Hideg december volt. Fújt a szél. Már valami jég is, hó is esett. Alsós lehettem. Hazaértem az iskolából. Senki nem volt otthon. Édesanyám, édesapám még dolgozott. A ház hűvös. A pincében a vörösre mázolt kazán hidegen nézett rám. Salakolni kellett volna és valami nagy-nagy tüzet rakni. Nem értettem hozzá. Meg nagyon vártam a Mikulást, és arra gondoltam, a pincébe nem jön utánam. Visszamentem. Ki-kiszaladtam a házból, le a lépcsőn, néztem a nagykaput, mozdul-e, jön-e valaki, nyílik-e már az ajtó. Nagyon vártam, nagyon reméltem. Néha olyan nehezen múlik még egy másodperc is. Jönnie kell, jönnie kell a Mikulásnak - szentül hittem. Vagy valakinek; tudtam, hogy a Mikulás édesapám szobájában, a szekrény legmagasabb részében lakik. Valahogy mindig onnan dobálta ki az ajándékot. Valahogy, mindig onnan került elő minden. A szekrény legfelső részéből. Valószínűleg akkoriban a Kisjézussal együtt, ott a szekrényben laktak közös háztartásban. A szekrény irtó magas volt, ha a puffra álltam, akkor sem értem fel az ajtójáig. A szobába is be-beszaladtam, hátha csak elaludt a Miku. Hátha csak most szedelőzködik. Nagy krokodilkönnyek csúsztak le a cseppember arcomon. Nagyon vártam már. Fújt a szél, hideg volt kint, hűvös bent a házban és a kicsi szív cidrizett.

Aztán valahogy előkotortam egy nagy, vastag plédet. Magamra húztam, a fejem búbjáig és sírva aludtam el. Talán még álmodtam is. Hogy a Mikulás nem találja a házunkat. Aztán mire felébredtem, kócosan, a könnyektől maszatosan meleg lett a házban és a szobám közepén egy nagy csomagot pillantottam meg…

Hát mégis eljött! Hát mégis itt járt! Hát csak nem feledkezett el rólam, mégiscsak emlékezett rám… - gondoltam magamban és miközben lázasan bontottam a csomagot, arra lettem figyelmes, hogy édesanyám és édesapám az előszoba sarkából figyel engem… Akkor már zokogva bontottam ki az ajándékot. Arra már nem emlékszem mi volt benne… Csak a pillanatra, csak arra az estére emlékszem…

Ne tárgyakat gyűjtsetek…

Isten éltesse a Miklósokat!