg "házfalakról csorgó vöröslő fájdalom". A vég soha nem derűs, a vég mindig szürke, fekete és „tebenned bíztunk eleitől fogva…”. Pál Gyula tanár úr festménye klasszikus darab. Sajátos, egyedi világa, atmoszférája magához láncolja a nézőt, a befogadót. Egy letűnt kor kimerevített pillanatképe, de témaválasztása miatt túlmutat a perc divatján, az idő változékonyságán. A két, fejkendős öregasszony, két nagymama, a mi nagymamáink. És tudjuk, egyszer mi is elindulunk az „átjáró felé”.
Tokaj szerelmese
Madarassy Gyuri igazai hetvenkedő művész. Na nem katona! Bár az is milyen jó darab! Főként ha Taub rendezte, és Gáspár meg Eperjes remekel benne! De vissza Gyurihoz! A művész úr úgy hetvenkedik, hogy azt meg kell süvegelni és jobb esetben még tán meg is kell irigyelni. Hogy hetven felett is több tucatszor járja meg bringával a Nyíregyháza-Tokaj, Tokaj-Nyíregyháza távot. Idén már 74 lesz Gyuri - ha jól számolom -, és már idén is posztolt egyet, hogy ő ebben a januári tavaszban bevállalt egy sima harmincast. Kerekezve.
Szóval Madarassy meg Tokaj nagy barátok. Gyurinak Tokaj mindig zöld, mindig maga a lüktető, vibráló természet. És mindig feladat is. Mert el kell menni és látni kell, hogy a zöld munkát ad, majd szőlőt és végül bort. Az ember itt apró, hangya. Mögötte a hegy szelíd háta. Inkább egy darabja, a Finánc-domb, mint maga a Kopasz. A sok-sok zöldben felfedezhető egy puttonyos ember, meg egy páros, aki éppen húz egy nagyot a présen. Nektár csepeg, előbújik a must, hogy aztán ebből jusson az ünnepi asztalokra, meg a misékre is. Jobb oldalon egy fehér ló. Mesevilág. Fehérlófia. Madarassy György önvallomása; én vagyok fehérlófia. Én vagyok, aki drótszamáron is lovas vagyok. Önfeledt, szabadmellű örömökké válik a munka, a „borcsinálás”. Az ember itt hasonlatos lesz az Istenhez. És lát az Úr, hogy ez jó… Mármint a tokaji bor (is)…
Az egész kép zöld. Gyurinak az őszi szüret is inkább zöld, mint sárga. Mert a zöld a természet maga. Még halvány rózsaszín pointilista cseppek is a tavaszt sugallják. És így van ez jól, Madarassynak az ősz is tavasz, mert borban az igazság, mert most indul majd útjának a feltámadást jelképező bor alapanyaga. Tetszik érteni? Gyuri az őszből tavaszt csinál. Mert ez az ősz, amikor majd forr a bor, amikor majd lesz újbor, amikor a furmint csillog majd a pohárban és a tokaji szüret egyébként is korán kezdődik. Megesik, hogy még zöld a táj, még mérgesen zöld, ez még nem a jégbor, a kései szüretek hangulata, hanem a friss, ropogós, reduktív újboroké. Madarassy hetven felett is friss, ropogós, üde és jókedélyű akár egy baráti borvacsora, vagy a szerelmeddel elköltött vacsora boros lecsengésű csókjai…
Ej, de jó kalandozni Nyíregyházán. De jó felfedezni a kincseinket. A Váci Mihály Kulturális Központ földszintjén, Te is megteheted, Ön is megteheti!
Te mire gondolsz? Mire gondolsz, ha másfél napra jött csak el a tavasz? Hanyagul feltette a lábát, cipőstül (gyönyörű magas sarkú, fekete, de a talap vörös) a dohányzóasztalra és franca sanzonokat fütyült. Lefitymálta a kávémat és azt mondta, ahogy én szeretkezem olyan, mint egy kötelező olvasmányon túl lenni. Még ha jó, akkor is csak kötelező és ez nyomja hátul a fejét. Vagy lehet, hogy az idő, a front...
Te! Olyan akarok lenni, mint a parfümöd, ha fogyni kezd, azonnal veszel egyet, hogy a "nincs" egyetlen pillanatát sem éld meg. Olyan ne lehessen, hogy egyetlen másodpercig nincs. Yves Saint Laurent-nek van a Hot Couture, na nekem az végső női illat. Még a hiányodnak is ilyen az illata. A nincs után ébredő vágynak ilyen az illata. És májusban a Trocadéro parknak is ilyen az illata. Kinézek az ablakon, csak a varjak kezdik élvezni a rövid szabadságra távozott telet. Nagyanyám megmondta; a kutya soha nem eszi meg. Fél négy van és alig látom a billentyűket. Francia sanzonokat hallgatok és magamra húzok egy takarót. Alatta pálmafák, fülledt nyár, szelíd tenger, barnára sült bőröd, fényvédő aloés illata, koktél, a pohár izzad, csókok csattannak…
Azt mondják a polip kíváncsi állat. Azt mondják a polip okosabb, ravaszabb, mint gondolnánk…
Aztán visszajövök a mába. A télbe. Visszajövök Nyíregyházára. Köpköd az eső, fúj a szél, borzolja a varjakat. Aztán valahogy eszembe jut az élet; magvas gondolatok, esküdözések. Meg, hogy meg kell hajolni, hogy ki kell békülni magammal, Istennel, a tegnapok súlyával, jelenléti ívekkel és elszámoltatásokkal. Meg kell békülni az őszülő hajjal, meg azzal, hogy eljön majd egyszer egy esztendő, amikor a fele is elég lesz… Meg annak a fele is. El kell majd fogadni, hogy az élet édes kis semmiség. Az élet csak egy lehelet, egy kósza gondolat és a szerelem meg…
Ki emlékszik már, hogy évekkel ezelőtt sótlan volt-e a leves?
Miközben az év utolsó kilométereivel küzdött és azon merengett, hogy az elmúlt 364 napot hogyan is könyvelje el, észrevette, hogy a befagyott tó jegében valami fura, oda nem illő dolog tündöklik. Egy szál vörös rózsát pillantott meg, amely ki tudja hány napja került a jég fogságába. Egy rózsa. Eszébe jutott a kis herceg, hogy lám búra nélkül tényleg megfagy a virág, meg élete első rózsája, amiről az idő, ami egyébként mindent is tud, kiderítette, hogy csak tanításnak volt jó.
Vajon hogy került ez a szál virág a tóba? Ahogy alaposan megfigyelte, a virág pont úgy járt, mint egy hajó a jeges tengeren. Úszott egy darabig, aztán egyre szorosabban ölelte körbe a fagy. Vajon ki dobta bele? És miért? Miért landolt végül a jéggé dermedt Bujtos-tengerben a virág? A félszigetre vezető, kis híd előtt pillantotta meg. Ott, ahol az örök szerelmeket lakattal szokták megpecsételni. Egy szál rózsa a tó jegében, megőrizve a virág szépségét, és tisztaságát. Megőrizve az érzést a meghízott jégpáncélban. Kedve lett volna rámerészkedni a jégre, kivágni ezt a fura csodát, amit a tél formált. A hideg ellenére melege lett, hevesebben vert a futásra készített szíve és megbabonázva bámulta a titokzatos, tóba fagyott rózsát. Szeretett az ilyen jelekből olvasni, messzemenő következtetéseket levonni. Talán neki szólt, hogy jég a szíve, hogy valakinek makacsul őrzi, jegeli az érzéseit. Valakinek, aki talán megérdemli. És arra gondolt, hogy rózsát csak télen érdemes venni, mert ha a tóba is dobják, amíg nem enged a fagy, addig hirdeti a világnak, valaki, egyszer nagyon szeretett, valakinek egyszer kedve volt virágot venni, ajándékozni, hogy lenyűgözze szíve szottyát… És hirdeti, hogy egy szál virág kevés, még akkor is, ha a tóba fagy, ha napokig, vagy akár hetekig meséli, valamikor, valaki nagyon, végtelenül, hősiesen, lovag módra… Talán vallomás volt, talán engesztelés, talán csak pusztában dobbant szív…
Leszállt a köd, az év utolsó napja, szürke, semmitmondó idővel búcsúztatta az óévet. Csak a rózsa hirdette, lesz még tavasz, nyár. Csak az eldobott rózsa dalolt a jégben is, csak ez a hiába szakajtott virág rikkantotta; bolond, aki nem bolondul, aki nem szeret, bolond az a férfi, aki nem térdel az imádott hölgy elé, kezében egy szál virággal, arcán hamiskás mosollyal és szemében a rózsaszálhoz hasonlatos, vörös felkiáltójelekkel…
Karácsony második napján barátaimmal a nagy OLED tv előtt mosolyogva néztük, ahogy a dauerolt George Michael éppen idén is tizenegymillió-kétszáznyolcvanhatezer-százkilencvenhatodik alkalommal énekelte el, hogy még mindig odáig van a csajért, aki pont tavaly karácsonykor törte össze a pici szívét. (Akkor talán még nem Elton Johnhoz járt át melegedni...) Erős nosztalgiával bámultuk a felkonvertált digitális jelet, amit a tv hihetetlen színekben adott vissza. És mindannyian azt jegyeztük meg, amit 1984 óta szerintem mindenki hozzáfűz a kliphez; de jó lenne így karácsonyozni, szilveszterezni!
Igen, még mindig ez az a dal, ami nélkül nincs karácsony, amit Ariana Grandétől, Taylor Swiften át, Miley Cyrus-ig mindenki a szájára vett, hol katasztrofálisan, hol borzasztóan, de leginkább mélygiccsben…
Két hétre volt szükség, hogy sláger legyen belőle
Az megvan, hogy 1984-ben, amikor a Wham egyébként igen népszerű volt a fiatalok körében, ez a daluk nem került fel azonnal a slágerlisták élére? December 3-án, amikor kiadták, még Madonna állt a játszási listák élén, a Like a Virginnel, és két komoly hét telik el, míg a popduo szépen felkúszik a csúcsra, hogy aztán hét hétig ott is ragadjon…
Irány az Alpok!
A hegyek között, az Alpokban való forgatás, egyébként a rendező, Andy Morahan ötlete volt és októberben vették fel az ikonikus képsorokat, amikor iszonyú nehéz volt olyan helyet találni, ahol már ennyi hó állt a csapat rendelkezésére. Hosszú kutakodás után egyébként a svájci Saas-Fee adta a helyszínt. A négyezer lakóval bíró település 1800 méter magasan található, nem messze a híres Zermatt nevű falutól és a lenyűgöző Matterhorntól. A jeleneteket egy teljesen fűtetlen apartmanban vették fel és a szerepelők és a forgatócsapat annyira cidrizett, hogy a felvétel elkészítése után, mindenki rohant a szállásukra melegedni. A klip sztorija egyébként George Michaeltől származik. Azt mondják, egészen határozott elképzelésekkel érkezett Svájcba. A klip érdekességei közé tartozik, hogy a karácsonyi vacsorához eredetileg nem akarták felbontani a kelléknek szánt italokat, de mivel fáztak és nem lett volna életszerű sem bontatlan italokkal a képsor, a csapat kihúzta a dugókat, elcsavarta kupakokat és szégyen nem szégyen, masszívan inni kezdtek. Talán pont ennek a „partizásnak” köszönhetjük, hogy a szereplők reakciói, mimikája nem színpadias, hanem sokkal inkább természetes. Két apróság még; a bross, ami a klipben megjelenik George Michael, édesanyjától kapta kölcsön és a felvételek közben egyszer el is veszett. Szerencsére az egyik szemfüles résztvevő megtalálta a hóban a családi ékszert. A felvonó meg lerobbant a forgatás idején, a csapat legalább 20 percig szobrozott a hidegben, míg újra beindult a gépezet. A kergetőzős jelenetben George többször is elcsúszik, amit szándékosan követett el, mert nagy mókamester hírében állt. Tímár Péter pedig biztosan csettintett, amikor észrevette, hogy 1:56-nál, mikor Michael a hógolyócsatát nézi, a képsor visszafelé van lejátszva a klipben.
Egy kicsit másképp...
Hétfőn, az egyik boltban nézelődve egy egészen érdekes, lassú, szentimentális, fülemnek kedves verzióját hallottam meg, ennek a régi nótának. Amúgy sem vagyok vele rosszban, főként ha a japán, Kitaro Oshio pengeti egy szál gitáron, így aztán fülelni kezdtem. Bár nem vagyok egy angol nyelvzseni, kihallottam, hogy az énekes fiatalember érdekes akcentussal fújja a régi nótát. Igazából az tetszett, hogy nem akar sok lenni, ezt a végtelenített giccset pedig úgy adja elő, ahogy Nolan nyúlt a Batman filmekhez, őszintén, hihetően, mégis érzelmekkel telítetten. Nagy játék ez. Kiáll valaki egy Mikulás-jelmezben, kicsit pufin, szól a zongora, elkezdi ezt az untig ismételt nótát, és nem az az első gondolatod, hogy már megint… Hanem az, hogy ezt most elhiszem. Elhiszem neki, hogy volt egy lány, akivel tavaly karácsonykor még együtt voltak és most, amikor megtámadják a régi érzések, amikor talán meglátta a lányt az utcán, a piacon, akárhol nagyot dobbant a szíve, kapart a torka és valami végetlen szomorúsággal indult haza. És hiába énekli, hogy idén majd egy másik lánynak adja a szívét, aki jobban megérdemli, kihalljuk, hogy ezzel csak maga-magát nyugtatja.
Édes Istenem, a 25 éves, skót gyerek nem spórol az érzelmekkel. Nem spórol, nem fél, hogy bolondnak tartják. Nem akarja eltitkolni, erősnek tűnni, nem akar legyőzhetetlent játszani. Nem akarja bizonygatni, túl van már rajta, és egyébként is... Persze talán azért sem, mert olasz felmenőkkel is rendelkezik. Kijön belőle a digó, előbújik a bel canto, a szerelmes talján, akit hiába oltottak egy whiskytől elázott, szerelmes skótba, ha érzelmekről van szó, kiáll és fújja, mondja, hogy a szív megszakad belé.
Szóval ott állok a szépen díszített színpad előtt, hallom, ahogy a zongora lágyan, lassan kísér, nagyokat hallgatok. Az ezer éves sláger bemászik a szívembe, ott kereng, végigszalad rajtam.
…” Merry Christmas" I wrapped it up and sent itWith a note saying, "I love you, " I meant itNow I know what a fool I've beenBut if you kissed me now, I know you'd fool me again…
És eszembe jut, ahogy Mark (Andrew Lincoln) becsönget Julietékhez (Keira Knightley). Viszi egy CD-játszót, meg egy halom papírt, amin bevallja, hogy szerelmes abba a nőbe, aki történetesen a legjobb barátja felesége.
A picsába ezzel a szentimentális izével… A fenébe is, hát már el is múlt karácsony…
És én meg nem tudom megmondani, hányadszorra énekli Lewis Marc Capaldi a Last Christmas-t…
Picasso 1959-ben, egy szép, téli estén, találkozott Szent Miklóssal. A spanyol összefutott a kis-ázsiai származású püspökkel. Miklós atya épp nagy munkában volt. Odaadta a mi Pablónknak az ajándékát, biccentett, jelezve, hogy szereti a kép világát, majd továbbállt. Az akkor 78 éves Pablo Picasso pedig sírni kezdett, akár egy gyerek. Zokogott. Nem a félelemtől, nem a boldogtalanságtól és még csak nem is attól, hogy ennyi volt az élete; talán soha többé nem fut össze a Mikulással. Hanem attól, hogy soha, de soha nem volt ennyire boldog. Mert Pablo akkor, ott megértette, hogy mégiscsak létezik Szent Miklós, mégiscsak érdemes benne hinni, akár az atyában, a fiúban és szent lélekben. És ha van Mikulás, akkor van hit, remény, szeretet, akkor van feltámadás és mennyország. Pablo, akkor, ott megértette, hogy mi az élet értelme. Szemvillanás alatt, a másodperc tört része alatt. És akkor papírt és ceruzát vett elő és készített egy gyors portrét a Mikulásról. 1959 karácsonyán. A püspök kezében egy feldíszített fenyőfával, hátán megrakott puttonnyal... A kép így néz ki…
Tavaly karácsonyhoz képest, nagy a sürgés-forgás a Sóstói Szivárvány Idősek Otthonában. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legnagyobb szociális intézményében, komoly biztonsági intézkedések mellett újra fogadhatnak látogatókat a bent lakók. Sőt arra is van lehetőség, hogy az idősek egy kis időre a családjuk körében, otthon ünnepeljenek. Megható látni, hogy ez milyen örömet tud okozni az időseknek és családtagoknak.
- Tavaly ilyenkor nagyon elbánt velünk a koronavírus – emlékezik szomorú tekintettel Pivnyikné Antal Ágnes. A Sóstói Szivárvány Idősek Otthonában, akkor minden a koronavírusról szólt. Oltóanyagnak még csak a híre volt meg, a vírus pedig tombolt.
- Ahhoz képest most idilli a helyzet! – teszi hozzá és a maszk ellenére is látom, hogy elmosolyodik. Igazi karácsony ez, jöhetnek a látogatók és a bent lakók is hazamehetnek karácsonyozni, ha úgy adódik.
Szigorú intézkedéseket hoztak
Persze mindezt a legnagyobb biztonsági intézkedések mellett lehet megvalósítani a megye legnagyobb szociális intézményében. A gondozók 100%-ban beoltottak, már a harmadik oltást is megkapták, az idősek közül pedig majdnem mindenki kapott már oltást. Csak az nem kapott vakcinát, akinek ezt az egészségi állapota nem engedte meg. A Szivárványban egyébként mindenre gondoltak. Az a hozzátartozó, aki nem oltatta be magát is találkozhat a hozzátartozójával, persze egy üvegfalnyi távolságban. Ilyen esetben nincs nagy ölelés és elmarad a szeretet és összetartozás puszija. Annak a látogatónak, akinek két oltása van, az egy kijelölt teremben, az úgynevezett látogatói ponton találkozhat szerettével. A három oltással rendelkezők kiváltsága, hogy a bent lakó hozzátartozója szobájába is be mehet, még ha csak kis időre is. Sőt idén újra, haza lehet vinni nagyikat, nagypapákat, dédiket.
- Arra kérünk mindenkit, hogy ezt csak akkor tegyék meg, ha a család minden tagja három oltással rendelkezik – teszi hozzá az intézményvezető-helyettes. – Nem szabad elfelejteni, hogy az idősek a legveszélyeztetettebb korosztály.
Ünnepel a Szivárvány
A Szivárványban szinten minden szinten, minden folyosón szépen díszített fenyők jelzik az ünnepet. Van aki sétálgat, van, aki ücsörög mellette. Ahogy megyünk végig az épületen a kameránkkal ismerős hang szólít meg. Demeter Sándor, egykori újságíró szólt meg. A 89 éves tollforgató mosolygó szemekkel beszél arról, hogy idén a családja egyik fele már el tudott jönni hozzá, hogy személyesen kívánjanak neki boldog karácsonyt. A család másik fele azonban nem oltatta magát. Sanyi bácsi meleg derűvel fűzi hozzá; - Pedig nagy szamár az, aki nem oltatja magát. Én átestem a betegségen, senkinek sem kívánom. Kaptam ellene három oltást, sőt egy negyediket is felvettem, azt már a szezonális influenza ellen!
Haza a családhoz
Sanyi bácsitól elbúcsúzok, jó egészséget, hosszú életet kívánok neki és elrévedezek, ahogy a kerekes járókerettel csoszogva elindul a szobája felé. Néhány pillanat múlva egy hölgyet pillantok meg, aki egy táskával érkezik. Kabátján zöld, látogatói kártya fityeg, ami azt jelenti, hogy a hozzátartozója szobájába is bemehet.
- Jöttünk a mamáért, visszük a testvéremhez karácsonyi ebédre! – mosolyog Pásztor Zoltánné. – Tavaly elmaradt a közös ebéd, a vírus miatt. Most újra együtt lesz a család.
Aztán átöleli a 88 éves Margó mamát, aki láthatóan megszeppen a kamerák láttán.
- Jajj, fáj mindenem, de menjünk, készüljünk – súgja a lányának.
Egymásnak adják a kilincset
- Most nagyon sokan jönnek látogatóba és aki csak teheti egy kicsit haza is viszi a családhoz a hozzátartozóját – mondja az egyik nővér, aki épp a 88 éves Ling Frigyesnéhez kopog be, hogy megkérdezze, hogy van.
- Nagyon jól! - feleli az idős hölgy. – Tegnap az egyik unokámnál karácsonyoztam! Holnap meg az egyik fiamhoz megyek Levelekre. Ott is sokan leszünk!
- Hány unokája is van a néninek? – kérdezi az ápolónő.
- Két fiam, 7 unokám, meg négy dédunokám! 62 évig nálunk karácsonyozott a család, de aztán papával együtt bekerültünk ide az otthonba. Papa ráadásul most kórházba is került. De szerencsére már jobban van!
Gombócok a torokban...
Amikor befejezzük a forgatást kiderül, hogy az elmúlt hetekben alig fordult elő koronavírusos eset a Szivárványban, sőt aki elkapta, az az oltásnak hála le is győzte a vírust. A Tölgyes utcán most mindenki azért imádkozik, maradjon is így. Én meg azon morfondírozom, hogy sok fiatalt hoznék ide, hogy lássa milyen az, amikor a „B” oldal utolsó dalai forognak… Meg arra, hogy mi is a fontos az életben… Boldog karácsonyt!
A Kieselbach Galéria büszkén posztolta, hogy rekordáron, 170 millió forintért talált gazdára Márffy Ödön, egy meseszép aktja. Márffy egyre népszerűbb a gyűjtők, vásárlók körében, erről már sokat cikkezett a média. A magyar fauve, majd a „kelet-európai osztályt is indító" École de Paris egyik legjelentősebb magyar tanulója, a rendkívül tehetséges, párizsi ösztöndíjat nyert Márffy, a Szajna parti metropoliszban, a legmodernebb alkotóktól leste el, hogyan lehet modernként festeni. Cézanne, Matisse, Bonnard, van Gogh világképével ismerkedett és szívta magába a különböző izmusokat, akár a szivacs, hogy aztán megtalálja a saját ecsetkezelését, formáit, színeit.
De ki is volt Márffy?
Márffyt, mai szemmel sem nehéz megkedvelni, szereti a színeket és láthatóan rajong a nőkért, érti az embereket. Sőt a képi világa miatt, az emberek is viszont szeretik. Könnyen barátkozik. 1906-ban, még Párizsban, Adyval paroláznak össze, hogy aztán a Nyugat nagy nevei, szinte kivétel nélkül az ismeretségi körébe tartozzanak. A hazai szakma is felfigyelt rá; olyan alkotók, mint Rippl-Rónai, meg Kernstok ismerik el munkásságát és keresik barátságát. Meghatározó, divatot teremtő, divatot diktáló körhöz sorolják. Nem véletlenül!
És Márffy azért is izgalmas, mert az Adyról készült akvarellje mellett, számos képet készített Boncza Bertáról, akit az érettségizők Csinszkaként fognak egy életre megjegyezni. Sőt! Boncza Berta második és utolsó férje is Márffy lett!
Márffy, a sármőr
Csinszka, nem volt könnyű eset. Már korábban is írtam, hogy apja és a férfi unokahúgának szerelméből született. Hogy ettől lett a nő egy kicsit fura, lázadó, folyton önmagát kereső személyiség, vagy ez ettől teljességgel független, ahhoz talán jobban el kellene merülni a csucsai BB életrajzában. Ami azonban biztos, Csinszkát - Ady halála után -, hírbe hozták Babitscsal is, de a megfontolt, akkor 37 éves írót, a folyton vibráló Csinszka épp annyira vonzotta, mint amennyire taszította. Így aztán, az író végül bemondta az unalmast. Pedig többször is nekifutottak; szakítottak, kibékültek, aztán Babits kimondta az okosságot; no woman, no cry! Így tett pontot a néhol pikánsig fajult "eset" végére. Ekkor jött képbe Márffy, aki szerintem csak mosolygott egyet az írón; most végre neki állt a zászló! Mint, egy hősszerelmes kezdett udvarolni az országszerte ismert özvegynek és a feljegyzések azt mondják, nem csupán az ecsettel bánt jól, az akkor már 42 éves, érett korba lépett festő, hanem az udvarlás területén is elismert szaktekintélynek számított. „Házasságukat nevezhetjük egyfajta érzelmi érdekszövetségnek, ami leginkább a nyugodt polgári élet és a közös otthonteremtés vágyán alapult” – írja róluk Rockenbauer Zoltán hidegen, hűvösen, racionálisan. Ám engedtessék meg nekem, hogy ezen túl valami mást is belelássak ebbe a love-sztoriba.
Márffy önvallomásként így ír erről; „Két érett ember találkozása volt, akik megérezték egymás gondolatát. Tudta, hogy mit gondolok, s mielőtt kimondtam, már megvalósította. Én is. Tizennégy esztendő alatt nem volt köztünk vitatkozó szó.” Tessék csak ízlelgetni; olvasnak egymás gondolataiban, és tűrik egymás szeszélyét! Micsoda szent, intellektuális kötelék ez a férfi és a nő között! Csinszka, Márffy nagybetűs múzsája lett. Tizennégy év, immár nem egy beteg, alkoholproblémákkal küzdő költő mellett, hanem egy elismert, köztudottan okos, és befutott festő oldalán.
A férfi tucatjával készítette a képeket, melyeken feltűnik a „bubifrizurás” modellje, szerelme. Arcképek, aktok keletkeznek ezekben az években és Csinszka megannyi rajz, akvarell és olajfestmény ihletője. Nem nehéz észrevenni a férfi rajongását, hőn szeretett neje iránt.
Tegnap itt volt a sötét zongorilla nő...
Márffy egyébként a húszas években számos nőt megörökített, de Csinszka mellett komolyabb figyelmet csak a kor kiváló zongoraművésze, Ticharich Zdenka kapott tőle. Zdenkáról, mint igazi csodagyerekről regél a korabeli sajtó. Felnőttként pedig, állítólag olyan sejtelmes kisugárzással szédítette a közönségét, ami egyből ünnepelt sztárrá avanzsálta. Írók, zenészek, fotográfusok, festők feküdtek a lábai előtt.
A billentyűk nagyasszonya pedig élvezte, hogy képes varázsolni, bűvölni. A bűverőt Márffy is megérezte benne, így nem csoda, hogy talán a legérzékibb alkotást pont neki sikerült elkészíteni az előadóművészről. Ez talán a "Csinszka-iskola" hatása, mert ezt kijárva, Márffy simán megérthette, megfoghatta a „nem hétköznapi nők” lényegét. Persze Bébén azonnal úrrá lett a zöld szemű szörnyeteg. Egy 1933-ban írott levélében így ír a fiatal, de a férfiak szerint a végezet asszonyának tartott zongoristával való találkozásról; „Tegnap itt volt a sötét zongorilla nő. A végén úgy voltam vele, mint falusi gyerek a macskakölykökkel. Vízbe vele – mielőtt a szemét kinyitja. Borzasztó egy szépség. Nem hagyott élni.”
Márffy csak legyintett. Zdenka csak múzsaként jöhetett szóba. Ellenben a fáma úgy tartja, hogy Ödön urat igen csak nagy türelemmel áldotta meg a Jóisten! Csinszka a harmincas évei második felében egyre többször kacérkodott idősebb urakkal, és volt néhány, amelyikbe ideig-óráig bele is habarodott. Márffy hidegvérrel szemlélte az asszony kapuzárási pánikját és egy pletykáló barátjának nagyvonalúan ennyit mondott; "-Csinszkát csak az intellektus izgatja, a testiség hidegen hagyja…"
Csinszka halála...
A festő életében nagy törést okozott, amikor Csinszka 40 éves korában hirtelen elhunyt, agyvérzésben. Élete utolsó szakaszában azonban még jól megtalálta íjával Cupido. 1948-at írunk. A festő 70, amikor egy 32 éves nő elrabolja a szívét. Hacker Franciska épp egy szétesőben lévő házasságból lép ki. Miután ügyvéd férjével a bíróságon végleg pontot tesznek az áldatlan frigyükre, néhány hónap leforgása múlva, már Márffy Ödön feleségeként mutatkozott be.
Hogy is kezdtem; „A Kieselbach Galéria írja, hogy rekordáron, 170 millió forintért talált gazdára Márffy Ödön, egy meseszép aktja.” Én 171-et is adtam volna érte, ha nem a fogorvos székében ülök…
„Szánalmas.” „Nacionalista.” „Biztosan otthon hagyta a bőröndjét, amiben a ruha volt.”- ezek a legfinomabb, legnőiesebb és legszelídebb kommentek, amivel a Miss Universe Hungary speciális nemzeti outfitjét illették a legnagyobb közösségi oldal látogatói. A 20 éves, felvidéki Jázmin Viktória vörös miniben, kezében címeres zászlóval sétált a színpadon. Fekete magassarkút és fekete harisnyát viselt, és a fénykép tanúsága szerint, fekete hajjal, és valami arisztokratikus fölénnyel nézett a nézőkre.
A végtelenül egyszerű, a "hádábanisjobbattúrok" ruha és a nem túl kreatívan a kezébe adott magyar lobogó, azonban sem a külföldi, sem a magyar kommentelők tetszését nem nyerte el. A magyarok egy része egyből a politikára fogta, hogy annyi mindenre jut pénz az országban, hát miért nem sikerült erre a csóri magyar csajszira egy tisztességes culát ráadni?
Néhány éve még Vajna Tímea toborzott!
A Miss Universe néhány éve azzal került reflektorfénybe, hogy Vajna Tímeához kerültek a hazai verseny rendezési jogai. A Miss Universe Hungary-ról a Wikipédia azonban csak 2016-ig közöl érdemi információkat. Miközben az esemény történetét olvasgattam, kiderült, hogy sokáig a Miss World Hungary verseny második helyezettje kapta a lehetőséget, hogy ezen az "univerzális szépségvetélkedőn” részt vegyen. Csak később formálódott önálló branddé. Ha valaki rákeres, 2015 környékén Sarka Kata és Vajna Tímea egymás ellenében toborzott a Miss World Hungary-ra és a Miss Universe Hungary-ra… Micsoda totális cicaháború lehetett ez akkoriban…
Ám úgy tűnik, a hölgyek megbékéltek, vagy egyszerűen csak feladták a harcot, mert a legfrissebb hírek szerint egy bizonyos (semmisemderülkiróla) Panyik Gábor lett az új jogtulajdonos. A sosem felejtő internet azt írja, hogy a hazai versenyt november elején rendezték meg és a zsűriben olyan ismert személyiségek kaptak helyett a jogtulajdonos mellett, mint Yvonne Dederick, Kárpáti Rebeka, Kocsis Korinna, Curtis, Frohner Ferenc hairstylist és Dr. Kárász Tamás plasztikai sebész. A helyszínt a Gigi's Budapest biztosította, a műsorvezető Harsányi Levente, a sztárfellépő pedig Kökény Attila volt. A hírek aztán arról is szóltak, hogy egy profi modell, a 20 éves, hangsúlyozottan felvidéki, Jázmin Viktória nyerte meg, aki egyébként a munkája miatt Milánóban él…
A fehérorosz dobta le az atomot!
A következő hír pedig már Face-történet. Valami fehérorosz úriember kürtölte világgá, hogy az izraeli Eilatban rendezett „világdöntőn” melyik versenyző, milyen „nemzeti-jellegű” ruhácskában igyekezett meghódítani a zsűri szívét, meg sokpontozó kedvét…
Szerintem, itthon a reptéri kutya sem tudta, hogy bizonyos tévécsatornák december elején micsoda szépségvetélkedőt közvetítenek. Ám Evgeny Brestovitski portfóliója gyorsan körbeszaladt a világon és a magyar lány a „csúfság” céltáblája lett, szájára vette a világ, kikezdték, cikizték, megszólták, kapott a pofájára, az egyszerű, semmitmondó ruhájáért, meg a címeres zászlóért… Amikor egy ismerősöm megrökönyödve posztolta a dolgot, azt mertem aláírni, hogy „számít ez”? „Egy szépségvetélkedő?”
A szépségipar haragja
Egy elismert, nyíregyházi divattervező rögtön rám is pirított, hogy már hogy a viharba ne számítana! Ha a foci, meg a sport számít, akkor ez is! És bizony tucatnyi megerősítő lájk bizonyította, beleszaladtam a szépségipar késébe… Házhoz mentem a lópéniszért. Már egyes, széplelkű férfiak is azt írták, inkább erre a lányra költöttünk volna, mint a focistákra és ő szívesebben néz ilyen tematikájú műsort, mint 22 majmot, ahogy a falábukkal a bőrt rúgják…
Vagyok bajban. Vagyok bajban, mert ugye a kommentekből már korábban kiderült, az istenadta nép szerint, ezt a lányt is állami pénzből kellett volna ruházni, ellátni valami nagyon megtervezett magyaros textilkölteménnyel, hogy lássa mán’ az egész világ nem csak jó nők élnek nálunk, hanem kreatív, elegáns és remek a magyar ízlés, hasít a szépségbiznisz, és tobzódunk a jó nőket "ruházó" tehetségekben.
Végig azon heherésztem, hogy ezentúl Gipsz Jakabné Krakomperger Anomália is tüntethet a Parlament előtt, hogy legyen szíves a tisztelt ház neki ruhát, sminket, frizurát és műkörmöt finanszírozni, mert megérdemli és egyébként is Last Minute-ba utazik, ahol Magyarországot fogja képviselni a pool-bárban. Meg jöhetnek a vidéki férfiak, hogy nekik Swarovski kővel rakott gumicsizma kell, a nőknek meg aranyszállal erősített otthonka!
Sose legyen nagyobb problémánk
Most ülök és mosolygok… Mosolygok, hogy karácsony előtt az lett a problémánk, hogy egy magyar modell, miért egy egyszerű, semmitmondó miniben, lobogóval a kezében ment el egy szépségvetélkedőre… Meg bosszankodom, hogy valóban ez lenne a fontos?
(Közben meg éppen tegnap Nyíregyházán tűz ütött ki egy 11 emeletes toronyházban. Egy 75 éves, idős hölgy konyhájából terjedtek szét a lángok. A tűzoltók órákon át locsolták a lakásokat, amiből legalább 60 embert parancsoltak ki az utcára. Órák teltek el, míg bárki visszamehetett az otthonába. Órák teltek el, míg kiderült, amit a lángok meghagytak, szarnak ázott-e a nagy oltásban? Egy olyan épületben, ahol csak szociális bérlakások vannak... Nem, ez nem számít, csak az, hogy a fehéroroszok, az ukránok „rajtunk” nevetnek-e, meg van-e tisztességes ruhája a szépségünknek?)
Nem számít semmi... Az sem hogy a sporthoz az adottságon túl, legalább teljesítmény kell, még a focistának is. Nem számít semmi, ha hagyjuk hogy az öröknek vélt, de múlandó érték, egy szépségverseny felől közelítsen felénk. Rég bajban vagyunk, ha nem számít már, ki tud több szerelmes verset kívülről, ki olvasott több könyvet csak az, hogy legyen szép ruhánk, szép lányunk, meg mutassuk meg a világnak, mi is tudunk valami echte ungarische (bohóc)jelmezt varrni egy ilyen eseményre…
Szétcsúsztunk gyerekek!
Egyébként meg, miért nem a jogtulajt kérdezzük; what a fuck, homeboy? Tényleg a Zara fizetett a legtöbbet azért, hogy egy 10 ezer forintos, diszkóbasemvennékfelalányok ruhát vetessetek fel a "mi lányunkkal"?
Miért nem a lányt kérdezzük; - Drága Viktória, hát hogy érezted magad ott, a durva nemzeti jelmezek között úgy, mintha az utcáról estél volna be, véletlenül? Mit szóltál ahhoz, hogy ezt kell felvenned, miközben, minden más lány maskarával készül? Vagy ez a "polgárpukkasztás" része?
Szétcsúsztunk, mert ismét a „nagy magyar kirakatot” rendezzük, miközben itt a karácsony, a szeretet ünnepe, meg az Úr eljövetele… - Te rongyos élet! - kezdi Honthy Hanna Operettország fővárosában és én vele éneklem; bolondos élet!
Végszó
Viktória egyébként a legjobb 16 közé került. 80 lányból. A döntő egyik epizódjában mutathatta meg a nemzeti zászlót, meg a minit. A szervezők úgy látszik spóroltak. Rajta. Meg a látványon. Persze a szlovákok sem vitték túlzásba a játékot...
Viki természetesen látható volt más ruhákban is... De az már senkit sem érdekel. A Face haragos népét biztosan nem...
A versenyt - szavad ne feledd -, egy indiai lány nyerte meg. A 21 éves Harnaaz Sandhut legnagyobb produkciója az volt, hogy macskanyávogást utánzott…
Sírni pedig csak a győztesnek szabad. Sőt kell is. Kis tapssal megyünk tovább!
