Krisztmasz jazz. Téli reggel. Valami esett is. Fátyol. Csak úgy ránk biccentett a tél; a reklám után visszajövök! Ma a görögtemplomokban különös hangulat lesz. Nekünk a Mikulás nem a puttonyos bácsi, hanem „rokon”. Indítani kellene a reggelt, feladat lenne bőven. Ráég a körmömre. De Isten látja lelkem se erő, se kedv… Csak a krisztmasz jazz…

És akkor hirtelen ötlettől vezérelve magamban felkiáltok, bontsuk fel az a single origin ugandai kávét! Valakinek mond valamit a Bogisu? Meg a Nagy Tavak, Mount Elgon nyugati lejtői? Eh, mindegy is. A csomagot kibontva jön az első mosoly, ahogy sejtettem; olyan apró szemű, hogy zsenge cukorborsócska is lehetne. Az illata azonban teljesen más, mint az újvilági kávénak. Barbárabb, ősibb, csiszolatlanabb. Van itt persze virág is, de az is húsevő inkább. Teltség, valami régi, elfeledett női istenség termékenység-illata lengi körbe. Ilyen kávéja lehetett Karen Blixennek a Ngong hegyek lába alatt, ilyen kávét szürcsölhetett reggelente, ez jut eszembe és látom Afrikát, repülök felette, mintha én lennék a sárga, kétfedeles gép pilótája. Alattam gnú csordák, zsiráfok, a gép zajától mérgesen megébredt oroszlánok…

Belenyúlok a zacskóba, az ujjaim között néhány szemet egy vágódeszkára helyezek, majd előveszem Starbucks-ék Holiday Edition-jét, és abból is halmozok, egy apró dombocskára valót. Az amerikai (egyébként Portugáliában készült) termék sötétebbre pörkölt, szinte „izzadnak” a szemek, simán látszik, hogy brazil Santos. Na jó, kevertek bele, némi indonézt is, hogy a „blended” igaz legyen a csomagolásra.

A reggeli bohóckodás után, a kávédarálót megetetem az ugandai aprószeművel. A kotyogós aljába forralt, forró vizet töltök, megrakom kávéval, illesztés, csavarás, rá a kerámialapra, 2 perc múlva a kotyogós méltatlankodni kezd a forróságban. Lefőtt. Elrendeltetett. Elmondatott.

A szokásos hófehér csésze, egy kiskanál barnacukor, némi tejszínnel. Aztán jöhet az első korty. Kotaro Oshio épp most kezdi pengetni a Last Christmas-t. Úgy, ahogy senki más. Azzal a finom mélabúval, a be nem teljesedett szerelem összes bánatával, kínjával. A korty azonban messze visz. Ősi dobok kezdenek szólni bennem, tízezer évek mélyéről, tízezer szerelem sóhajtásából, nehéz földes jegyek, a sav mint valami könnyű, citrusos italból szétárad a nyelvem hátán, és akkor valahonnan a semmiből virágok kezdenek nőni bennem, mezei virágok, csokorban, egy fekete kéz, nagy mosollyal nyújtja felém.  

Pakolni kellene, egy halom oltást felvenni, aztán menni Afrikai mélyére. Menni elbújni a világ elől, hogy még Stanley se találjon meg. Senki. Csak üljek egy fára épített kunyhóban és hagyjam a világot sietni, megbolondulni. Nélkülem…

Kotaro Oshio most lassan befejezi a muzsikát, a kávé elfogyott. Ma még Mikulás is leszek…