Picasso 1959-ben, egy szép, téli estén, találkozott Szent Miklóssal. A spanyol összefutott a kis-ázsiai származású püspökkel. Miklós atya épp nagy munkában volt. Odaadta a mi Pablónknak az ajándékát, biccentett, jelezve, hogy szereti a kép világát, majd továbbállt. Az akkor 78 éves Pablo Picasso pedig sírni kezdett, akár egy gyerek. Zokogott. Nem a félelemtől, nem a boldogtalanságtól és még csak nem is attól, hogy ennyi volt az élete; talán soha többé nem fut össze a Mikulással. Hanem attól, hogy soha, de soha nem volt ennyire boldog. Mert Pablo akkor, ott megértette, hogy mégiscsak létezik Szent Miklós, mégiscsak érdemes benne hinni, akár az atyában, a fiúban és szent lélekben. És ha van Mikulás, akkor van hit, remény, szeretet, akkor van feltámadás és mennyország. Pablo, akkor, ott megértette, hogy mi az élet értelme. Szemvillanás alatt, a másodperc tört része alatt. És akkor papírt és ceruzát vett elő és készített egy gyors portrét a Mikulásról. 1959 karácsonyán. A püspök kezében egy feldíszített fenyőfával, hátán megrakott puttonnyal... A kép így néz ki…
Tavaly karácsonyhoz képest, nagy a sürgés-forgás a Sóstói Szivárvány Idősek Otthonában. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye legnagyobb szociális intézményében, komoly biztonsági intézkedések mellett újra fogadhatnak látogatókat a bent lakók. Sőt arra is van lehetőség, hogy az idősek egy kis időre a családjuk körében, otthon ünnepeljenek. Megható látni, hogy ez milyen örömet tud okozni az időseknek és családtagoknak.
- Tavaly ilyenkor nagyon elbánt velünk a koronavírus – emlékezik szomorú tekintettel Pivnyikné Antal Ágnes. A Sóstói Szivárvány Idősek Otthonában, akkor minden a koronavírusról szólt. Oltóanyagnak még csak a híre volt meg, a vírus pedig tombolt.
- Ahhoz képest most idilli a helyzet! – teszi hozzá és a maszk ellenére is látom, hogy elmosolyodik. Igazi karácsony ez, jöhetnek a látogatók és a bent lakók is hazamehetnek karácsonyozni, ha úgy adódik.
Szigorú intézkedéseket hoztak
Persze mindezt a legnagyobb biztonsági intézkedések mellett lehet megvalósítani a megye legnagyobb szociális intézményében. A gondozók 100%-ban beoltottak, már a harmadik oltást is megkapták, az idősek közül pedig majdnem mindenki kapott már oltást. Csak az nem kapott vakcinát, akinek ezt az egészségi állapota nem engedte meg. A Szivárványban egyébként mindenre gondoltak. Az a hozzátartozó, aki nem oltatta be magát is találkozhat a hozzátartozójával, persze egy üvegfalnyi távolságban. Ilyen esetben nincs nagy ölelés és elmarad a szeretet és összetartozás puszija. Annak a látogatónak, akinek két oltása van, az egy kijelölt teremben, az úgynevezett látogatói ponton találkozhat szerettével. A három oltással rendelkezők kiváltsága, hogy a bent lakó hozzátartozója szobájába is be mehet, még ha csak kis időre is. Sőt idén újra, haza lehet vinni nagyikat, nagypapákat, dédiket.
- Arra kérünk mindenkit, hogy ezt csak akkor tegyék meg, ha a család minden tagja három oltással rendelkezik – teszi hozzá az intézményvezető-helyettes. – Nem szabad elfelejteni, hogy az idősek a legveszélyeztetettebb korosztály.
Ünnepel a Szivárvány
A Szivárványban szinten minden szinten, minden folyosón szépen díszített fenyők jelzik az ünnepet. Van aki sétálgat, van, aki ücsörög mellette. Ahogy megyünk végig az épületen a kameránkkal ismerős hang szólít meg. Demeter Sándor, egykori újságíró szólt meg. A 89 éves tollforgató mosolygó szemekkel beszél arról, hogy idén a családja egyik fele már el tudott jönni hozzá, hogy személyesen kívánjanak neki boldog karácsonyt. A család másik fele azonban nem oltatta magát. Sanyi bácsi meleg derűvel fűzi hozzá; - Pedig nagy szamár az, aki nem oltatja magát. Én átestem a betegségen, senkinek sem kívánom. Kaptam ellene három oltást, sőt egy negyediket is felvettem, azt már a szezonális influenza ellen!
Haza a családhoz
Sanyi bácsitól elbúcsúzok, jó egészséget, hosszú életet kívánok neki és elrévedezek, ahogy a kerekes járókerettel csoszogva elindul a szobája felé. Néhány pillanat múlva egy hölgyet pillantok meg, aki egy táskával érkezik. Kabátján zöld, látogatói kártya fityeg, ami azt jelenti, hogy a hozzátartozója szobájába is bemehet.
- Jöttünk a mamáért, visszük a testvéremhez karácsonyi ebédre! – mosolyog Pásztor Zoltánné. – Tavaly elmaradt a közös ebéd, a vírus miatt. Most újra együtt lesz a család.
Aztán átöleli a 88 éves Margó mamát, aki láthatóan megszeppen a kamerák láttán.
- Jajj, fáj mindenem, de menjünk, készüljünk – súgja a lányának.
Egymásnak adják a kilincset
- Most nagyon sokan jönnek látogatóba és aki csak teheti egy kicsit haza is viszi a családhoz a hozzátartozóját – mondja az egyik nővér, aki épp a 88 éves Ling Frigyesnéhez kopog be, hogy megkérdezze, hogy van.
- Nagyon jól! - feleli az idős hölgy. – Tegnap az egyik unokámnál karácsonyoztam! Holnap meg az egyik fiamhoz megyek Levelekre. Ott is sokan leszünk!
- Hány unokája is van a néninek? – kérdezi az ápolónő.
- Két fiam, 7 unokám, meg négy dédunokám! 62 évig nálunk karácsonyozott a család, de aztán papával együtt bekerültünk ide az otthonba. Papa ráadásul most kórházba is került. De szerencsére már jobban van!
Gombócok a torokban...
Amikor befejezzük a forgatást kiderül, hogy az elmúlt hetekben alig fordult elő koronavírusos eset a Szivárványban, sőt aki elkapta, az az oltásnak hála le is győzte a vírust. A Tölgyes utcán most mindenki azért imádkozik, maradjon is így. Én meg azon morfondírozom, hogy sok fiatalt hoznék ide, hogy lássa milyen az, amikor a „B” oldal utolsó dalai forognak… Meg arra, hogy mi is a fontos az életben… Boldog karácsonyt!
A Kieselbach Galéria büszkén posztolta, hogy rekordáron, 170 millió forintért talált gazdára Márffy Ödön, egy meseszép aktja. Márffy egyre népszerűbb a gyűjtők, vásárlók körében, erről már sokat cikkezett a média. A magyar fauve, majd a „kelet-európai osztályt is indító" École de Paris egyik legjelentősebb magyar tanulója, a rendkívül tehetséges, párizsi ösztöndíjat nyert Márffy, a Szajna parti metropoliszban, a legmodernebb alkotóktól leste el, hogyan lehet modernként festeni. Cézanne, Matisse, Bonnard, van Gogh világképével ismerkedett és szívta magába a különböző izmusokat, akár a szivacs, hogy aztán megtalálja a saját ecsetkezelését, formáit, színeit.
De ki is volt Márffy?
Márffyt, mai szemmel sem nehéz megkedvelni, szereti a színeket és láthatóan rajong a nőkért, érti az embereket. Sőt a képi világa miatt, az emberek is viszont szeretik. Könnyen barátkozik. 1906-ban, még Párizsban, Adyval paroláznak össze, hogy aztán a Nyugat nagy nevei, szinte kivétel nélkül az ismeretségi körébe tartozzanak. A hazai szakma is felfigyelt rá; olyan alkotók, mint Rippl-Rónai, meg Kernstok ismerik el munkásságát és keresik barátságát. Meghatározó, divatot teremtő, divatot diktáló körhöz sorolják. Nem véletlenül!
És Márffy azért is izgalmas, mert az Adyról készült akvarellje mellett, számos képet készített Boncza Bertáról, akit az érettségizők Csinszkaként fognak egy életre megjegyezni. Sőt! Boncza Berta második és utolsó férje is Márffy lett!
Márffy, a sármőr
Csinszka, nem volt könnyű eset. Már korábban is írtam, hogy apja és a férfi unokahúgának szerelméből született. Hogy ettől lett a nő egy kicsit fura, lázadó, folyton önmagát kereső személyiség, vagy ez ettől teljességgel független, ahhoz talán jobban el kellene merülni a csucsai BB életrajzában. Ami azonban biztos, Csinszkát - Ady halála után -, hírbe hozták Babitscsal is, de a megfontolt, akkor 37 éves írót, a folyton vibráló Csinszka épp annyira vonzotta, mint amennyire taszította. Így aztán, az író végül bemondta az unalmast. Pedig többször is nekifutottak; szakítottak, kibékültek, aztán Babits kimondta az okosságot; no woman, no cry! Így tett pontot a néhol pikánsig fajult "eset" végére. Ekkor jött képbe Márffy, aki szerintem csak mosolygott egyet az írón; most végre neki állt a zászló! Mint, egy hősszerelmes kezdett udvarolni az országszerte ismert özvegynek és a feljegyzések azt mondják, nem csupán az ecsettel bánt jól, az akkor már 42 éves, érett korba lépett festő, hanem az udvarlás területén is elismert szaktekintélynek számított. „Házasságukat nevezhetjük egyfajta érzelmi érdekszövetségnek, ami leginkább a nyugodt polgári élet és a közös otthonteremtés vágyán alapult” – írja róluk Rockenbauer Zoltán hidegen, hűvösen, racionálisan. Ám engedtessék meg nekem, hogy ezen túl valami mást is belelássak ebbe a love-sztoriba.
Márffy önvallomásként így ír erről; „Két érett ember találkozása volt, akik megérezték egymás gondolatát. Tudta, hogy mit gondolok, s mielőtt kimondtam, már megvalósította. Én is. Tizennégy esztendő alatt nem volt köztünk vitatkozó szó.” Tessék csak ízlelgetni; olvasnak egymás gondolataiban, és tűrik egymás szeszélyét! Micsoda szent, intellektuális kötelék ez a férfi és a nő között! Csinszka, Márffy nagybetűs múzsája lett. Tizennégy év, immár nem egy beteg, alkoholproblémákkal küzdő költő mellett, hanem egy elismert, köztudottan okos, és befutott festő oldalán.
A férfi tucatjával készítette a képeket, melyeken feltűnik a „bubifrizurás” modellje, szerelme. Arcképek, aktok keletkeznek ezekben az években és Csinszka megannyi rajz, akvarell és olajfestmény ihletője. Nem nehéz észrevenni a férfi rajongását, hőn szeretett neje iránt.
Tegnap itt volt a sötét zongorilla nő...
Márffy egyébként a húszas években számos nőt megörökített, de Csinszka mellett komolyabb figyelmet csak a kor kiváló zongoraművésze, Ticharich Zdenka kapott tőle. Zdenkáról, mint igazi csodagyerekről regél a korabeli sajtó. Felnőttként pedig, állítólag olyan sejtelmes kisugárzással szédítette a közönségét, ami egyből ünnepelt sztárrá avanzsálta. Írók, zenészek, fotográfusok, festők feküdtek a lábai előtt.
A billentyűk nagyasszonya pedig élvezte, hogy képes varázsolni, bűvölni. A bűverőt Márffy is megérezte benne, így nem csoda, hogy talán a legérzékibb alkotást pont neki sikerült elkészíteni az előadóművészről. Ez talán a "Csinszka-iskola" hatása, mert ezt kijárva, Márffy simán megérthette, megfoghatta a „nem hétköznapi nők” lényegét. Persze Bébén azonnal úrrá lett a zöld szemű szörnyeteg. Egy 1933-ban írott levélében így ír a fiatal, de a férfiak szerint a végezet asszonyának tartott zongoristával való találkozásról; „Tegnap itt volt a sötét zongorilla nő. A végén úgy voltam vele, mint falusi gyerek a macskakölykökkel. Vízbe vele – mielőtt a szemét kinyitja. Borzasztó egy szépség. Nem hagyott élni.”
Márffy csak legyintett. Zdenka csak múzsaként jöhetett szóba. Ellenben a fáma úgy tartja, hogy Ödön urat igen csak nagy türelemmel áldotta meg a Jóisten! Csinszka a harmincas évei második felében egyre többször kacérkodott idősebb urakkal, és volt néhány, amelyikbe ideig-óráig bele is habarodott. Márffy hidegvérrel szemlélte az asszony kapuzárási pánikját és egy pletykáló barátjának nagyvonalúan ennyit mondott; "-Csinszkát csak az intellektus izgatja, a testiség hidegen hagyja…"
Csinszka halála...
A festő életében nagy törést okozott, amikor Csinszka 40 éves korában hirtelen elhunyt, agyvérzésben. Élete utolsó szakaszában azonban még jól megtalálta íjával Cupido. 1948-at írunk. A festő 70, amikor egy 32 éves nő elrabolja a szívét. Hacker Franciska épp egy szétesőben lévő házasságból lép ki. Miután ügyvéd férjével a bíróságon végleg pontot tesznek az áldatlan frigyükre, néhány hónap leforgása múlva, már Márffy Ödön feleségeként mutatkozott be.
Hogy is kezdtem; „A Kieselbach Galéria írja, hogy rekordáron, 170 millió forintért talált gazdára Márffy Ödön, egy meseszép aktja.” Én 171-et is adtam volna érte, ha nem a fogorvos székében ülök…
„Szánalmas.” „Nacionalista.” „Biztosan otthon hagyta a bőröndjét, amiben a ruha volt.”- ezek a legfinomabb, legnőiesebb és legszelídebb kommentek, amivel a Miss Universe Hungary speciális nemzeti outfitjét illették a legnagyobb közösségi oldal látogatói. A 20 éves, felvidéki Jázmin Viktória vörös miniben, kezében címeres zászlóval sétált a színpadon. Fekete magassarkút és fekete harisnyát viselt, és a fénykép tanúsága szerint, fekete hajjal, és valami arisztokratikus fölénnyel nézett a nézőkre.
A végtelenül egyszerű, a "hádábanisjobbattúrok" ruha és a nem túl kreatívan a kezébe adott magyar lobogó, azonban sem a külföldi, sem a magyar kommentelők tetszését nem nyerte el. A magyarok egy része egyből a politikára fogta, hogy annyi mindenre jut pénz az országban, hát miért nem sikerült erre a csóri magyar csajszira egy tisztességes culát ráadni?
Néhány éve még Vajna Tímea toborzott!
A Miss Universe néhány éve azzal került reflektorfénybe, hogy Vajna Tímeához kerültek a hazai verseny rendezési jogai. A Miss Universe Hungary-ról a Wikipédia azonban csak 2016-ig közöl érdemi információkat. Miközben az esemény történetét olvasgattam, kiderült, hogy sokáig a Miss World Hungary verseny második helyezettje kapta a lehetőséget, hogy ezen az "univerzális szépségvetélkedőn” részt vegyen. Csak később formálódott önálló branddé. Ha valaki rákeres, 2015 környékén Sarka Kata és Vajna Tímea egymás ellenében toborzott a Miss World Hungary-ra és a Miss Universe Hungary-ra… Micsoda totális cicaháború lehetett ez akkoriban…
Ám úgy tűnik, a hölgyek megbékéltek, vagy egyszerűen csak feladták a harcot, mert a legfrissebb hírek szerint egy bizonyos (semmisemderülkiróla) Panyik Gábor lett az új jogtulajdonos. A sosem felejtő internet azt írja, hogy a hazai versenyt november elején rendezték meg és a zsűriben olyan ismert személyiségek kaptak helyett a jogtulajdonos mellett, mint Yvonne Dederick, Kárpáti Rebeka, Kocsis Korinna, Curtis, Frohner Ferenc hairstylist és Dr. Kárász Tamás plasztikai sebész. A helyszínt a Gigi's Budapest biztosította, a műsorvezető Harsányi Levente, a sztárfellépő pedig Kökény Attila volt. A hírek aztán arról is szóltak, hogy egy profi modell, a 20 éves, hangsúlyozottan felvidéki, Jázmin Viktória nyerte meg, aki egyébként a munkája miatt Milánóban él…
A fehérorosz dobta le az atomot!
A következő hír pedig már Face-történet. Valami fehérorosz úriember kürtölte világgá, hogy az izraeli Eilatban rendezett „világdöntőn” melyik versenyző, milyen „nemzeti-jellegű” ruhácskában igyekezett meghódítani a zsűri szívét, meg sokpontozó kedvét…
Szerintem, itthon a reptéri kutya sem tudta, hogy bizonyos tévécsatornák december elején micsoda szépségvetélkedőt közvetítenek. Ám Evgeny Brestovitski portfóliója gyorsan körbeszaladt a világon és a magyar lány a „csúfság” céltáblája lett, szájára vette a világ, kikezdték, cikizték, megszólták, kapott a pofájára, az egyszerű, semmitmondó ruhájáért, meg a címeres zászlóért… Amikor egy ismerősöm megrökönyödve posztolta a dolgot, azt mertem aláírni, hogy „számít ez”? „Egy szépségvetélkedő?”
A szépségipar haragja
Egy elismert, nyíregyházi divattervező rögtön rám is pirított, hogy már hogy a viharba ne számítana! Ha a foci, meg a sport számít, akkor ez is! És bizony tucatnyi megerősítő lájk bizonyította, beleszaladtam a szépségipar késébe… Házhoz mentem a lópéniszért. Már egyes, széplelkű férfiak is azt írták, inkább erre a lányra költöttünk volna, mint a focistákra és ő szívesebben néz ilyen tematikájú műsort, mint 22 majmot, ahogy a falábukkal a bőrt rúgják…
Vagyok bajban. Vagyok bajban, mert ugye a kommentekből már korábban kiderült, az istenadta nép szerint, ezt a lányt is állami pénzből kellett volna ruházni, ellátni valami nagyon megtervezett magyaros textilkölteménnyel, hogy lássa mán’ az egész világ nem csak jó nők élnek nálunk, hanem kreatív, elegáns és remek a magyar ízlés, hasít a szépségbiznisz, és tobzódunk a jó nőket "ruházó" tehetségekben.
Végig azon heherésztem, hogy ezentúl Gipsz Jakabné Krakomperger Anomália is tüntethet a Parlament előtt, hogy legyen szíves a tisztelt ház neki ruhát, sminket, frizurát és műkörmöt finanszírozni, mert megérdemli és egyébként is Last Minute-ba utazik, ahol Magyarországot fogja képviselni a pool-bárban. Meg jöhetnek a vidéki férfiak, hogy nekik Swarovski kővel rakott gumicsizma kell, a nőknek meg aranyszállal erősített otthonka!
Sose legyen nagyobb problémánk
Most ülök és mosolygok… Mosolygok, hogy karácsony előtt az lett a problémánk, hogy egy magyar modell, miért egy egyszerű, semmitmondó miniben, lobogóval a kezében ment el egy szépségvetélkedőre… Meg bosszankodom, hogy valóban ez lenne a fontos?
(Közben meg éppen tegnap Nyíregyházán tűz ütött ki egy 11 emeletes toronyházban. Egy 75 éves, idős hölgy konyhájából terjedtek szét a lángok. A tűzoltók órákon át locsolták a lakásokat, amiből legalább 60 embert parancsoltak ki az utcára. Órák teltek el, míg bárki visszamehetett az otthonába. Órák teltek el, míg kiderült, amit a lángok meghagytak, szarnak ázott-e a nagy oltásban? Egy olyan épületben, ahol csak szociális bérlakások vannak... Nem, ez nem számít, csak az, hogy a fehéroroszok, az ukránok „rajtunk” nevetnek-e, meg van-e tisztességes ruhája a szépségünknek?)
Nem számít semmi... Az sem hogy a sporthoz az adottságon túl, legalább teljesítmény kell, még a focistának is. Nem számít semmi, ha hagyjuk hogy az öröknek vélt, de múlandó érték, egy szépségverseny felől közelítsen felénk. Rég bajban vagyunk, ha nem számít már, ki tud több szerelmes verset kívülről, ki olvasott több könyvet csak az, hogy legyen szép ruhánk, szép lányunk, meg mutassuk meg a világnak, mi is tudunk valami echte ungarische (bohóc)jelmezt varrni egy ilyen eseményre…
Szétcsúsztunk gyerekek!
Egyébként meg, miért nem a jogtulajt kérdezzük; what a fuck, homeboy? Tényleg a Zara fizetett a legtöbbet azért, hogy egy 10 ezer forintos, diszkóbasemvennékfelalányok ruhát vetessetek fel a "mi lányunkkal"?
Miért nem a lányt kérdezzük; - Drága Viktória, hát hogy érezted magad ott, a durva nemzeti jelmezek között úgy, mintha az utcáról estél volna be, véletlenül? Mit szóltál ahhoz, hogy ezt kell felvenned, miközben, minden más lány maskarával készül? Vagy ez a "polgárpukkasztás" része?
Szétcsúsztunk, mert ismét a „nagy magyar kirakatot” rendezzük, miközben itt a karácsony, a szeretet ünnepe, meg az Úr eljövetele… - Te rongyos élet! - kezdi Honthy Hanna Operettország fővárosában és én vele éneklem; bolondos élet!
Végszó
Viktória egyébként a legjobb 16 közé került. 80 lányból. A döntő egyik epizódjában mutathatta meg a nemzeti zászlót, meg a minit. A szervezők úgy látszik spóroltak. Rajta. Meg a látványon. Persze a szlovákok sem vitték túlzásba a játékot...
Viki természetesen látható volt más ruhákban is... De az már senkit sem érdekel. A Face haragos népét biztosan nem...
A versenyt - szavad ne feledd -, egy indiai lány nyerte meg. A 21 éves Harnaaz Sandhut legnagyobb produkciója az volt, hogy macskanyávogást utánzott…
Sírni pedig csak a győztesnek szabad. Sőt kell is. Kis tapssal megyünk tovább!
Új festést kap a nyíregyházi Szent Miklós-székesegyház. Az impozáns templom kívül-belül megújul. Az új, bizánci stílusban készülő freskókat Seres Tamás és csapata készíti. Sikerült megmásznom az állványzatot, hogy megmutassam, milyen lesz majd a megújult székesegyház.
A legenda úgy tartja, hogy radikális és nagyon elkeseredett görögkatolikusok még a templom bejáratába is lefeküdtek, így próbálták megakadályozni, hogy bárki is belépjen a nyíregyházi Szent Miklós-székesegyháza. A hívek tiltakoztak, mert (az akkor már országszerte híres és elismert) Nemcsics Antal, festőművész modern freskói nem nyerték el a tetszésüket. Krisztus után 1989-ben jártunk, az ország épp vajúdott, átalakult, az öntudatra ébredt, a tiltás nyomora alól szabaduló hívek pedig valami klasszikusra, valami "görögösre" vágytak. Olyanra talán, mint a pócsi ikonok világa, vagy talán még azoktól is "bizáncibbra". (Ha nem tévedek, a templomot egyébként Szent II. János Pál pápa látogatásra igyekeztek kicsinosítani és ennek megfelelően az akkori festés, vagy két évig tarthatott, mert ugye a szentatya 1991. augusztusában érkezett Nyíregyházára...)
A székesegyházban sokat ücsörögve, a mennyezetet bámulva, sokszor tettem fel a kérdést; miért lett ez ilyen? Bár a négy evangélistával egészen jól megbarátkoztam, mindvégig azt éreztem, hogy a modern kubizmusban(?), konstruktivizmusban(?) gyökerező formák, alakok valahogy nem illenek az ikonok „naivan” szimbolikus világához. A festés az én (buta) ízlésem szerint, nem illett ehhez a "klasszikus" templomhoz. Nem passzolt a neoreneszánszt idéző portálhoz, a reneszánszon túl, a barokkból is merítő külsőhöz és a belső, ősi hitet hangsúlyozó atmoszférájához.
Ha valaki Máriapócsra, Hajdúdorogra látogat és belép a görögkatolikusok templomába utazik, érti meg talán, milyen egy bizánci rítusú katolikus-keresztény lelke.
És persze lehet arról beszélni, hogy túl kell lépni a múlt majmolásán, a historizmuson, hogy Nemcsics Antal, professzor úr több tucat magyar templomban hagyott maga után örökséget. Ám az egyszeri ember már csak olyan, nehezen tudja elképzelni, hogy a Jóisten rajongana a posztmodern építészet világáért. Főként, ha a magát modernnek nevező tervező esetleg az elszemélytelenedés betonformáiban, vagy éppen a brutalitásban keresné a megváltást. Ilyenkor az jut eszembe; a Jóistennek valószínűleg nincs okostelefonja, és megteheti azt az elképesztő dolgot, hogy napokig fel sem veszi a vonalast sem. Nem hív, nem keres senkit és nem engedi, hogy bárki is megzavarja.
A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén…
Hiába tudom, a középkori festményeken is középkori ruhákba bújtatják a szenteket, korabeli (akkor modernek számító) alkotásokon jelenik meg a világ, ám egy kubista Szűzanya-ábrázolás előtt nekem nehéz letérdelnem… A vallásban nekem isteni ajándék a tradíció, vagy éppen az olyan realizmus, amit nekünk magyaroknak például Munkácsy Mihály fémjelez.
De itt is ízlésekről és pofonokról vitatkozunk. A lényeg, hogy Nemcsics Antal munkái már nem sokáig láthatók a nyíregyházi görögkatolikus székesegyházban. Seres Tamás művész úr az új tervek alapján, valami elképesztően bizánci festésen dolgozik. Serényen.
Szerencsémre, késő ősszel már felkapaszkodhattam az állványzatra és megleshettem a művészt, munka közben. Finoman szólva is, nagyon más lesz az új festés. Az egyházmegye azonban úgy állapodott meg a műemlékvédelemmel, hogy hagynak apró kiskaput Nemcsics Antal, tanár úr munkáinak. Ha mégis meggondolnák magukat a jövendő görögkatolikusai, akkor az új festményeket le lehet majd kaparni és akkor ismét az 1989-es festést kapják vissza, ha nagyon akarnák.
Mert az ízlések és a pofonok akár változhatnak is. Időről-időre…
- Ha nem szerzel Tiszavasváriból mákot, akkor nem lesz mákos bejgli! Nekem a bolti nem kell! – szögezi le édesanyám, ellentmondást nem tűrő hangon és hogy hangjának nagyobb nyomatékot is adjon, le is teszi a telefont. Elmondatott, idén is Tiszavasváriból kell a mák. A földrajzilag eredetvédetett alapanyag iránti igény azóta alakult ki, amikor néhány éve egy máktisztító berendezés átadásakor, egy maroknyi, textilzsákba csomagolt, étkezési mákot kaptunk ajándékba.
A Sotkó család által jegyzett Sotiva-Seed Kft. üzemében voltunk hivatalsok akkor, és stílusosan minden résztvevőt egy ilyen felbecsülhetetlen értékű zsákocskával lepték meg. A mák édesanyámhoz került, aki aztán nem átalkodott felhasználni a tiszavasvári csodát. Szó szerint tessék érteni a csodát! A mákszemeket ugyanis annak rendje és módja szerint Nyírbátorban ledarálták, aztán comme il faut a beigli tésztájába töltötték, némi konyakba áztatott meggyszem, meg mazsola társaságában. És mit ad Isten, a végeredmény álomszerű csoda lett! Nem is ettük, faltuk. És kérdőn néztünk anyukámra, miért fogyott el a bejgli ilyen gyorsan? Édesanyám a mákra fogta, mert szerinte teljesen más ízű, mint amit a boltban lehet kapni…
Az Arrakisról fűszert, Tiszavasváriból meg mákot!
Egy évvel később Szőke Zoltán, polgármester úrhoz fordultam, lenne szíves a Sotiva Seed Kft-hez valami elérhetőséget adni, mert itt a karácsonyi bejgli sora forog kockán. Szerencsémre a cég ügyvezető igazgatójához kaptam elérhetőséget. Sotkó Gyula nem csupán egy „mákos”, vagy inkább mákban utazó vállalkozó, hanem professzora is a növénynek. Magyarországon, de talán még a kerek világon is kevesen értenek úgy a mákhoz, termesztéshez, fajtáihoz, mint a tiszavasvári úriember.
Amikor vázoltam neki, hogy egy nyírbátori család karácsonyi bejglije forog kockán, akkor mosolygó hanggal felelte nekem, hogy menjek ki bátran hozzá, aztán megegyezünk.
Abban az évben magyar, török és angol mákot kaptam Sotkóéktól. Gyula bátyám alaposan elmagyarázta, hogy ne féljünk a török mákszemek tarkaságától, ne féljünk attól, hogy az egyik acélszürke, a másik meg aprócska barna, csak daráljuk meg és kóstolgassuk.
És milyen igaza volt!!! A török mák lenyűgöző íze rácáfolt a furcsa, heterogén külalakjára. Erre is igazzá vált a mondás; csúnya és finom. De nem volt ott baj az angol és magyar mákkal sem.
Idén is mákjuk volt!
Sotkó úr, aztán bevezetett az étkezési máktermelés világába, hogy a növény esetében a csehek a mérvadók. Ők termelik meg az összes előállított mák közel 20%-át és ennek megfelelően ők határozzák meg a világpiaci árat. A másodikok a törökök, harmadikok a franciák és őket a spanyolok követik. Mi magyarok az 5. helyen állunk a magunk 5-6%-os világpiaci részesedésünknél.
Sotkó úr arról is beszélt, hogy azért érezhetjük úgy, hogy a tiszavasvári mák finomabb, mert ők speciális, valóban étkezésre szánt fajtákkal ajándékoztak meg, míg a bolti mák sokszor import, és nem feltétlenül takarja a legjobb minőséget. Aztán kiokosodtam, hogy az ipari mák esetében az a lényeg, hogy minél nagyobb legyen a morfintartalma, míg az étkezési esetében pontosan az a jó, aminek alacsony a hatóanyagtartalma.
Idén pedig azt tanultam meg, hogy azoknak sincs mindig mákjuk, akik a mákra esküsznek. A koronavírus miatt ugyanis az egész világon vészhelyzeti üzemmódra kapcsolt az egészségügy és érezhetően lecsökkent a morfintartalmú gyógyszerek iránti kereslet. A tiszavasvári vállalkozás számára a világjárvány katasztrofális helyzetet teremtett.
- Volt olyan hónap, hogy csak annyi pénzük maradt, hogy a munkatársainkat fizettük ki, mi a cég tulajdonosai egy fillért sem vittünk haza – mondja Sotkó Gyula. – Senkit nem akartunk elengedni, de jó pár álmatlan éjszakán vagyunk túl. Az ipari mák piaca beszakadt, nem lehetett eladni a terméket. Csak az étkezési mák piaca maradt meg. Ám aki mákkal foglalkozik, az alapvetően az ipari mákra koncentrál – fűzte hozzá a cégvezető.
- De nem adtuk fel! És most az év végére már talán tudunk mosolyogni, de legjobb esetben is nullás esztendővel számolunk – szögezte le végül.
Nekünk is lehet mákunk?
Ha nagybani piacok árait vesszük alapul, kiderül az étkezési mák ára az elmúlt évekhez képest magas. 1000-1200 forintot kérnek a szemek kilójáért, függetlenül attól, hogy hazai, vagy import a termék. Sőt a szakértők még néhány év bíztatták is gazdákat, hogy termeljenek bátran mákot, mert kereslet van. A növény alapvetően igénytelen, ha jól választják ki az apró szemek földbejuttatását, (se a nagyon nedves, se a nagyon száraz földet nem szereti), akkor már fél siker. Két éve (2019-ben) pedig úgy számoltak a szakértők, hogy a mák hektáronként annyi nyereséget termel, mint 8 tonna kukorica. A mák ráadásul jó hatással bír a talajra. A korán lekerülő, kis tömegű növényzet viszonylag kevés tápanyagot von ki a talajból, és az őszi vetéshez kiválóan elmunkálható kultúrállapotban hagyja hátra. Mivel főbb növényeink egyikével sem rokon, beilleszthető a vetésforgóba. A tapasztalatok alapján, akár búzát, akár repcét vetnek utána, az 20-25 százalékkal többet terem, mint egy kalászos elővetemény után.
Miközben Tiszavasvári felé autókáztam, arra gondoltam, hogy az én drága nagymamám, míg nem költözött a mennyországba, minden évben termelt annyi mákot, amennyire a családnak szüksége volt. Most azonban minden karácsony előtt utána kell járni. Ha nekünk nem csak egy kilónyi kellene évente, akkor (is) biztosan megkeresném a tiszavasvári Sotiva Seed Kft-ét. Aztán megállapodnék Sotkóékkal, hogy már pedig csak tőlük kerül majd a magyar családok asztalára mák. Ez nem a reklám helye, ezek a tények, összehasonlíthatatlanul jobb mákot kapok tőlük, mintha a boltból vennénk és erre az édesanyám karácsonyi bejglije a garancia.
Az pedig a világ egyik legjobb minőségi tanúsítványa!
A legenda úgy tartja, hogy egy alkalommal, az akkor még halászhálókkal és nem pogányokkal bajlódó, és a szentségről még csak nem is álmodó Péter, egy aranyat húzott elő egy kakashal szájából, ezzel fizetett az adóbehajtónak. Mert a NAV már akkor sem viccelt, még a halból is aranyat követelt! A legenda persze ott sántít, hogy mindez a Genezáreti-tónál történt (a tavat arrafelé ugyan Galileai-tengerként emlegetik, de ez épp olyan csúsztatás, az édesvize miatt, mint a Balatont a "magyar tengernek" becézni), a kakashal meg tipikusan tengeri halfajta. Ettől függetlenül, nálunk is hívják Szent Péter halának, angolul Peter’s fishnek, németül meg Petersfischnek, esetleg Heringskönignek, utalva arra, hogy ennek a csúnya, de finom ízű ragadozónak a hering a kedvenc eledele. A legendát az is erősíti, hogy a hal teste közepén, mindkét oldalon, egy érdekes folt található, amiről meg azt állítják, pontosan ott fogta meg Péter apostol a szépségversenyekről biztosan kitiltott jószágot és így őrzi azóta is minden Péterhal a szent ujjlenyomatát. Egy másik legenda szerint, egy ajtóőr ilyen hallal ajándékozta meg Krisztus urunkat, így aztán máshol meg Christusfisch a becsületes neve.
A kakashal ránézésre megdöbbentően csúnya jószág. Mostanában a Metro áruházban is ott pompázott a jégen, és csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen fura szerzetek szoktak előfordulni a kiművelt horrorfilmekben. A húsa azonban valód ínyencfalat. A filéje rémfehér, szilárd, lehet párolni, bundázni, vagy csak bőrén megsütni, és egyszerű fűszerekkel párosítani, mert mindenhogy mennyei falatoként szolgál.
Talán ezt ismerték fel a nyíregyházi Hedonist étteremben. Talán Anették egy külföldi nyaraláson botlottak bele, vagy csak jól hangzott a neve, de tény egészen kellemes fogást sikerült összehozni ezzel a bestiának kinéző, de nagyon ízletes ragadozóval.
Néhány éve, volt egy kis csalódásom a Hedonistben. Az akkor felszolgált borjúbécsi és a krumpli úszott az olajban, a rizottó pedig köszönőviszonyban sem volt azzal, ahogy azt Olaszországban, bármelyik sarki kisétteremben megkapja az ember.
Sokáig kerültem is a Hedonistet. Őszinte ember vagyok. Meg az epém is rakoncátlankodik, ha hirtelen nagy mennyiségű zsiradékkal kell küzdenie. Szóval, jobb a békesség alapon, inkább kerültem a Benczúr téri „intézményt”. A barátaim persze kapacitáltak, hogy megérdemel egy újabb esélyt, meg hogy ők mennyi finomságot ettek ott és ne büntessem már az ízlelőbimbóim, meg a Langerhans-szigeteket azzal, hogy nem a Benczúr-téren kerekedek ki egy fantasztikus vacsorától, vagy ebédtől.
És be kell látnom, nekik volt igazuk! A hal mellett olyan gyöngéden grillezett, serpenyős zöldségeket kaptam, hogy minden falat közben mosolyogtam. Külön ki kell emelnem a félbevágott kelbimbókat, amelyek al dente módon, egy finoman és hirtelen karamelizálva, de középen még icipicit harsogva forogtak a számban, azzal a sűrű vajmártással a hátukon, amitől teljesen elolvadtam.
Jól van ez így. Jó persze a lazac is, amihez szintén zöldség dukál. Értenek a koktélokhoz, a kiszolgáláshoz. Van kedves mosoly, felkészített főúr, meg könnyed beszélgetés is, ha a vendégek úgy kívánják. Abba persze bele lehet kötni, hogy ezeknek a halaknak az esetében, nincs terroir jelleg, hogy sem az Ér-patakban, de még a Tiszában sem él Szent Péter hal, és a lazac sem endemikus faj… De maradjunk annyiban, hogy egy design étteremben errefelé, ilyen blikkfangos, „életembennemhalottamróla” ételekre is szükség van, hogy a kedves és úri közönség érezze, itt bizony van ötlet, meg különlegesség. Ha pedig valaki nagyon itthon szeretné érezni magát, persze újragondolva, az menjen át a Szindbádba, aztán vesse bele magát a made in Hungary ragyogó világába. Harag nem lesz, azt is Gulyás Anették viszik!
Habkönnyű ultrabook. Ölben. A világ épp fejtetőre áll. Nem elcsendesedik, nem befelé fordul, hanem egyre inkább kifelé. Azt mondják a dugó a legdemokratikusabb dolog a világon. A dugó vérbeli kommunista. A százmilliós Bentley, a 60 milliás AMG Mercedes, meg a 18 éves Opel Corsa sem tud egy lépést sem tenni. A fémváz foglya a milliárdos, meg a munkanélküli. Ülnek és türelmetlenül várnak. Nem számít, hogy mennyi lóerő lapul a motorháztető alatt, nem számít a kis, vagy nagy pénz gondja, a dugó elegyengeti a különbségeket.
Habkönnyű ultrabook. Kyono Natsuko ’86-os Aprodisiaque című albuma valami ünnepi hangulatba zongorázik. A decemberi szürkületben egy másik városban járok, szállok az emberek felett, szívom magamba az ételek, fűszeres italok illatát és a templomtorony körül még tekergek egy kicsit, ez az én ajándékom, a születésem hónapjában, mindig kapok egy angyalszárnyat, hogy repülhessek egy kicsit.
Néha úgy orrba vág a szegénység és gazdaság közötti rettenetes különbség, hogy milyen másak ilyenkor az álmok. Valaki csak egy meleg takarót szeretne, mások csak odabújnának valakihez, és egyeseknek meg éppen az a gondja, hogy a sok van, meg már rég megvan mellé, mit lehetne még? Hogy a toronyórához, miért nem jött meg a neten rendelt óralánc… Pedig milyen édes ajándék egy ölelés, egy csók, egy kézszorítás. Micsoda ajándék, hogy ott vagy, hogy tudod, ha épp dőlsz, (ki)borulsz, süllyedsz, mindig van valaki, aki megtart, felszínen tart... Egy mellérendelő szerkezet, egy társ, egy harcos, egy szelíd amazon. Egy lángpallossal járó-kelő, combfixes (kis)angyallány... (Bolond...)
A dugó a legdemokratikusabb dolog a világon. Ülhetsz benne dühösen és szelíden. Drága autóban, vagy olyanban is, amin hangosan csámcsog a rozsda. Álmodozhatsz, zenét hallgathatsz és merenghetsz havas karácsonyokról, éjféli miséről, valakiről akinek most is, mindig is melletted lenne a helye, dugóban, ágyban, álomban…
Hideg december volt. Fújt a szél. Már valami jég is, hó is esett. Alsós lehettem. Hazaértem az iskolából. Senki nem volt otthon. Édesanyám, édesapám még dolgozott. A ház hűvös. A pincében a vörösre mázolt kazán hidegen nézett rám. Salakolni kellett volna és valami nagy-nagy tüzet rakni. Nem értettem hozzá. Meg nagyon vártam a Mikulást, és arra gondoltam, a pincébe nem jön utánam. Visszamentem. Ki-kiszaladtam a házból, le a lépcsőn, néztem a nagykaput, mozdul-e, jön-e valaki, nyílik-e már az ajtó. Nagyon vártam, nagyon reméltem. Néha olyan nehezen múlik még egy másodperc is. Jönnie kell, jönnie kell a Mikulásnak - szentül hittem. Vagy valakinek; tudtam, hogy a Mikulás édesapám szobájában, a szekrény legmagasabb részében lakik. Valahogy mindig onnan dobálta ki az ajándékot. Valahogy, mindig onnan került elő minden. A szekrény legfelső részéből. Valószínűleg akkoriban a Kisjézussal együtt, ott a szekrényben laktak közös háztartásban. A szekrény irtó magas volt, ha a puffra álltam, akkor sem értem fel az ajtójáig. A szobába is be-beszaladtam, hátha csak elaludt a Miku. Hátha csak most szedelőzködik. Nagy krokodilkönnyek csúsztak le a cseppember arcomon. Nagyon vártam már. Fújt a szél, hideg volt kint, hűvös bent a házban és a kicsi szív cidrizett.
Aztán valahogy előkotortam egy nagy, vastag plédet. Magamra húztam, a fejem búbjáig és sírva aludtam el. Talán még álmodtam is. Hogy a Mikulás nem találja a házunkat. Aztán mire felébredtem, kócosan, a könnyektől maszatosan meleg lett a házban és a szobám közepén egy nagy csomagot pillantottam meg…
Hát mégis eljött! Hát mégis itt járt! Hát csak nem feledkezett el rólam, mégiscsak emlékezett rám… - gondoltam magamban és miközben lázasan bontottam a csomagot, arra lettem figyelmes, hogy édesanyám és édesapám az előszoba sarkából figyel engem… Akkor már zokogva bontottam ki az ajándékot. Arra már nem emlékszem mi volt benne… Csak a pillanatra, csak arra az estére emlékszem…
Krisztmasz jazz. Téli reggel. Valami esett is. Fátyol. Csak úgy ránk biccentett a tél; a reklám után visszajövök! Ma a görögtemplomokban különös hangulat lesz. Nekünk a Mikulás nem a puttonyos bácsi, hanem „rokon”. Indítani kellene a reggelt, feladat lenne bőven. Ráég a körmömre. De Isten látja lelkem se erő, se kedv… Csak a krisztmasz jazz…
És akkor hirtelen ötlettől vezérelve magamban felkiáltok, bontsuk fel az a single origin ugandai kávét! Valakinek mond valamit a Bogisu? Meg a Nagy Tavak, Mount Elgon nyugati lejtői? Eh, mindegy is. A csomagot kibontva jön az első mosoly, ahogy sejtettem; olyan apró szemű, hogy zsenge cukorborsócska is lehetne. Az illata azonban teljesen más, mint az újvilági kávénak. Barbárabb, ősibb, csiszolatlanabb. Van itt persze virág is, de az is húsevő inkább. Teltség, valami régi, elfeledett női istenség termékenység-illata lengi körbe. Ilyen kávéja lehetett Karen Blixennek a Ngong hegyek lába alatt, ilyen kávét szürcsölhetett reggelente, ez jut eszembe és látom Afrikát, repülök felette, mintha én lennék a sárga, kétfedeles gép pilótája. Alattam gnú csordák, zsiráfok, a gép zajától mérgesen megébredt oroszlánok…
Belenyúlok a zacskóba, az ujjaim között néhány szemet egy vágódeszkára helyezek, majd előveszem Starbucks-ék Holiday Edition-jét, és abból is halmozok, egy apró dombocskára valót. Az amerikai (egyébként Portugáliában készült) termék sötétebbre pörkölt, szinte „izzadnak” a szemek, simán látszik, hogy brazil Santos. Na jó, kevertek bele, némi indonézt is, hogy a „blended” igaz legyen a csomagolásra.
A reggeli bohóckodás után, a kávédarálót megetetem az ugandai aprószeművel. A kotyogós aljába forralt, forró vizet töltök, megrakom kávéval, illesztés, csavarás, rá a kerámialapra, 2 perc múlva a kotyogós méltatlankodni kezd a forróságban. Lefőtt. Elrendeltetett. Elmondatott.
A szokásos hófehér csésze, egy kiskanál barnacukor, némi tejszínnel. Aztán jöhet az első korty. Kotaro Oshio épp most kezdi pengetni a Last Christmas-t. Úgy, ahogy senki más. Azzal a finom mélabúval, a be nem teljesedett szerelem összes bánatával, kínjával. A korty azonban messze visz. Ősi dobok kezdenek szólni bennem, tízezer évek mélyéről, tízezer szerelem sóhajtásából, nehéz földes jegyek, a sav mint valami könnyű, citrusos italból szétárad a nyelvem hátán, és akkor valahonnan a semmiből virágok kezdenek nőni bennem, mezei virágok, csokorban, egy fekete kéz, nagy mosollyal nyújtja felém.
Pakolni kellene, egy halom oltást felvenni, aztán menni Afrikai mélyére. Menni elbújni a világ elől, hogy még Stanley se találjon meg. Senki. Csak üljek egy fára épített kunyhóban és hagyjam a világot sietni, megbolondulni. Nélkülem…
Kotaro Oshio most lassan befejezi a muzsikát, a kávé elfogyott. Ma még Mikulás is leszek…
