- Oda öntsd, ahol a kezem mozog! – rivall rám apám, a disznóvágások örökös díszdoktora, örökké elégedetlenül!

- Anyuka, hát hogy tartja azt a teknőt! – folytatja egy fél óra múlva, amikor a belet próbálja kioperálni a hízóból és nagymamám egy pillanatra félretekint. Én beszaladok a spór mellé melegedni. Nagyapám épp egy kis kontyalávalóval foglalkozik, majd akkurátusan fröccsöt készít. Egy ujjnyi szóda (vízszintesen), egy ujjnyi bor (függőlegesen)... 

- Majd kapcsolj rá fiam! Ha már sül a hurka...- adja tudomásomra, hogy a jókedvéhez majd a lemezjátszót is szóra kell bírni, még a mai napon, lehetőleg egy Neoton lemez, vagy esteleg Horváth Pista énekeljen róla, mert továbbra sem kell neki a pogácsa! Nekünk se! Hurka kellene, meg finom kolbász! Olyan hurka, amit ha a spórban felsütünk kipereg belőle a rizs! Olyan véres, amit elvarázsol a kapor, meg olyan májas, ami roppan, amikor harapod!

Egyszer volt egy böllérfesztivál...

Így, ezekkel az emlékekkel felvértezve indultam újságírótanoncként a napkori böllérversenyre, még a kétezres évek elején. Gáva polgármester úr segített a helyszínen eligazodni. A futballpályán bokáig érő, vendégmarasztaló sárban, tucatnyi csapat sütött, főzött és hamar elvesztem a 100%-ban gyümölcsből párolt „nedűk” útvesztőjében. Akkoriban „Kálmánkának” szólítottak (oka volt), és könnyen csábultam. A jó pálinka itassa magát, a jó hagymás vér csiklandozza az ember ínyét; a hurka, kolbász meg akkor is jó, ha mégsem olyan jól sikerül, mert mindig akad, aki megeszi! Linzenbold Attila, operatőr meg Gáva Putyu, technikus, tősgyökeresként járt a nyomomban, már ha bírtak és csak mosolyogtak, hogy mindenkivel is inni kellett egyet-kettőt, mindenkinél is kóstolni kellett, mintha valami távolról jött szakértők lettünk volna, akiknek az ínyencmesterség a főállásuk. Micsoda fesztiválok voltak azok! Balázs Attila, az MTI fotósa szerint, akkoriban még a kő is lágy volt nekünk és bizony, megesett, hogy az oroszlánból is kolbász lett Napkoron…

Újragondolva 

Most deresedő halántékkal robogtam Napkor felé. Napkor két éve felhagyott a nemzetközi böllérfesztivál megrendezésével. Kifulladtak, belefáradtak. A nagyszabású rendezvényt behozták Nyíregyházára a Múzeumfaluba, de a pandémia tavaly februárban azt is arcul csapta, nem lehetett meg sem tartani… Most a helyiek addig-addig biztatták Bakti Jánost,  a főszervezőt hogy legyen már ismét olyan, mint régen! A régi név megint szép lesz felkiáltással! Nem kellene, hogy olyan nagy, (volt, hogy 15-20 ezer látogató forgott estig), nem olyan sokadalmas, de családiasabb, kedvesebb, aranyosabb, és legyen! Úgy, mint amikor indult, amikor még "száncsengéses" volt a böllérverseny és csak az „íze kedvéért” tartották.

Kolbászból fonták a kerítést, de tényleg!

Mivel egykor hideg idő is kellett a vágáshoz, meg kerekedni is kellett a hízónak, Szent András napja környékén kezdték meg az állatokat, - akartuk ellenére is - kolbász képében a füstölőbe, majd a kamrába hordani. Ezt idézték meg ma Napkoron. Persze összekötötték egy kis pálinkamustrával is, meg futással, zenével és egyéb nyalánksággal. A szatmári gazdák, szó szerint kolbászból fonták a kerítést, a geszterédiek, Szabó József, polgármester úr és Kígyósi János, mesterszakács meg olyan hurkát-kolbászt készítettek, hogy annak párja sem volt. Na meg faragtak zöldséget, gyümölcsöt, két méter átmérőjű serpenyőben sült náluk a tarja, és a geszterédi fehérnépek olyan velős pirítóssal csábították az ütemesen mozgó ádámcsutkák tulajdonosait, hogy attól menten el kellett ájulni!  

Szóval, a Szent András-napi Disznóvágás és Pálinkamustra, az újraélesztett "napkori csoda", olyan remekbe szabott lett, hogy az Újfehértón bokrétát avató agrárminiszter is megérezte az ételek fenséges illatát, és hivatalos látogatást tett az eseményen. A szaktárca vezetője köszöntőjében azt mondta, ünnepelni mindig van mit, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy miközben a takarmány ára az egekben, a sertéspestis miatt, Európából nem lehet eladni a disznóhúst, nyomot az ár a közös piacon… - Minden hízón 10 ezer forint a veszteség – teszi hozzá. És hiába lett sláger Spanyolországban, Japánban a magyar mangalica, „disznófronton” is "helyzet" alakult ki. A Németországban élő unokatestvérem mesélte, hogy 2 éve, amikor Szingapúrban a Marina Bay Sands éttermében vacsoráztak, az étlap legdrágább fogása, magyar mangalicából készült… De minden hiába, ha most rajtunk marad a hús. A kormány támogatná a gazdákat, az unió azonban behúzta a kéziféket; túl sokat termelnek a tagállamok…

- Na, nem baj, majd főzünk majd belőle pálinkát – mondták volna Apagyon, már kapatosan nagyapám egykori barátai. De ebből legfeljebb orjalevest, kocsonyát főzhetünk… Mást nem. Nem marad egyéb, mint dolgozni, imádkozni, meg fesztiválozni, aztán jól megenni, esetleg a nagy élelmiszerláncokat legalább rávenni, hogy a friss hús, az magyar legyen, és ne német, vagy lengyel…

Én meg mondhatnám, hogy együnk több hurka-kolbászt, de a magyarnak erre imperatívusz nem szükségeltetik, saját szememmel láttam, hogy hagymás vérből, a toroskáposztából, meg hurka-kolbászból itt nincs az a mennyiség, ami el nem fogyna. És akkor még hol van karácsony, meg szilveszter, amikor meg kötelező is egy kis sült malackát, vagy tegyük fel, egy kis jóféle kolbászt sütni a szerencsehozó lencséhez.

Végszó

Ma Napkoron, miközben a fehér asztalnál vaskos poénokat gyártottunk, ismét és ismét rájöttem, van ugye ez a járvány, meg a nehézségek, de az elátkozott hónapokban, években is van valami, amiért érdemes élni. Van valami, ami mosolyt csal az arcunkra. Egy jó pálinka, vagy Szőke András (most zsűrielnök és nem színművész) őszinte meglepettsége azon, hogy errefelé a kaporral ízesítjük a „véres” ételeket. Szóval Szabolcsig kellett utaznia Veszprém megyéből, hogy rájöjjön, a kapor nem csak a csemege uborkát babonázza meg, esteleg a vermutot, hanem a hagymás vért és a véres hurkát is.

A disznóvágás szakrális cselekedet, a disznóvágás a harmadik nagy családi ünnep, húsvét, karácsony után. A disznóvágás hagyomány, legenda és az emberek számára az élet nagy pillanata (a disznónak már kevésbé szerencsés életrajzi esemény), hiszen hónapokon keresztül határozza meg az asztalra kerülő fogásokat. A téli sódarból lesz a húsvéti sonka. A most felfüstölt kolbászból a januári, lelket is melengető korhelyleves, na meg a csülkös paszuly.

Életem filmje lenne egy olyan apagyi disznóvágást megidézni, amikor még nagyapám, meg nagymamám is élt. A véres horrorral induló reggeltől, a családi morgolódáson át, a házipálinka-ünnepig. A zsírok, sültek, töltelékek egymásba kapaszkodó illatáig. Az áldozat sikolt, a fogók előtte-utána pálinkáznak, az asszonyok napestig dolgoznak, apám egyfolytában ideges, nagyapám meg háromszor veszíti el a józanságát, kicsit meg-megpihen, hogy aztán az este folyamán ének és tánctudásával is szórakoztassa a „kiccsaládját”!

Életem filmje egy disznóvágás…

Ahol néha én vagyok a malac…

Életem filmje, aztán azzal végződne, hogy egy szép sódart, közösen vág meg após és a veje…