Déli szívben északi gondok. Mezítláb lépek a megszentelt hóba. A szenteste közeleg. Köröttem senki, egy lélek sem. A fenyőerdő előtt apró kápolna. Fény pislákol benne. Oda indulok, oda tartok. Mezítláb a hóban. Kezemben lóbálom a bakancsom. Ha nem bírom tovább, majd felhúzom. Izgulok. Nagyon. Odabent imádkozik az Isten. Odabent emlékezik, egy réges-régi mesére. A születés kínjára, arra, ahogy a hűvös betlehemi éjszaka első korty levegője hasítva érkezik meg a tüdejébe…

Nagy dolgok vannak készülőben. Nagy dolgok. A fák álmodnak minket, dolgozik a tél. Te úgy hallod, hogy nesztelen, fénytelen, csillagtalan az éj. Én tudom, hogy a szemed előtt, a láthatatlan országban, azonban most három műszakba járnak az angyalok. Soha ennyi sebre nem kellett még tapasz, soha ennyi megtört szívre még balzsam… Soha nem volt még ennyi kérdés, ennyi bizonytalanság, ennyi balga szó, megtévesztés, csalás, hazugság…

Pedig csak le kellene hunyni a szemünk, hallgatni a nyárban fürdő szív zsolozsmájára. Csak le kellene térdelnünk, meghajtani a fejünket. Csak egy pici alázat, egy csöppnyi hit, egy kiskanál remény. Csak egy sornyi imádság. Csak hinni, elhinni azt, az ember több attól, hogy jóllakjék, hogy szeretni képtelen tárgyak között legyen ostoba szultán…

Déli szívemben északi gondok. Még most jön a tél, bár szikrázó napfényben írom a sorokat, de majd hirtelen jön az este és tudom, ha magam maradok, engem is rágni kezd a kétség.

Miért hagyott el, ha szeret?

Aztán tudom, minden soromhoz hentes-mészáros kell; egy éles kés, hogy pontosan vágjam magam, hogy ne ejtsek sebet, hogy a szívem egészben, sértetlenül, az igét szentül őrizve tudjam a tenyeremben tartani.

Hát így. Hogy ez horror? Nem a test, nem a szövet, még csak nem is a sejt. Csak a tett, csak benne őrzött csoda számít. Te magad.

És megyek a hóban, kezemben a didergő szívemmel. Megyek a kápolna felé. Várnak rám. Szigorú lesz a tanár. Osztályozni fog. Kifelé már újabb lecke vár.